2012. ÁPRILIS 10. - TÚL A FELEDIK X-EN, TÚL MINDENEN...

Úgy látszik, ha napló, akkor gondok. Persze nem volt ez mindig így, de mostanában így van...
Szóval. A Túrakör – a látszólagos rendbenlévőség dacára – ismét válságba jutott. Minarik Edével szólva, posztumusz: kellett volna egy csapat…
Az elmúlt 5 év legszebb és legtermékenyebb időszaka a Túrakör életében a tavalyi év volt, annak második féléve pedig egy nagyon erős őszt jelentett életünkben. Sok és változatos program, nagy élmények, felfedezések, rengeteg nevetés, öröm és szeretet. Az egész a Lajosmizsei Keresztútban rázódott össze, és csúcsosodott ki, annyira, hogy december elején, amikor Alsólajoson befejeztük a túrasorozatot, minden eddiginél felszabadultabb, ingergazdagabb és szeretetteljesebb volt az a napunk. Nem véletlen, hogy ránk sötétedett, és még akkor se nagyon akaródzott senkinek se hazamenni… Látszólag nagyon egyben voltunk. A nyártól velünk túrázó emberek, az ősszel csatlakozókkal együtt, valamiféle csapatszerűséget formáltak a szürkés-trutymószínű lajosmizsei horizontra, de ez a kép nem bizonyult valósnak, délibáb volt, ha télen, napsütéstelen időben egyáltalán életszerű lehet ennek a természeti tüneménynek a felemlítése.
Mert az év végéig hátralévő néhány hétben ez a délibáb könyörtelenül szertefoszlott, januártól pedig csak halvány emlékképekben élt tovább – egészen mostanáig - néhányunkban. Kiben nagyon - azt a látszatot keltve, mintha minden folytatódna -, kiben semennyire, sejtetve, hogy megint csak kár volt belelovalni magát az embernek abba, hogy a Túrakör igazi Csapat lett (nagybetűvel!), nem pedig kampányszerűen, alkalmanként, némi könyörgés árán, egymáshoz csapódó gyerekek és felnőttek összessége.
Ebben az évben a tavalyi „csapatból” csak elvétve jártak az emberek túrázni, volt, aki egyáltalán nem, volt, aki egyszer-kétszer, néhányan viszonylag gyakran, új emberek két arc kivételével nem jöttek, és a huszonöt fős álomkeret rögtön tíz körülire csappant. Aztán ez is fogyni kezdett, mígnem elértük április elejét, néhány héttel 5. születésnapunk után, és itt állunk, széttárt kezekkel, hogy akkor mi lesz ezután…
A Kiskunsági Pirosat sem annyi ember kezdete meg, ahány előzetesen - még a tavalyi év vége felé - jelezte, hogy jönne, de a létszám túráról túrára azóta is csökken. Nem az a baj, hogy egy túrasorozatot nem annyian fejezünk be, ahányan elkezd(het)tük, hanem, hogy a „Piroson” kívül nem vagyunk aktívak, összetartók, ellébecoljuk a hétvégéket, így pedig nemcsak a Kiskunság csapatos végigjárása került veszélybe, hanem az egész Túrakör jövője is.
Természetesen nem erőszak ez senkinek, nem kell jönnie, ha nem ér rá, ha nincs kedve, ha hideg van, ha meleg van, egyebek – de a csapat szemszögéből nézve ezek a „mikro-hozzáállások” mégis azt eredményezik, hogy az egyébként is borotvaélen táncoló létünk végleg értelmét veszti. Nem kizárólag fenti okok miatt, de ha a Mag sem rendelkezik összetartó erővel, tűzön-vízen át mehetnékkel, akkor baj van. Vagyis, ha nincs is ilyen Mag…
Ugyanis a Túrakörnek és a természetjárásnak lakóhelyünkön alig van tömegbázisa (agrártelepülés, szellemi röghöz kötöttség, iszony bármi újtól és jótól, stb.). Ugyan néhány év alatt megtúráztattunk csaknem ezerszáz különböző embert, zömében helyi illetődöttségűt, de rendszeresnek mondható időközönként visszajáró túrázónk most csak egy tucat van (majd fél éve pedig kb. másfél-két tucat volt). Mivel pedig nincs minta, amiből meríthetnénk, megnő a szerepe és felelőssége azoknak az embereknek, akik kiemelkednek abból a semmiből, amiben a többi ezerhetvenöt ember kizárja magát a természetjárás gyakorlásából.
Nagy probléma volt az elmúlt években, hogy a túrák létszámát egy vagy két embernek kellett rendszeresen összetarhálni. Akik jöttek, magukat hozták – ami a semmihez képest kétségtelenül valami -, de mint csapat (unom már ezt a szót, mert nincs mögötte tartalom) nem bővültünk. Pedig ahhoz, hogy valójában úgy működjünk, rendszeresen – ha nem is minden hétvégén – járó túratársakra, és a környezetükben, ismerőseik között kifejtett HATÁSOS kampányolásra volna szükség, hogy mindenki, legalább alkalmanként, hozzon magával még egy-két embert, aztán azok is egy-két embert, és így tovább, és így tovább, mígnem már annyian lennénk, hogy alsejteket kellene létrehoznunk, több túravezetővel, mert nem győznénk… És így nem dugulna be ez időnként, folyamatában és töretlenül fejlődne, bővülne a túrázóink köre, terjedne az ismertségünk, és már lennének olyanok is, akik maguktól eljárnának közénk, sőt: talán támogatóink is akadnának. Ezt a munkát egy ember, egyedül nem tudja elvégezni.
Most itt tartunk. A Kiskunsági Pirosat – nem nagy meggyőződéssel – azok kedvéért, akik végig tudják/akarják járni, talán még megcsináljuk, a cserháti háromnaposra elmegyünk tizenöt fővel és három autóval, mert a szállás le van foglalva, aztán még lesz egy félig osztálykirándulásunk, amire mi is mehetünk, vannak még helyek a buszra!, egy ötödikes osztállyal - Biatorbágyi viadukthoz és a Nyakas-kőre -, aztán ha úgy alakul, megcsináljuk a tőserdei tábort (még ez sem biztos), és ENNYI.
Amíg ezek a körülmények, amik, amíg ennyi értelme vagy hatása van annak, amit hétről hétre csinálunk, ha továbbra sem tudunk újabb embereket bevonni ebbe az egészbe, és nem tudjuk ismertségünket bővíteni, népszerűsíteni magunkat, továbbra sem áll mögénk senki támogató, és feni gondolatok ellenére sem lesz egy rendszeresen összejáró Mag, akkor a Túrakör befejezi tevékenységét. És annak ellenére, hogy a település sem állt mögénk, a nagy többségnek fel se tűnik, miket ügyködünk, még az a csúfság is hozzáadódik, hogy maga a Túrakör köré alkalmanként összegyűlő emberek se tartják fontosnak azt, amit közösen véghezviszünk.
Illetve: túrakör, csupa kisbetűvel, ahogy érdemli…

2012. FEBRUÁR 24. - VALAMI A 2011-ES ÉV TÚRÁI KAPCSÁN

A tavalyi évben 84 túrát, egyéb programot bonyolítottunk le. Ebből mindössze 16 (!), ami nem a Duna-Tisza közén, az Alföldön vagy Lajosmizse tágabb környezetében volt. Ha ebből a csekély mennyiségből leszámítom a zamárdi sétát, a Sárszentlőrinc környéki dimbeket, a Gödöllői-dombság két túráját, akkor már csak 12. Ebből leveszem a 2 osztálykirándulást a Rám-szakadékban illetve a Lajosforráshoz, marad 10. Ha tovább akarom faragni ezt a számot, akkor leveszem a Kollégium 2 kirándulását a Pilisben és a Mátrában.. Így marad mindössze 8 túrakörös hegyi túranap (Pilis-nyereg 1-2., Fekete-hegy 1-2-3., Nagy-Szénás, Naszály, Csóványos). Ennyit sikerült összehozni. Mik az okok?
Legfőképpen az, hogy ilyen üzemanyag árak mellett már egy 120 kilométerre lévő célpont leautózása, oda-vissza, kb. 2000 Ft-ba kerülne egy főre. Tekintve, hogy túrázóink fele gyermek, mégpedig nem a leggazdagabbak közül, nem igen tudnák kifizetni. Ezért ilyet nem is nagyon hirdetünk. Ha néha lett volna rá keretünk, akkor meg vagy nem volt elég autó, sofőrrel, vagy nem volt működőképes autónk.
Ezekbe a dolgokba menet közben bele se gondoltunk. Éltük egyik hétről a másikra az életünket, tervezgettünk, kiviteleztünk, és a környéken kerestünk magunknak csodálni való objektumokat. Szerencsére találtunk is, és felkeresésük nagyon nagy élményeket adott, remek hangulatban teltek el ezek a túrák is. Vagy kitaláltunk Lajosmizsén programokat, mert azok tényleg "könnyen" kivitelezhetők, meg is csináltuk a túrautunkat és a pihenőket is. Sokat voltunk a Pusztatemplomnál, sütöttünk - főztünk, és még sátoroztunk is ott.
Aztán a szokásos tőserdei tábor, a tiszaalpári túrával, és az Orgoványi-rétek, de a szomszédos erdőket is végigjártuk: Pusztavacs, Nagykőrös, Csévharaszt, Tatárszentgyörgy. Jártunk még többször Kerekegyházán, Ladánybenén és Ócsán is - sokáig lehetne folytatni a sort. Vagy például látogatást tettünk egy elzárt világban a Zab-széken, felfedező útra indultunk őseink nyomában a Jászságban is. Hogy a kényszerűségből adódó programsorozat mégsem volt unalmas, arról sok más mellett talán beszámolóink és képeink, később filmjeink is tanúskodnak. Alföldi csapat vagyunk, szeretjük ezt  vidéket, soha nem is unnánk meg. Nem hiszem, hogy van még olyan túracsoport az országban, amelyik ennyit gyalogol az Alföldön.
Mégis: meg kell próbálnunk, hogy minél többet járjunk más országrészekbe, másszunk hegyeket, tágítsuk tovább amúgy sem túl leszűkült ismeretanyagunkat kicsiny hazánk vidékeiről. Kellenek a kihívások, kellenek a fizikai gyötrelmek, az új élmények is, és mi tagadás, hegyvidékeinken is vannak szép látnivalók. Ennyi alföldi bódorgás után, csoda hogy fel tudtunk mászni a Csóványosra! Pedig felmásztunk. És most február vége van, legutóbbi hegyi túránk november elején volt, vagyis csaknem fél éve! Ez azért furcsa...
Sajnos azonban úgy tűnik erre az évre is, hogy a Dunakanyarnál messzebb nem tudunk nagyon tervezni, mert nagyon sokba kerülne egy-egy út. Ha csak havonta egyszer túráznánk, akkor más lenne, de így, hogy havonta esetenként 6-10 programunk is van, nem lehet. Csak azért legyen levesebb túránk, hogy néha eljussunk mondjuk a Bükkbe vagy a Bakonyba is? Nem gondolnám. Néha így is alig győzzük kivárni a következő szombatot vagy vasárnapot. Akkor mi lenne, ha 2-3 hetet kéne böjtölnünk? Bele se gondolok inkább...

2011. DECEMBER 8. - 2012-ES TERVEINKRŐL

Újdonság a jövő évben, hogy Lajosmizsén felszámoljuk tevékenységünket, ezért a februári Jégtörő Mizse Maraton és az őszi Lajosmizsei Keresztút túrasorozat kivételével nem rendezünk semmilyen programot.
Így nem lesz Mizse teljesítménytúra, de jelzésfestés, pihenőépítés, és persze ennek megfelelően augusztus 20. körüli avatás sem. Nem folytatjuk a határjárást és a helytörténeti beszélgetéseket és nem jelentetünk meg magunkról, munkáinkról sem anyagot a helyi médiában.
Szerettünk volna gesztust gyakorolni Lajosmizse felé, ha már "jász" település, és jubileumi évünkben egy, a Jászság 18 települését végigjáró, feltérképező túrasorozattal szerettük volna megünnepelni a település megalakulásának 135. évfordulóját, nem mellékesen 5. születésnapunkat. Persze, ez sem ebben a formában és tartalommal valósul meg...
Mindezek helyett természetbarát, helyismereti és kulturális tevékenységünket a szomszédos településeken és településekkel karöltve kívánjuk folytatni. Tervezünk felállítani egy útmenti Szent-képet is, de már ezt sem Lajosmizsén, talán valamelyik környékbeli szép helyen. Pontos hely később...
Fentiek fényében szeretnénk más településekkel jó együttműködést kialakítani, és szeretnénk más települések természetbarát-érdeklődésű vagy lakóhelyükért, környezetükért tenni képes lakóit megmozgatni, Csapatunkba és programjainkba integrálni.

2011. NOVEMBER 29. - GONDOLATOK LAJOSMIZSEI TÚRÁK KAPCSÁN...

A helyi túrákról

"Egy-egy helyi túra, ha úgy tetszik határjárás, bizonyos embereket talán megmosolyogtat, mások lenézően legyintenek. Pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy szépségekért és élményekért nem kell száz kilométereket utazni, csodák nemcsak máshol az országban vannak, hanem lakóhelyünkön is, nem beszélve arról, hogy ez utóbbit mindenkinek kötelessége lenne ismerni. A megismerésnek a legjobb módja pedig: a gyaloglás, hiszen ebben az esetben nem szennyezzük a környezetet, és nagy valószínűséggel nem suhanunk el semmilyen fontosabb látnivaló mellett sem. És egy gyalogtúrázó nem lusta saját erejét felhasználva felfedezőutakra menni..."

Téli túra a Mizsében

"Szóval elég hideg időben, hóval borított tájon, de a napsütés bátorító támogatásával indultunk befelé, a Pelyvatói-dűlőn. A környéken tanya és ember már nem igen létezik, és a névadó tómeder is száraz már, mégis gyönyörű volt a környék (ld. képeket).
Elérve a Kónya-dűlőt, azon máris túlmenvén, a Fehér-tó és egyben a pusztavacsi határ felé vettük az irányt. Tanya és élet itt sem sok volt, de a táj! Aki nem túrázott velünk ezen a napon, az nem is sejti, milyen csodák vannak lakóhelyünkön...
Az egykori Besenyi-major romjainál megálltunk egy keveset pihenni, egy szúrágta fánál csoportképet is készítettünk, majd egy kétszáz évesre becsült akácfa mellett elsurranva, a csaknem 60 hektáros egykori Fehér-tó (korábban Sós-tó) ugyancsak száraz medrét érintettük. És minden olyan csodálatosan gyönyörű volt!
Szavakkal nem visszaadható, mit láttunk, mit éreztünk és mit gondoltunk, látva ezt az alig ismert tájat, ilyen csodaszép fehér lepellel letakart állapotban, mint egy menyasszony, aki arra vár, hogy elvegyék feleségül. Üde, ártatlan, szűzies, odaadó, titokzatos és szenvedélyes. Ilyen volt Mizse ezen a napon, legalább is bennünk ezt a benyomást keltette.
Emberek, kik éltek ezen a tájon, fogjátok föl végre, hogy nem kell száz kilométereket utazni, hogy csodát lássatok, nem kell vagyonokat költeni drága utazásokra, mikor tíz kilométerre a falutól ilyen vadregényes, csendes és felfedezésre váró helyek várják kalandvágyó felfedezők érkezését..."

Egy felsőlajosi túra

"Mai túránk a változatosság kedvéért ismét  Felsőlajos területén zajlott le. Aki ezt furcsállja, annak annyit üzennénk, ne nézze le senki azt a helyet, ahol él, és amelyet ősei a semmiből teremtettek. Ha ezt teszi, akkor őseit is lenézi. Nem értik, mi a jó abban, ha lakóhelyünk felfedezésére indulunk? A sok szép látnivaló és a barátságos emberekkel történő beszélgetések. Mi nyitottak vagyunk az ilyesmire, és csak sajnálni tudjuk azokat, akik nem. Ha a sajnálat egyáltalán jó szó erre..."

Egy kollégiumi túra a Mizsében

"A Kollégiumi Túrakör újabb megmozdulása Mizsében volt, ahol olyan szép részek vannak, hogy még talán az sincs tisztában vele, aki arra felé lakik. Mást ne mondjak, ott vannak a védett tölgyfák, az öreg vadkörtefa, a rétek, a kanyargós utak, az üde zöld színek, a virágzó galagonya bokrok, a Fehér-tó kiszáradt medre, a romos Besenyi-major hatalmas, pusztuló hodályai, a régi Mizsei csárda épülete az egykori Vacsi országút mellett, még a jászberényi puszta idejéből, egy kétszáz évnél nem sokkal fiatalabb akácfa, öles törzsű fűzfák - élve vagy halva -, és még számtalan apró finomság, ami most itt hirtelen nem is jut eszembe..."

Keresztút

"Egy újabb keresztutas gyaloglás Lajosmizsén. Már fel se kapjuk a fejünket - igaz más se. Annyira természetes dolog, hogy időnként nekiindulunk a falu határának, hogy ha nem mennénk, szinte hiányozna. És jóllehet, sokadszor jártunk ezen a részen is, megunni sosem lehet, annyi szépség és érdekes dolog, kedves ember van a tanyavilágban.
Köszönjük mindenkinek a részvételt, örülünk, hogy ennyi embert érdekelt a Lajosmizsei Keresztút második szakaszának bejárása, de elgondolkodtató, hogy a helyiek aránya a csapatban - lokálpatriótaság ide vagy oda -, megint nem kúszott 50% fölé. De ezen már meg se lepődünk..."

2011. NOVEMBER 21. - 5. SZÜLETÉSNAPUNK ELŐTT FÉL ÉVVEL...

Ha Isten segít minket, 2012. március 15-én 5 évesek leszünk...

Mi a magunk szerény módján egy kicsit ünnepelni fogjuk magunkat, azokat az embereket, akik velünk tartottak ez idő alatt és Csapatunk tagjaivá váltak, mert megérdemlik! ha már más nem tart minket arra méltónak, hogy feltűnjön neki erőlködésünk. A szívünk legmélyén azonban kénytelenek vagyunk átgondolni egy-két dolgot.
Öt éve dolgozunk heti-napi rendszerességgel ezen a településen, ezért a településért, az itt élő emberekért, egészségükért, életformájuk átalakításáért, régiónk kulturális és természeti értékeinek megismertetéséért, a jövő generációk jobbá válásáért. Aki eddig valamikor  is kíváncsi volt ránk, az tudja, mennyi mindent próbáltunk tenni azért, hogy felrázzuk Lajosmizse lakosságát önmaguk, illetve lakóhelyük megismerésének érdekében.
Meg kell azonban állapítanunk, hogy bár voltak kisebb eredményeink, ez a mai napig sem sikerült igazán. Munkánkat, néhány alkalmi segítségtől eltekintve, nem támogatta, sem általában a település, sem konkrétan annak lakói. Szinte mindent önerőből, saját költségből oldottunk meg. Magunknak fizettük a részvételi díjainkat, saját zsebből létesítményeink, programjaink megvalósításának költségeit, mert sem anyagilag, de főleg: erkölcsileg nem nagyon tűntünk fel senkinek.
Ez az évforduló fontos fordulópont lehet a Túrakör életében. Ha az addig hátra lévő szűk félévben sem változik ez a megalázóan méltatlan helyzet, ha továbbra se veszi észre senki, amit csinálunk, és ezután sem akar senki erkölcsi vagy anyagi támogatónk lenni – elsősorban maga a település! -, akkor befejezzük térítőmunkánkat ezen a helyen, és a természetjárás népszerűsítését, eszközrendszerének fejlesztését más faluban vagy városban fogjuk folytatni, és semmilyen programot sem szervezünk Lajosmizsére, de még annak környékére se.
Félreértés ne essék: nem fogunk senkitől egy fillért se kérni, mert ha az eddig asztalra letett dolgaink nem érdemlik meg, hogy támogassanak minket, akkor legyen boldog mindenki az anyagi potenciáljával. Ha pedig néhányszor rákényszerültünk arra, hogy kérjünk, szaros 10.000 forintokat is úgy adtak, mintha az életünket váltották volna meg valami rozzant hitbizományiból…
És az erkölcsi támogatás? Abból se jutott több, pedig az még pénzbe se kerülne senkinek. Ahhoz erkölcs kellene, lelkivilág, jóérzés, érdeklődés, kíváncsiság és némi igény annak felismerésére, hogy mások is vannak még a világon. De ezek itt szinte értelmetlen és nevetséges fogalmak...
Ilyen hangulatban várjuk hát 5. születésnapunkat, és addig is Isten éltessen mindenkit, aki nem elégszik meg azzal a semmivel, ami őt körülveszi!

2011. NOVEMBER 10. - HALASI MISI BÁCSI 75 ÉVES!

Halasi Mihály nyugdíjas tanyasi tanítóként, mai napig egykori iskolájában él feleségével, Magdi nénivel, aki szintén szakmabeli. Misi bácsi, szabadidejében szívesen agyagozik. Élményanyaga az a több évtizedes tanyasi életforma, amelyet kisgyerekként, majd később "pusztai lámpásként" megfigyelt, megtapasztalt; az egyszerű emberek hétköznapjai, munkája, vallásossága és ünnepei. Ez talán az egyik legszebb téma, amit választhatott kisplasztikái tárgyául.
Szomorú, de ma olyan időket élünk, hogy Misi bácsi munkái egyben időutazást is jelentenek, mert ez az egykor virágzó élet, mára semmivé lett. A gyerekek, a fiatalok már csak az idősek elmondásaiból ismerhetnék a régi szüretek, disznóvágások, iskolába járás történeteit, ha egyáltalán kíváncsiak lennének rá. Sajnos, nem kíváncsiak. Ezért talán azoknak kellene tenni valamit ennek a műveletlenségnek a felszámolása érdekében, akik megtehetnék, mert pozíciójuknál fogva döntésképesek, hogy a több évszázados folyamatban kialakul, gazdag és értékeket teremtő-megőrző hagyományrendszer ne vesszen végleg a feledés homályába.
Minden erős személyiség életének van üzenete, melyet érdemes lenne megfontolni, és továbbörökíteni. Mi lehet ez Misi bácsi esetében? Sok válasz lehetséges. A kiállításon sorra vették erényeit, mint a szeretetteljes nevelő munkáját, optimizmusát, állandóan mosolygó jókedvét és szakmai-emberi precizitását.
Én a magam részéről azt emelném, ki, hogy tovább kell vinnünk Misi bácsiból azt, ahogyan az életet szemléli, észreveszi az apró csodákat, kis örömöket és nagy bánatokat. Amiket ezek a kis pillanatképek is próbálnak visszaidézni. Mert amilyen világot élünk, mindannyiunknak szükségünk lenne erre a szerény és alázatos látásmódra, és a mi életünket tenné szebbé, teljesebbé, ha megtanulnánk meglátni a szépet, a kis örömeket és a másik szemében a nagy bánatokat...
Az Alkotó a napokban töltötte 75. születésnapját, szerencsére jó egészségben. Köszönjük, hogy részesei lehettünk ennek az időutazásnak, és az Isten éltesse még sokáig Misi bácsit is, és Magdi nénit is!

A végére egy Pilinszky János idézet: "A rossz nevelő tekintélyére büszke, a jó nevelő egyszerűen alázatos."

Képek az alkotásokból: ITT.

2011. OKTÓBER 24. - A DARTS-TÚRÁKRÓL ÉS EGY TÚRA TANULSÁGAIRÓL

Ez az általunk kitalált, teljesen újszerű túrázási mód bárki számára érdekes és tanulságos lehet...

A lényeg, hogy előre nem tudjuk, hova megyünk. A találkozó napján, reggel a Kollégium előtt egy Magyarország térképbe darts-nyilat dobunk, és ahová beleáll, az a település lesz az aznapi túránk helyszíne. Így előre nem lehet felkészülni sem a napra, sem a kihívásokra. Közös megállapodásunk szerint CSAK FALUBA megyünk, mert a városok nem annyira családias légkörűek, az emberek sem ismerik annyira egymást.
A faluba érve mindig a kocsmában kezdünk, ismerkedünk, aztán kisorsoljuk, ki milyen feladatot szervez meg a többieknek, hogy a nap küldetése sikeresen teljesüljön.

CÉLOK ÉS FELADATOK:

1. A FALU LEGSZEBB HELYE: az adott település kocsmájában, utcáin kinyomozni - mélyreható beszélgetések segítségével - hogy mi(k) a legszebb látnivaló(k), és az(oka)t felkeressük.

2. A FALU LEGJOBB ARCA: meg kell tudnunk, ki a legérdekesebb ember, vele beszélgetést készítünk.

3. JELET HAGYNI!: valami jelet kell hagynunk magunk után. Ehhez nem viszünk semmilyen eszközt, tárgyat, ezt is a helyszínen találjuk ki.

4. FALU NÓTÁJA: meg kell tanulnunk a falu legkedveltebb nótáját/dalát, és el kell énekelnünk a falu főterén.

5. GERILLAFŐZÉS: meg kell tudnunk a falu ételspecialitását, és azt meg kell főzetnünk valamelyik háznál, vagy begyűjtjük a hozzávalókat és megfőzzük mi.

A feladatok megszervezéséért minden alkalommal a helyszíneken kisorsolt emberek lesznek felelősek.

Első darts túránk október 23-án volt, amikor is a nyílhegy PÁLMONOSTORÁT jelölte ki számunkra.

Nagyon érdekes hangulata volt az egész napnak. Egy 91 éves bácsi, Gyovai Anti bácsi idegenvezetett minket a településen, fogadott be minket úgy, hogy az utcáról vadidegenként becsöngettünk hozzájuk! Nagyon kedvesek voltak velünk, szomorú szívvel búcsúztunk el tőlük, néhány óra elteltével...

Ettől függetlenül a túrának voltak tanulságai...

Nem szabad azt hinni, hogy ez csak egy buli, ahol idétlen nevetgéléssel és trehány hozzáállással el lehet lébecolni egész nap, és az események majd maguktól megtörténnek. Aki eljön egy ilyen túrára, az szerződést köt arra, hogy vállalja a feladatokat, a próbákat is, és nem affektál, mert ezzel ellehetetleníti a többiek helyzetét, és csak felemásra sikerül a napunk - mint történt ez vasárnap is.
Ha egy 91 éves ember és felesége megtisztel minket annyira, hogy beenged a házába, ott hellyel és itallal kínál, majd pedig néhány perces ismeretség után nyíltan elmeséli a falu és saját életét is, akkor ez nagyon nagy felelősséggel jár.
Nem lehet belealudni, unott pofával üldögélni, rihegni-röhögni egy temetőben, vagy úgymond "unatkozni". Ez ugyanis NEM A FACEBOOK, hanem maga az élet. Egy ilyen nap többet lehet megérteni a világból, mint 30 év alatt a FACE-en...
Kár lenne azt hinni, hogy ez csak valami k.rva poénos dolog, így elindulni, megérkezni valahova, és csak nevetünk egész nap.
Ha valakinek ez még nem esett volna le: ez a LEGMAGASABB SZINTŰ TÚRÁZÁSI MÓD, amit eddig csináltunk! Teljes embert - nem felet vagy negyedet - , alázatot, akaratot, nyitottságot és szeretetteljes hozzáállást követel a résztvevőktől.
Ez a nap - VÉGRE! - nem rólunk szól! Hanem egy faluról, annak lakóiról, mentalitásáról. Ehhez NEKÜNK kell alkalmazkodni, és alázattal elfogadni, meghallgatni mindent, hiszen vadidegen emberek fogadnak be minket a saját életükbe. És ez elmondhatatlan nagy bizalom a részükről.
És az is tanulságos, mire emlékszünk majd egy ilyen napról, mondjuk egy-két héttel később. Ne arra, hogy ÉN, ÉN, ÉN, hanem, hogy Ő, Ő, ŐK - és legfeljebb csak ezután, hogy MI...
Ezek a napok ugyanis nem rólunk magunkról szólnak, hanem egy közösségről, és arról, hogy néhány órára mi is külsős tagjai lehetünk. Meg kellene érezni egy 91 éves ember sorsában rejlő rengeteg tragikumot, benne van egy egész évszázad, rengeteg bánattal, de végtelen bölcsességgel, és persze némi humorral is...

Így CSAK AZ járjon darts-túrára, aki ezeket megérti, felfogja és magára nézve el is fogadja.
Az járjon darts-túrára, aki tanulni akar, és nem azért jön, mert otthon mondjuk sz.rabb lenne.
Az jöjjn darts-túrára, aki hajlandó alávetni magát a feladatoknak, azért, hogy élménydúsabb legyen a nap.
Az járjon darts-túrára, aki képes elfelejteni az ÉN személyes névmást, és csak a TÖBBES SZÁM érdekli.
És végül csak az jöjjön darts-túrára, akiben megvan az ehhez és egy idegen közösséghez, ismeretlen emberekhez és különös sorsokhoz a kellő alázat.
Mert akinek ezek elfogadhatatlanok, az inkább maradjon otthon.
Ez vonatkozik az eddigi résztvevőkre éppúgy, mint azokra, akik esetleg ezután szeretnék kipróbálni ezt a műfajt. Ha lesz még egyáltalán ilyen alkalom...

                                                                                                               Minden rokonom!

Sántaőz

2011. OKTÓBER 15. - 300. TÚRÁNK KRÓNIKÁJA

A túrát Vakulya Antalnak ajánljuk, sok szeretettel!
 

A Börzsöny. Az egyik legszebb hegyvidékünk, és nagyon kemény túraútvonalak vannak benne, ám ha járkáltunk is arrafelé, általában csak a szélein bódorogtunk, úgy 400 méteres magasság körül. Tudtuk azonban, hogy egyszer neki kell indulnunk a Nagy-Hideg-hegynek és a Csóványosnak is, de mindig valami közbejött. Aztán a szekszárdi túraterv jelentkezők hiányában felülírásra került, így igazán szép időben, nagyon jó társaságban, és főleg a jubileumunk kapcsán, végül is szebb helyre nem mehettünk volna ezen a napon egy jó túra reményében.
Reggel ötkor indultunk sötétben, fagyban, a Kollégium elől. Ágiék is időben érkeztek Városföldről, le a kalappal! Dabasnál csatlakoztak Salamonék, így négy autóval és 19 fővel vágtunk neki egyik legnehezebb túránknak.
Nem volt jó döntés, hogy Pesten keresztül akartunk eljutni a Dunakanyarba, mert nappal még csak-csak tájékozódunk, de korom sötétben, nagy forgalomban nagyon nem volt egyszerű feladat. Ennek eredményeképpen volt egy kis kavarodás az Árpád hídnál, de végül az M2-n bevártuk Zoliékat és Karcsiékat.
Szokolyára fél nyolc előtt érkeztünk meg, kocsmáztunk és bevásároltunk az ábécében, amit még kellett. Néhány perc múlva pedig már Királyréten álltunk meg a kocsikkal, innen indult a 20 kilométeresre tervezett körtúra, 900 méter szintemelkedéssel.
Az első négy kilométeren nagyon egyenletesen emelkedett csak a hegyoldal, alig észrevehetően már emelkedtünk kb. 300 métert. Aztán az Öt perces pihenő nevű, észrevétlenségben maradt hely után megkezdődött egy mászósabb rész. De ez is annyira szép volt az aranysárga-vörösesbarna avarszőnyegen, az un. Grófi úton, hogy morogni sem volt kedvünk. Bő két óra elteltével már a Magas-Taxi turistaháznál, az azonos nevű réten találtuk magunkat, nagyjából 700 méteres magasságban. Nagyot pihentünk, ittunk, ettünk, és az ott tevékenykedő srácok jóvoltából még a méltatlanul magára hagyott egykori menedékhely eü. helyiségébe is bebocsátást nyertünk. Nekik nagyon köszönjük ezt a szívességet, és reméljük, egyszer megfordul még a sorsa a - jószerivel ennél csak - szebb időket látott háznak...
Ettől a helytől alig egy kilométer várt még ránk a Nagy-Hideg-hegyi menedékházig, ahol működő konyha, büfé várt minket! A ház különlegességét az adja, hogy ez Magyarország egyetlen igazi magashegyi turistamenedéke, és kizárólag azokból tartja fönn magát, akik GYALOGOSAN felkeresik. Ide pedig könnyű út nem is vezet...
Nagyobb ebédszünet, teázás, bundáskenyerezés, és hozott anyagból még egy kis kolbász, hagyma is előkerült. Nevettünk, élveztük az addigra erősebb napsütést. Mégis menni kellett tovább. Még egy csoportkép a csúcsot jelző kőnél, aztán irány a Csóványos!
Emlékeim szerint nem túl nehéz a két nagy csúcs közötti szakasz, de az emlékek néha becsapják az embert. Így jártunk most is. Nem egy, erősen szuszogtató emelkedő nehezítette a dolgunkat, és fogyasztotta tovább amúgy sem nagy készletekkel rendelkező fizikai tartalékainkat. De a nehézségek azért vannak, hogy úrrá legyünk rajtuk, így küzdöttünk. Addig-addig, amíg fáramászások, szép kilátópontok és sok szikla után az egyik, véget érni nem akaró kaptató végén ott állt előttünk a Csóványos geodéziai tornya. Felértünk hát a 938 méteres csúcsra, és akik vállalták még a létrázást, ezt megtoldhatták ezt 20 méterrel! Fentről, a kilátóból olyan 360 fokos körpanoráma nyílik, amilyen az országban máshol nincs; itt olyan élménye lehet az embernek, hogy egy hegyen állva nem rögtön lakott részeket vagy gyárakat lát a lába alatt, hanem szinte a látóhatárig csak hegyek, bércek és mély patakvölgyek. Egyszer ide mindenkinek fel kellene jönni!!! (Borikának és még néhányunknak még máskor is).
A csúcson kisebb ünnepségre került sor, egy előre, Ircsike által megfestett lepedő elővétele után, elkészítettük 300., jubileumi túránk csoportképét. Ennél szebb helyet, jobb időt és jobb társaságot nem találhattunk volna erre az alkalomra. Köszönjük mindenkinek, aki eddig velünk tartott, bármiben segítette munkánkat, és szívesen látunk bárkit ezután is, bármelyik rendezvényünkön!
Eddig tíz kilométert jöttünk fel, most ugyanennyi várt ránk lefelé. Ez se könnyű műfaj. Némelyikünknek még sokkal nehezebb, mint föl. A túra talán legszebb szakasza a Három hárs-gerincen való vándorlás volt. Balra hatalmas bükkfákból álló erdő, jobbra a Szén-patak völgye kanyargott, nagyon mélyen és sejtelmesen, gyönyörű kilátással ajándékozva meg a gyaloglót, középen pedig, a lábunk alatt egy csodaszép, könnyű sétánynak tűnő avarszőnyeg, kiterítve, mintegy üdvözölve az ünneplő hősöket. A Nagy Szellem ezzel jutalmazott minket eddigi erőfeszítéseinkért...
A Foltán-kereszt rétjén még szusszantunk egyet, aztán nekiindultunk a meredek ereszkedőnek a patakvölgyig. Ezt a két kilométert másfél óra alatt abszolváltuk, ami elég gyenge teljesítménynek is mondható - lenne! ha nem kínlódtunk volna egymás szeme láttára a csúszós, néhol egyenesen omlós ösvényen. Csoda, hogy baj nélkül leértünk a Spartacus kulcsosházhoz!
A háztól egy nem túl szívmelengető, négy kilométeres aszfaltvándorlás következett, és bár lábainknak és csípőcsontjainknak ez már egyáltalán nem hiányzott, a háromnegyed órás menetidővel, a jó tempóval behoztuk a lemaradásunkat, és a tervezett időben, öt óra előtt néhány perccel autóba is vágtuk magunkat. A társaság kívánságának engedve, még megálltunk Szokolyán, a reggel is meglátogatott kocsmában. Mindenkire ráfért egy kis frissítés, ébren tartó kávé. A jubileumi lepedőnket itt egy kölcsön filccel mindenki dedikálta, és egyhangú szavazással az "ereklyét" Borikának adtuk a mai nap emlékéül, mert mindannyiunk közül ő küzdött legjobban a Csóványosra vezető úttal és önmagával. Tulajdonképpen Zoli is megérdemelt volna egy ilyen gesztust, mert neki se volt könnyű napja, de csak egy ilyen lepedőnk volt, továbbá Borika nőként elsőbbséget élvezett.
Összefoglalva: felejthetetlenül szép helyen töltöttünk el ugyancsak felejthetetlenre sikerült szép napot, emlékezetesen nehéz és szép terepen, ami egy ilyen kerek alkalomra dukál.
Köszönjük Salamonék ragaszkodását és önfeledt örömérzetének megnyilvánulásait. Gratulálunk Icukának és Marcinak, akiknek ez a túra gyakorlatilag pihenő nélkül is ment volna. Köszönjük Niki és Zoli részvételét, és lelkesedését velünk kapcsolatban. Nagyon örülünk Évinek és Áginak, akik rendszeres túrázókat megszégyenítő könnyedséggel vették a nap kihívásait, és reméljük, legalább olyan jól érezték magukat, amennyire részvételüknek örültünk. Nagyon büszkék vagyunk Borikára is, aki legyőzte önmagát, és ezzel a hegy magasságát is, nem először már, és nem is utoljára. Köszönjük az összes kölöknek, hogy ma sem hagytak megöregedni senkit közülünk, sem testileg, sem lelkileg.
És nagyon szeretjük az összes gyereket és felnőttet, akik ezt a Csapatot alkotják, és kitartanak mellettünk, illetve kitartanak egy más minőségű élet megtapasztalásának igénye mellett. Talán látják már, hogy érdemes...

                                                                                                                      Minden rokonom!

                                                                                                                                                                                                                                                  Sántaőz

2011. SZEPTEMBER 27. - 1000. TÚRÁZÓNK!

A közelmúltban, a Nyíri-erdőben megtúráztattuk az 1000. túrázónkat, név szerint Hanák Kristóf, 4 éves óvodást. Négy és fél év alatt ennyi különböző embert mozgattunk meg legalább egyszer, túrázással (túrázóink összlétszáma közelíti az 5000-et), 90 százalékban Lajosmizséről, illetve Felsőlajosról.

Kristófnak köszönjük a részvételt, csakúgy, mint mindenki másnak is, aki esélyt adott magának arra, hogy megtegye az első lépést egy másfajta élet felé.

De egy lépés még nem változás. Várjuk Túrázóinkat a következő lépések megtételére is!

Petőfi Túrakör

2011. MÁJUS 12. - ÚJABB PETŐFIS TELJESÍTŐK

Tavasszal három fő: Nagy Irén, Török Mária és Balog Csaba, a Túrakör részéről, nyáron pedig két külsős: Dr. Tarjányi József Ausztriából és Feketéné Móró Erzsébet Komlóról lett Az én Petőfim mozgalom teljesítője.
Az, hogy mi hárman felkerestünk 12 Petőfi-emlékhelyet, nem rendkívüli dolog. A másik két személy viszont kivételesen nagy dolgot művelt. Tarjányi József hosszú évek óta látogatja azokat a településeket, ahol bármiféle Petőfi-szobor vagy -emlékmű található, ezeket le is fotózza, dokumentálja az alkotók nevét, a felállítás évszámát. József több száz ilyen helyet listázott, s közülük sok tucatot fényképen is személyesen megörökített.
Erzsébet ugyancsak évek vagy inkább évtizedek óta látogatja a költő által felkeresett helyeket, vagy azokat ahol Petőfi emlékére szobrot, egyebet állítottak. Ő 157! ilyen helyet dokumentált.
Ők természetesen mozgalmunk teljesítői lettek, többszörösen kiérdemelve a díjazást. És tudjuk, hogy nem miattunk kezdtek bele tiszteletet parancsoló vállalkozásaikba, de lelkesedésük, kitartásuk és Petőfi-szeretetük PÉLDA bárki számára, aki még azon tépelődik: kezdjem vagy ne kezdjem a mozgalom teljesítését...

A képen Petőfi Sándor ungvári szobra látható (a fotót készítette: Tarjányi József).

2011. MÁJUS 29. - ELMENT VÁRADI LÁSZLÓ...

(A hírt csak 2011. május 29-én, a Magyar Természetbarát Szövetség oldaláról tudtuk meg)

Váradi Lacival személyesen 2010-ben, az Alföld Turista Egyesület Petőfi Emléktúráján ismerkedtünk meg, Mezőberényben. Hoffmann Ádámmal egész nap nagyon kedves és segítőkész házigazdáink voltak vezetett túrájukon. Nagy szeretettel és nem kevés iróniával beszéltek Petőfi Sándorról, akinek a korabeli faluban nem volt éppen jó híre. Laciék meséltek arról, hogy menekült a Költő lányos házak ablakából, hogy lopott csirkét és menekült kerítéseken átmászva. Lényükből egy vidéki kisváros hagyománytisztelő és természetbarát polgárainak kisugárzása áradt.
Laci alapító elnöke volt az Alföld Turista Egyesületnek, legnagyobb tájegységünk egyik legrégebbi és talán legmeghatározóbb csapatának. Alföldi csoportként nagyon fontosnak tartották a síkvidéki túrázás népszerűsítését, Petőfi hagyományainak ápolását, lakóhelyük és tágabb környezete megismertetését az ország más szegleteiben élőkkel. Részben nevéhez fűződik a Körös teljesítménytúrák kitalálása és huszonhét éven át való megrendezése. Ez a túra az első ilyen jellegű sportesemény volt az Alföldön.
Másodszor és egyben utoljára Tápiószelén, az idei Téli Sóúton gyalogoltunk egymás mellett, sokat beszélgetve. Atyai jótanácsokkal, sokszor az enyémhez hasonló véleményekkel látott el minket. Hasonló gondokkal küzdöttek Ők is Mezőberényben, mint mi itthon.
Lacit igazából csak futólag ismerhettük, de mindig jó szívvel emlegettük a Őt és a "BERÉNYIEKET", és ahol csak tudtuk, méltattuk tevékenységüket, a magunk szerény módján. Nagy mértékben meghatározó Példaképeink Ők, és maradnak is azok, akár a Földön, akár az Égi Ösvényeken gyalogolnak tovább!
Kedves Laci, a Nagy Szellem adjon Neked örök fényességet!

Petőfi Túrakör

2011. MÁJUS 12. - AZ ERDŐ LEGFŐBB HASZNÁRÓL

Tegnap csaknem száz fővel vendégei voltunk az Ócsai-láperdőnek, azon belül is a bő két hektáros Selyem-rétnek. Kicsik és nagyok egyformán otthonosan és jól érezték magukat. Az Erdő, az üde zöld, a friss levegő, a madárcsicsergés nyugtatólag hatott megfáradt idegeinkre, és a néhány órás ott tartózkodás után felfrissülve indultunk haza. Amit azonban reggel magunkkal hoztunk: nyűgjeinket, bajainkat - otthagytuk. És ez nem ugyanaz, mintha szemetet, műanyagflakonokat szórtunk volna szanaszét, mert annak feldolgozása nem fér bele egy Erdő életébe. Lelkileg szemetelni más, mert az olyan, mint a széndioxid, amit kilélegzünk: az Erdő fenséges rendszerében, annak szűrőjén tisztulva oldódik fel és válik újra üde zölddé, madárcsicsergéssé. Ebben az esetben is, már sokadszor, az Erdő teljes körű szolgáltatást nyújtott (és nyújt bárkinek, aki alázattal fordul Felé). És mi ezt köszönjük!

2011. ÁPRILIS 18. - VAN EGY ÁLMOM

Most nem sorolnám fel tevékenységeinket, eddigi munkáinkat, túráinkat, hány kilométer és hány ember, ilyesmi, aki nézi az oldalt, az tudja. De azt megjegyezhetem, minden szerénytelenség nélkül, hogy nagyon sok mindent csinálunk és sok értéket, élményt teremtettünk már eddig is, és szeretnénk ezt tenni ezután is. A jó ebben az egészben, hogy egy maroknyi embernek ez nagyon sokat jelent, a rossz, hogy őket leszámítva senkit sem érdekel, mit csinálunk.
Van egy álmom: egyszer, nem tudom, mikor, valaki majd értékesnek és támogatandónak tartja azt, amit csinálunk. Fontosnak tartja ezt deklarálni és anyagilag vagy természetben támogatni fog minket, hogy még több eseménnyel, még több embernek tudjunk örömet szerezni. Hogy ne okozzon gondot a gyerekeinknek egy ezer forintos úti költség vagy egy-egy hálózsák, hátizsák hiánya. Szép álom. Ha egyszer teljesülne, még szebb lenne...

2011. MÁRCIUS 23. - VOLT EGYSZER EGY MIZSE TÚRA...

2009-ben rendeztük első alkalommal a Mizse teljesítménytúrákat. A program ugyan nyilvános volt, de csak 3 vidéki túrázónk volt, nagyrészt lajomizseiek teljesítették a 20 vagy 44 kilométeres távot. Az első alkalmat szerettük volna felhasználni a tapasztalatszerzésre, a gyalogló élmények megélésére, és csak következő évben kívántuk az ország színe elé ajánlani a MIZSE TT-t. Így is lett.
2010-ben végre, egy szép napsütéses, de hűvös napon 169 fő gyűlt össze és vágott neki a 20 vagy a 40 kilométernek, az ország 21 településéről. Valamennyi résztvevő nagyon jól érezte magát, a rendezvény országos visszhangot váltott ki teljesítménytúrázó berkekben. A rendezőgárdát fórumokon és levelekben dicsérték, volt olyan TTT-s, aki az év leglelkesebb rendezőinek és a legfelejthetetlenebb rendezésnek is a MIZSÉT választotta. Ez a szép eredmény 2011-re kötelezett volna. De csak volna, mert a valóság más lett
Aki nem Lajosmizsén él, annak nehéz elmagyarázni, miről is van itt szó. Ez a hatalmas fegyvertény, amit véghezvitt egy tucatnyi lelkes ember, az a tény, hogy ennyi embernek szereztünk örömet, ennyi ember még egy embert legalább hozott volna a következő túrára, hogy ez mekkora lehetőség lett volna a település reklámozására, hosszabb távon is, az itt senkit sem érdekelt. Értsd: SENKIT! Sem a politikát, sem az intézményeket, sem a vállalkozókat, sem a civileket, sem senkit.
2011 márciusában megjelent a Lajosmizsei Közlönyben egy alapos beharangozó, amely végén támogatók jelentkezését vártuk. SENKI sem jelentkezett (féleértés ne essék, nem mi akartunk cigánykodni, hanem a tavalyi történések fényében a másik oldalnak kellett volna lépni!). Eltelt 3 hét, és egy telefon, egy e-mail sem jött a témában. Felmerült ugyan, hogy ennek ellenére megrendezzük valahogy a MIZSÉT, de aztán győzött a józan ész: ha a település nem tartja érdemesnek ezt a programot arra, hogy támogassa, akkor nem rendezzük meg. Nem fogunk magunkból hülyét csinálni, vagyis hírverést Lajosmizsének és a lajosmizseieknek, miközben ők nagy ívben ürítik a székletüket arra, hogy lesz-e túra vagy nem lesz. Az verjen itt hírt, akinek két anyja van.
Illetve, az is egy hírverés, hogy a település nem állt a rendezvény mögé. Amióta lefújtuk a megfelelő fórumokon a MIZSE TT-t, azóta mindennap kapom a leveleket, hogy ilyen rendezvény nem sok van az országban (évente kb. 400! hasonló túrát szerveznek), és csak keveset bonyolítanak le ilyen lelkesen és alaposan. A levélírók egyenesen szégyennek nevezik azt, hogy Lajosmizsén nem kell egy ilyen, szerintük fantasztikus esemény! Hogy itt sem hivatalosan, sem hívatlanul nem támogatnak bennünket. Hogy ennyit dolgozunk, túrázunk, szervezünk, ennyi embert mozgatunk meg, és le se székeli senki. Hat településről is jelezték - még Pestről is! -, hogy jönnének segíteni, csak legyen MIZSE. Mi azt válaszoltuk, hogy ezt Lajosmizsének kellene összehozni, és nem vidékieknek kellene dolgozni Lajosmizséért a lajosmizseiek helyett! És ha ezt itt nem értik meg, akkor mi nem rendezünk több MIZSÉT. És ugyan a szívünk vérzik, amiért valószínűleg soha többé nem élhetjük át az ezzel járó fantasztikus élményeket, de a település jelenleg ezen a nívón tengődik. És ez tényleg nagy szégyen...

2011. MÁRCIUS 15. - 4 ÉVESEK LETTÜNK

2011. március 15-én nemcsak a '48-as szabadságharcot és Petőfit ünnepeltük. A naphoz kötődő másik ünnep, számunkra amúgy nagyon fontos, az a közös túrázásaink kezdetének újabb, immár 4. évfordulója. Egy szóval: 4. születésnapunkat ünnepeltük ezen a napon.
Nehéz lenne - és nem is szándékunk - összefoglalni, hányan, hány helyen és mennyit gyalogoltunk, mennyi sok érdekes látnivalót vagy embert ismertünk meg ez idő alatt, mennyi szép élményt éltünk meg közösen a Túratársakkal, erről árulkodik több mint 600 oldalunk és 4500-nál is több képünk, egyéb statisztikák is. Inkább arról írnék egy-két gondolatot, hogy mi a valódi jelentősége ennek az elmúlt néhány évnek.
A magunk és környezetünk, de családok, sok felnőtt és nagyon-nagyon sok gyerek számára tudtunk értelmes, tartalmas és egészséges programot szervezni hétvégékre, szünidőkre. Egynapos, többnapos túrák, országjáró vándorlások, nyári táborok, túraversenyek, mozgalmak, turistalétesítmény-alkotások, kiállítás, újságcikkek, tévé- és rádióinterjúk - ezek mind megtörténtek velünk, és még rengeteg minden, amit most itt lehetetlen felsorolni. De a legfontosabb mégis az, hogy élő, gyakorló természetbarát közösséget próbáltunk csinálni a semmiből, egy olyan helyen, ahol - évi néhány túrát és húsz évvel ezelőtti táborokat leszámítva - ennek semmilyen komoly hagyománya nincs, egy közösséget, melyet összetart egy közös érdeklődés, egy közösen és rendszeresen gyakorolt szenvedély, és egy életre baráttá tesz számtalan együtt megélt csoda. Hogy négyezer arcra tudtunk eddig mosolyt csalni, hogy a legtöbb túráról úgy mentünk valamennyien haza, hogy alig vártuk a következőt, hogy megtanultunk együtt sírni és nevetni.
Azt is tudjuk, hogy az emberek többségét egyáltalán nem érdekli, amit csinálunk, csak saját maga, de mi nem őket célozzuk meg. A mi célkeresztünkbe olyan emberek kerültek - és fognak ezután is kerülni -, akik nyitottak, érdeklődőek és akikben pislákol valami emberi, valami tenni vágyás, valami izgatott kíváncsiság, akikben van akarat és alázat, akikben megvan a  segítőkészség és tolerancia bármely másik embertársuk iránt, akik meg akarják ismerni lakóhelyüket és az országot, szívesen tartanak velünk, vagy képesek akár magukat is legyőzni. Ezért csináltuk és csináljuk az egészet. És ez az igazi jelentősége annak, amit a Petőfi Túrakör (korábban Járóföld TE) jelent és képvisel.
Ehhez lehet bárkinek csatlakozni, vagy - valami csoda folytán - támogatni törekvéseinket...

2011. MÁRCIUS 14. - MÁRCIUS IDUSÁN, AVAGY GONDOLATOK PETŐFI SÁNDORRÓL

Legfontosabb nemzeti ünnepünk előestéjén muszáj  néhány gondolatot leírnom Petőfi Sándorról.
Petőfi olyan, mint  a magyar foci, mindenki tud róla valamit - általában sztereotip dolgokat -, mindenkinek van véleménye róla. Az iskolában már kis korunktól sulykolják belénk élete fontosabb időpontjait és helyszíneit, 1848-49-es szerepvállalását, az Anyám tyúkját vagy éppen a Nemzeti dalt. De Petőfi nemcsak azért fontos, mert nélküle nem lenne március 15.. Sok minden másért is fontos. Szerényebb lenne nemzettudatunk, eggyel kevesebb nagy figurája lenne az amúgy elég tarka magyar irodalomnak, szegényebbek lennénk sok szép verssel és anekdotával, valamint számtalan Petőfi-emlékhellyel. És szegényebbek egy Nagy Példaképpel!
Petőfi népszerűségét és elpusztíthatatlanságát sok száz szobor, emléktábla, ünnepség jelzi. Fontos része ez az Ember nem csak múltunknak, hanem - sok régi nagyságunkkal ellentétben - jelenünknek is. És ez a mai világban nem kevés. Petőfi él és élni fog - ez biztos. Nem az a kérdés - bár az is megérne egy-két misét! -, hogy hol és mikor született valójában, hol és mikor halt meg -, mert Petőfi már születése előtt jóval létezett - az űr, melyet születésével betöltött, régóta ilyen emberért kiáltott -, és halála után is kb. másfél évszázaddal is még elevenen él, hanem az a kérdés, milyen szerepet kap ő valójában a magyar történelemben és irodalomban, az emberek kollektív tudatában és a szívében. Mert Petőfi egy szerethető ember, romantikusan nagy tervekkel, küldetéstudattal, kalandos élettel, sok csavargással, és rengeteg verssel, köztük néhány igazán felülmúlhatatlannal. De ha csak ennyi lenne a mondandóm, bele se kezdtem volna.
Állítom: Petőfit nem szeretik és nem ismerik igazán, hiszen valódi fontosságát, nagyságát felismerni és megérteni, nos ehhez saját Petőfi-kép kialakítása szükséges. Ezt a fáradságot pedig kevesen "engedik meg" maguknak. Pedig kellene!
A gyerekeknek, amikor Petőfiről mesélek, a Költő életrajzi dolgait és irodalmi-történelmi jelentőségét úgy hangsúlyozom, hogy megkérem őket, képzeljék el ezt az embert ma. Ismernek-e 16-18 éves gyerekeket rokonságban, barátok közt? Igen. El tudják-e képzelni róluk, hogy katonának vagy vándorszínésznek álljanak, bebarangolják családjuktól távol az egész országot? Nem. Ismernek-e 25 éves fiatal férfit? Igen. Képesnek tartanák-e a Nemzeti dal megírására, egy ünneplő tömeg lelkesítésére, egy forradalom kirobbantására? Nem. Mai huszonéves emberekről el tudják- e képzelni, hogy feláldozzák magukat a haza oltárán, hogy inkább harcban halnának meg, mint egy betegágyban, hogy előre tudják sorsukat és bátran szembe néznek a halállal, mert az ügy, amiért küzdenek, a hitük nem ismer semmiféle félelmet? Nem, senki ilyet nem ismernek. Hát pontosan ez az, ami Petőfi Sándor igazi nagyságát mutatja. Az, hogy ma el sem tudjuk képzelni egy huszonegynéhány éves férfiről, hogy így is lehet élni-halni. Hogy vannak egyáltalán olyan emberek, akiknek nem saját maguk a legfontosabb, hanem készek tenni egy egész nemzetért, egy szabad Magyarországért, tovább megyek: a világszabadság eszméjéért. Az is mutatja nagyságát, hogy nagyon sok kiváló történelmi és irodalmi személyiségünket hagytuk a feledés tengerébe fulladni, de Ő vígan csónakázik a hullámok tetején.
Életének megismerése és a vele kapcsolatos kép formálása a Túrakör egyik legfontosabb, önként vállalt feladata. Duna-Tisza közi csapatként nem is választhattunk volna méltóbb személyt névadónknak. Petőfi Sándor itt született és sokáig itt is élt, nagyjából ahol mi. Minden tájnál jobban rajongott az Alföldért, ahogy mi is szépnek és értékesnek tartjuk ezt a térséget. Hitt a nagy eszmékben, ahogy mi is, és képes volt félretenni egyéni érdekeit, hogy a társadalom jobbításáért cselekedjen, ahogy mi is ezt tekintjük legfontosabb küldetésünknek.
Összefoglalva: nem kérdés, hogy "Petőfi Forever!" Nem kérdés, hogy mindenhova elmegyünk, ahol ő járt. Nem kérdés, hogy mindent megteszünk a Róla meglévő kép árnyaltabbá tételéért, nagyságának fokozottabb elismertetésért. Erre neveljük gyermekeinket, felnőttjeinket egyaránt. És aki velünk bárhol, bármilyen formában kapcsolatba kerül, megígérhetjük, hogy neki is ezt az értékrendet fogjuk közvetíteni, mert Petőfire ma is nagyon nagy szükségünk van, vidéken vagy nagyvárosban, akárhol. Az emberek roncsok, a nemzet romokban, a társadalom széttagolt, a világ beteg. És mivel manapság már nem születnek ilyen emberek, azért és pont azért! mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy holta után köztünk élve is a segítségünkre legyen...

2011. MÁRCIUS 2. - A MAI GYEREKEK...

A mai gyerekek. A mai gyerekekről sok rosszat el lehet mondani - a családjaikról még többet -, tisztelet a kivételnek, de ők csak olyanok, amilyennek a környezetükben élő felnőttek nevelik őket. A nem-nevelés is nevelés. Ha csak rossz példát látnak, ha elhanyagolják őket, és jó szót nem kapnak, azzal is "nevelődnek". És az ingerszegény, szeretethiányos családi háttér, az iskolai frusztrációk, megbélyegzések sem növelik az esélyeiket. És ha ez még nem lenne elég, akkor ott van a tévé, a számítógép, összességében az elektronikus médiák emberhülyítő hatása is.
Mindezek ellenére mégis kijelenthető, hogy a "mai gyerekek" - csak ilyenek vannak, ugyanis a múlt gyermekei már felnőttek! -, szóval a mai gyerekek igenis fogékonyak. Merném azt állítani, hogy fogékonyabbak, mint a régebbi generációk, mivel szeretetlenebbek. És nem szabad hinni azoknak, akik azt mondják, hogy ezekkel a mai gyerekekkel nem lehet semmit, mert nem érdekli őket semmi. Ez csak kifogás, éppen az ellen kifogás, hogy tegyünk értük valamit. A lusta és tehetségtelen emberek kifogása.
Szóval, a gyerekek manapság is fogékonyak. Érteni kell a nyelvükön, ismerni és szeretni kell őket, és máris megnyertük a bizalmukat. Ha pedig az megvan, bármiről lehet velük beszélgetni, és szinte minden iránt fel lehet kelteni az érdeklődésüket, csak úgy kell tálalni. Nem lehet elvárni részükről semmit, viszont sokat ki lehet belőlük hozni! És ha olyat találunk ki, ami nem csak felkelti az érdeklődésüket, de érzelmileg is megfogja őket, akkor igazán csináltunk valamit.
Ilyenre sikeredett a Kollégiumi Túrakör délutáni programja is, amikor a lajosmizsei temetőben tettünk egy sétát. A gyerekek előzetesen is már nagyon lelkesek voltak. Aztán mikor kiértünk, és elkezdtem mutogatni nekik a temető részeit, meséltem nekik a vallások különbözőségéről, háborúkról és azok áldozatairól, zsidók és cigányok elpusztításáról, magyarokról, akiket fronton vagy épp a saját tanyájukon lőttek agyon, akkor érezni lehetett rajtuk, hogy teljesen értik, amiről beszélek. Felkerestük nevezetesebb lajosmizsei családok sírjait is, róluk is ejtettem néhány szót, végül felkerestük szeretteik sírjait is.
És ez volt a nap érzelmi tetőpontja: a gyerekek, szinte valamennyien, zokogtak, amikor nagypapájuk vagy nagymamájuk sírjánál megálltunk, mondtak róluk néhány szép szót a többieknek, vagy éppen szeretteik hiánya felett érzett kétségbeesésükön nem tudtak úrrá lenni.
Vigasztaltuk őket, ahogy tudtuk. Elmagyaráztam nekik, hogy halott szeretteik most is látják őket, és nem akarják, hogy sírjanak miattuk, és ha hiányzik a mama vagy a papa, lehet hozzájuk beszélni, lehet róluk a családban is beszélgetni, vagy ki lehet jönni a temetőbe emlékezni, hogy a lelkük egy kicsit megkönnyebbüljön. És ugyan a temetőből még pityeregve indultunk vissza a szürkületben, de mire beértünk a Kollégiumba, már mindenki mosolygott. Senki sem bánta meg, hogy eljött, és ömlött belőlük a sok élmény. Megnyugodott a lelkük, mert közösen emlékeztünk, tanultunk is, beszéltünk életről, halálról, és tudomásul vettük, hogy az életben maradtaknak sok még a feladata, előttük ráadásul még ott az egész élet. És ha jó emberek lesznek, egyszer majd az ő unokáik állnak sírjaik felett, és zokognak hangosan, hogy hiányzik a papa, a mama...

Fenti írás a Kollégiumi Túrakör 2011. március 2-i temetői sétájának beszámolója. Képek ITT.

2011. MÁRCIUS 1. - MÉGIS ÉRDEMES

Előző írásomban - "DISZNÓVÁGÁS MEKKÁBAN..." - minden igaz, amit leírtam. Mégis úgy gondolom, szükséges azokat a szempontokat is összeszednem, amelyek miatt érdemes/muszáj - ha mégoly értelmetlennek is látszik sokszor - tovább erőlködni lakóhelyünk és a bennük lakók megmozdítása, felrázása érdekében.
Először is, ha mi sem tesszük, akkor még kevesebb esélye lesz annak, hogy legalább néhány ember elgondolkodik saját élete értelméről, az általa képviselt értékrendről, mennyi benne a valódi emberi érték és mennyi a látszat, az anyagi világhoz való kötődés. Elgondolkodik azon, miért érdemes igazán élni. Mert azt biztosan állíthatom, hogy csak önmagunkért és az anyagi gyarapodásért nem.
Ha elgondolkodnának bizonyos emberek azon, hogy a környezetük milyen állapotban van; milyen állapotban a természeti és kulturális értékeink, milyenben embertársaik és azokhoz való viszonyuk. Hogy az ember nem azért kapja az életet, hogy önzővé váljon, és a többi embert hagyja szenvedni, nem azért a fejet, hogy egyen, nézze a tévét vagy telefonáljon, és nem azért a tehetséget, hogy ne teljesedjen ki emberként. Nem állítom, hogy mindenki ilyen, de sok ember igen.
Azért ismerek kivételeket is. Akiknek nem önmaguk a legfontosabb, nem harácsolnak, nem gátlástalanok, nem érzéketlenek, hanem nyitottak embertársaik irányában, segítőkészek és szívesen tesznek olyan dolgokat, amelyekért nem jár "fizetség" (itt most a pénzbelit értem, mert minden tevékenységért jár fizetség, csak akik nem így gondolkodnak, azok ezt nem tudják; és minél távolabb áll az a tevékenység az anyagi világ értékrendjétől, annál inkább távol áll a jutalma is: emberi érzések, hála, szeretet, viszonzás, öröm, boldogság.
Apropó boldogság. Minden ember szeretne boldog lenni, ebben biztos vagyok. Nem mindenki, de sokan tesznek is érte, hogy azok legyenek. Mitől érezheti magát boldognak valaki? Ha megvan mindene (aki csak az anyagi dolgokban hisz, az ezt soha nem érzi), ha szeretik, ha egészséges, ha nyugodt a lelkiismerete, ha családja, szerettei vannak, és megbecsülik - akár őt magát, akár a munkáját.
Akinek pénze van - vagy éppen nincs, de hajszolja -, és csak abban hisz, mert azzal hatalom jár, az boldog sose lesz. A pénz és hatalom semmit nem ér. Azért még senki sem volt sem sikeres, sem boldog, mert anyagilag sokra vitte. Ha nem társulnak hozzá alapvető emberi értékek, nincs elismerve és szeretve a társadalomban - nem a seggnyalók hízelgésére gondolok -, nem szeretik igazán, ha nem veszi észre a másik embert, ha nem érzékeny a környezete rezdüléseire, ha nem akar jót tenni másokkal, mindezt önzetlenül, akkor nem is lehet boldog.
Mert a boldogságnak legfontosabb törvénye: hogy direktben soha nem lehet elérni. Ha törekszünk rá, ha hamis értékrendre támaszkodva mindenek felett hajszoljuk, biztosan nem sikerül. Boldogok csak más emberek örömén, boldogságán keresztül lehetünk. Csak akkor leszünk boldogok, ha másoknak örömet, boldogságot sikerül adni. Miután kevés ember él és gondolkodik így, ezért - valójában, a szíve legmélyén - kevés ember mondhatja el magáról, hogy boldog. A boldogság nem más, mint a mások boldogsága felett érzett örömünk. Az, amikor megérezzük azt, hogy mitől vagyunk emberek. Ha megérezzük, hogy milyen jót tudunk tenni másokkal, és ha ezért szeretetet kapunk cserébe, az maga a boldogság. Ettől eltérő úton mély, igazi boldogságot nem lehet megélni.
Most el lehet gondolkodni azon, hogy ki hogy él, ehhez képest. Hány ember mondhatja el magáról, hogy igazán boldog. Hány ember gondolkozik, él így a mai világban. Mai világ? Közhelyek szólnak a mai világ könyörtelenségéről, szemétségeiről, nehézségeiről. De nincs olyan, hogy mai világ. Miután mindannyian a jelenben élünk - és bármikor életünk során a jelenünket éljük meg - , az egyetlen időszak, amikor tehetünk magunkért vagy másokért a jelen. Csak jelen van. Ha elintézzük azzal, hogy ma ez van, akkor feladjuk a jelenünket, azt az esélyt, hogy tegyünk végre valami hasznosat is. Aki így gondolkozik, az a jövőben majd megélt jelenben sem fog semmit tenni - a múltról pedig tudjuk, hogy nem befolyásolható.
És hogy miért érdemes tovább küzdeni a túrázás, a természetjárás, népszerűsítéséért, a fontosabb emberi és kulturális értékek védelmében? Azért, mert a jelenben kötelessége mindenkinek a maximumot megtenni, nyugodtan aludni, másoknak örömet szerezni. Erre pedig a jelenben kell felhívnunk a figyelmet, és nekünk is kötelességünk jelen időben tenni valamit.
Mi elég sokat teszünk embertársainkért, azok testi-lelki jólétéért, elég sok értéket ismerünk meg, és osztjuk meg azokat másokkal, néhányat teremtünk is. Mindenkit arra próbálunk rávenni, hogy másoknak is kötelessége/lehetősége volna ilyesmit tenni, hogy ne punnyadjanak, ne legyenek depressziósak, hiszen a társadalom által okozott betegségeket csak a társadalom, vagyis az embertársaink tudják orvosolni. Hogy senki se higgye azt, hogy egyedül van, hogy nincs esély, nincs értelme tovább folytatni. Mindig van rajtunk kívül legalább egy személy, aki tud és akar is segíteni, minden helyzetből van kiút, minden problémára van megoldás. Mi ezt az értékrendet képviseljük, és erre neveljük gyerekeinket, egymást egyaránt.
Elmondhatom azt is, hogy sok embernek sikerült már örömet szereznünk, sok emberrel sikerült megértetnünk ezeket  a dolgokat, és szerencsére jó néhány ember akadt, aki eleve így él.
Ha nem tudunk ebben tovább haladni, nem tudjuk az embereket rávenni a testi-lelki tespedés, az további eligénytelenedés felszámolására, akkor a világ javíthatatlan és gyógyíthatatlan lesz. Ezt pedig senki sem akarja...

2011. FEBRUÁR 27. - DISZNÓVÁGÁS MEKKÁBAN

Ezen a hétvégén megint úgy nézett ki, nem lesz túra - már nem először, és feltehetően nem is utoljára -, mert nem láttam ételmét a sokadszori, majdnem hiábavaló belelkesülésnek, de pénteken a kölkök agitálni kezdtek, és nem lehetett nekik nemet mondani. A gyerekeken nem múlik a Túrakör jövője, az biztos. Ők "mindig, minden körülmények között" jönnének, csak sokszor, sajnos, nincs pénzük, mert szüleik nem adnak nekik (egy hónapban egyszer néhány száz, vagy mondjuk 1200 forintot), inkább cigarettát, alkoholt vesznek maguknak - tisztelet a kivételnek.
Szóval engedve a nyomásnak, mégis két autóra való embert kapirgáltam össze, szinte a semmiből. Hála néhány ember lelkesedésének, és hogy autóval jelentkeztek túrára. Ez fél éve nem történt meg (utoljára szeptemberben, az Isteni Szikrán jelentünk meg egy karavánnal - ahogy amúgy illene).
Az emberek - tisztelet ugyancsak annak a néhány kivételnek, akiket ismerek -, teljesen bele vannak fulladva a saját életükbe. Semmilyen igényük nincsen sem a nyitásra, sem a másik emberre, sem a kultúrára. A Túrakör, a túráink, a programjaink, az együtt töltött napjaink, az értékrend, amit képviselünk, merem állítani, annyi emberi élményt adnak annak, aki egyáltalán hajlandó néhanap túllépni önmagán, amelyet kívülálló nem is sejt. Egy év alatt több élményhez jutnak velünk, mint ami nagyon sok emberrel egész életében történik.
Nem tudom pontosan, az embereknek mire lenne itt egyáltalán igénye, mert ez az elmúlt tíz évben nem derült ki számomra, de ennyi erővel akár rendezhetnénk disznóvágást is Mekkában. Ekkora támogatottságot, ennyi aktív résztvevőt és elismerést ott is szereznénk magunknak.
A világ beteg. Nem a környezetszennyezés, nem a gazdasági válság a legnagyobb baja, pedig az is az -, hanem az emberek. Nem csak azért, mert pusztítják a Földet - nem gondolva sem kortársaikra, sem idősebb korukra, sem utódaikra -, hanem mert korunkban az emberek önzőek, csörtetőek, és csak azt nézik, nekik mi a jó. Kiforrott ellenségképpel rendelkeznek, hogy ha kudarc éri őket, legyen milyen származású vagy vallású emberekre ráverni a balhét. Egyetlen egy embertől sem hallottam még, hogy ő, személy szerint akár csak egy-hatmilliárdnyi részben is, de felelős lenne a Föld, a település vagy a környezete társas problémáiért. Amíg ez a "coming-out" nem történik meg, addig megoldás sem lesz közös és egyéni bajainkra.
Alig akadnak olyanok, akik túllátnak saját kockájuk határoló felületén, és észreveszik a másik ember értékeit, a világ sokszínűségét. És nemcsak a Túrakör - mert ez mégis csak egy porszem a világegyetemben -, hanem a település és az egész ország, a Föld jövője múlik azon, mikor vesszük észre egymást, emberek. Ha kicsiben ezt nem tudjuk megcsinálni, itt, ahol lakunk, azokkal, akikkel egy a sorsunk, akkor nagyban is pusztulásra van ítélve a jövőnk. A közös jövőnk. Addig pedig mindenki vergődik tovább, testében-lelkében betegen, mígcsak el nem nyeli a nagy sötétség.
És nekünk, Túrakörösöknek, ebben az összefüggés-rendszerben kell kiállnunk értékeinkért, elveinkért és egymásért. Nem könnyű, mert sokszor nem látni értelmét. De ha mi nem csináljuk, akkor még ennyien sem csinálják, ha mi nem igyekszünk az embereknek adni, akkor még ennyi jó sem történik velük az életben. Különösen igaz ez gyermekeinkre, a jövő generációkra. Mert a felnőttek, úgy látszik, ennyire képesek -, de a gyerekeknek még lehetne esélyük, és mégis teljesen sorsukra vannak hagyva, kapaszkodó, bátorítás, célok és ingerek nélkül. Erre pedig nem lehet mentsége senkinek. Ez egyszerűen: bűn...

2010. DECEMBER 20. - BEFEJEZTÜK A LAJOSMIZSEI KERESZTÚT MOZGALMAT

Amikor kitaláltam a lajosmizsei keresztek gyalogos végigjárását, nem gondoltam, hogy sikerül is megcsinálni. Feltérképeztem a kereszteket, többször fel is kerestem őket, aztán kitaláltam a lehető legrövidebb bejárás lehetőségét, négy alkalomra meg is terveztem, jelvényt csináltattam, és meghirdettem - oldalunkon kívül még az egyik helyi médiában is. Nagy tömegre nem számítottam, de azt hittem, hogy a csapatunkon kívül is lesznek jelentkezők a faluból, ha már annyira lokálpatriótának gondolja itt magát egyik-másik ember. Persze, most sem kellett csalatkoznom, hiszen a lajosmizseieket nagyrészt hidegen hagyta a programsorozat, és a felkínált jutalom sem hozott lázba plusz érdeklődőket.
De az élet úgy akarta, hogy azért mégis érjen minket kellemes meglepetés is, Edit Ceglédről, minden előzetes bejelentkezés nélkül, az első reggelen, a Kollégium előtt, a szemerkélő esőben sem gondolta úgy, hogy inkább hazamegy, hanem az egész napos, még alsóneműnket is átáztató esőben hűségesen gyalogolt velünk, huszonhárom kilométert. Aztán még két alkalommal visszatért. Mi nagyon megszerettük, és ahogy tudom, ő is megkedvelt minket.
A Keresztút mozgalom nevét muszáj nagy betűvel írnom. A keresztek csoportos, gyalogos felkeresése elmondhatatlan élményekkel és szeretet-energiával járt. Többségünkben nem vagyunk templomba járó emberek, a Teremtőben hiszünk, de egyikünk sem annyira érzéketlen - sőt: egytől egyig biztosan jó emberek a Társaim -, hogy ne érintett volna meg minket valami szeretetteljes ünnepélyesség. És lehetett bármilyen időjárás, ha esett, ha fújt, mentünk, egyik kereszttől a másikig, mert éreztük, nagyon fontos dolgot viszünk véghez. Nem a csaknem kilencven kilométer négy szakaszban történő bejárására gondolok, bár az sem kevés. Fontosabb volt, hogy olyat tettünk, amilyet még előttünk más nem. Hogy meg akartuk mutatni, Lajosmizsén is vannak értékek, lehet szépet látni, és itt is lehet egymásnak örülni. Meg akartuk mutatni azt is, hogy ezek, az - amúgy bárki számára elérhető - értékek mindannyiunk közös kincsei, és kötelességünk lenne ismerni azokat, kötelességünk lenne óvni, gyermekeinknek megmutatni, történetüket elmondani, és nem utolsó sorban kötelességünk lenne erre büszkének is lennünk, ha már a Jóisten ide építtette ezeket az emlékeket. És büszkének kellene lennünk nem csak a keresztekre, nem csak az ősökre, akik vallásos áhítattal felépítettek valamit, a semmi közepén, hanem büszkének kellene lennünk a most és itt élő embertársainkra és meg kellene ismerni, érteni őket.
Mert ezeknek a kereszteknek, a rajtuk feszülő Istenfiának, legfőbb üzenete nem a kirekesztés, nem a másik lenézése, nem a közöny, nem az önzés és a harácsolás, hanem ezek ellenkezője: vagyis a másik ember szeretete, tisztelete és megsegítése. És ha valaki igazán kereszténynek érzi magát, akkor muszáj neki - legalább megpróbálni - ezen szempontok figyelembe vételével alakítania a saját és környezete életét.
A Keresztút erre figyelmeztetett minden résztvevőt, és erre kell, hogy figyelmeztessenek magukban a keresztek is! És ha nem lennének ezek a feszületek, sőt: ha kereszténynek sem mondhatnánk magunkat, akkor is: ezek alapvető emberi törvények. Minden vallás alapja, és ha ezen az éghajlati övön nekünk éppen a kereszténység jutott, akkor annak köntösében kell utunkat járnunk, de minden egyes nap szem előtt tartva:

"... a Nagy Szellem mindig mindent lát és mindig mindent hall. És ő lesz, aki egyszer majd minden emberi léleknek otthont ad, ahol mindenki megkapja a megérdemelt büntetését vagy jutalmát. Ez az én hitem, és ebben hisz egész népem is.”" (Joseph, népörszi főnök)

Köszönöm Minden Társamnak, aki velünk tartott, hitt a mozgalomban és támogatott minket, köszönjük a szíves vendéglátást és a szép történeteket a tanyákon élő embereknek, és köszönjük a Teremtőnek, hogy véghez vihettük, amit elterveztünk!

Minden rokonom!

Sántaőz

2010. NOVEMBER 15. - TÚRACSOPORTOK MŰKÖDÉSÉRŐL

Az országban elég sok túracsoport működik, több százra tehető a számuk (csak weblappal bír majdnem 200!). A túracsoportok működésére, a weboldalaikat nézegetve, bárkinek lehet némi rálátása, így nekem is van.
A csapatok nagy része aktívan túrázik, kisebb-nagyobb rendszerességgel közzé is tesz túraajánlatot, jó néhányan beszámolókat is írnak, bár a képeket a mai kor divatja szerint, zömmel mindenféle tárhelyeken tárolják, rendszerezés és feliratozás nélkül, így a külső szemlélő - mert a neten ilyen is akadhat - csak némi nehézség árán tudja az esetleges útvonalleírásból, beszámolóból beazonosítani, a képeken éppen mit is lát. De legalább vannak, akik foglalkoznak ilyen közzététellel.
A csapatok túrái 99%-ban hegyvidékekre szerveződnek, azon belül is a legismertebb vagy legkönnyebben elérhető hegységekre. A Dél-Dunántúlról ritkán jutnak mondjuk az Északi-középhegységbe, és viszont. A helyszínek legtöbbször a Dunakanyar hegységeiben, vagy Pécs környékieknek a Mecsekbe, Miskolc környékieknek a Bükkben vannak megnevezve. Ez is rendben van.
Ami viszont nincs, az az, hogy az alföldi egyesületek, túracsapatok nem járnak az Alföldre túrázni - tisztelet néhány fanatikus kivételnek! Az ilyen társaságok is kimerülnek a fenti célpontokba szervezett túrákban, amelyek, tegyük hozzá, tényleg szépek, de egy-egy kisvárost vagy annak kistérségét csak nagyon kevesen kívánják fölfedezni. Pedig ha ők nem teszik, akkor ki? A "hegyvidékiektől" nem várhatjuk el, hogy felderítsék HELYETTÜK az Alföldet, vagy sokat túrázzanak rajta, ha épp azok nem teszik, akik onnan valók (a síkvidéken lebonyolított túrák - és itt most a teljesítménytúrákat nem számolom - nagy részét nagyvárosból vagy a hegyvidékek környékéről származó csoportok szervezik).
Az alföldiek közül sajnos, éppen olyan sokan lenézik a helyi érdekeltségű túrákat, mint az átlagos nagyvárosi, aki a hegységekben hajlandó csak túrázni. Szükséges lenne, hogy a kisebb alföldi társaságok felderítsék lakóhelyük és környéke értékeit, látnivalóit, sétáljanak, túrázzanak a  közeli településekre, vegyék észre azt az érdekességet, amelytől lakóhelyük egyedi, összetéveszthetetlen más városokkal, falvakkal. Minden településen élnek érdekes emberek, van valamilyen természeti érték, léteznek műemlékek, lehet akár turistautat, tanösvényt létesíteni, pihenőt építeni, és lehetne tenni azért is, hogy ezeket a helyeket mások is megismerjék, a helyiek pedig legyenek rájuk nagyon büszkék!
Van azért számos alföldi település, amelyik észbe kapott, hogy amije van, például egy teljesítménytúra keretében, évente egy napon, meg is mutatja országnak-világnak, de jó lenne, ha az év többi szakában is és még több helyen megtennék ezt.
Mert már sokszor írtam, és le is fogom még néhányszor írni, az alföldi túrázásban - úgymint gyaloglás, kerékpározás - nagyon sok fantázia és lehetőség van. Kevés csoport túrázik annyit síkvidéken: szűkebb és tágabb lakóhelyén, mint mi, ezért bátran kimondhatjuk, hogy rengeteg látnivaló, sok helyütt szép természeti környezet vár, és szinte minden faluban akad valamilyen egyedi, csak arra a településre jellemző érdekesség.
És ha az alföldi csapatok az éves programjaik között ajánlanák ezeket a helyeket, akkor magukkal ránthatnák a nagyvárosi, hegyvidéki érdeklődőket is. És ők sem szólnák le az Alföldet, sőt: jobban megismernék.
És ha ezek a kisebb csapatok nem csak magukban működgetnének, hanem távolabbiakkal is összefognának, kölcsönösen meghívnák egymást saját régiójuk felfedezésére, akkor nem csak sok túracsoport lenne az országban, hanem ezek között szerves kapcsolat is lenne, és valósággal behálóznák az országot, és az ilyen akciókban résztvevők megtapasztalnák, hogy NEM SZABAD felosztani a túracélpontokat érdekes hegyvidékre és a szürke Alföldre, hanem rájönnének, hogy mindenütt ugyanolyan értékes emberek élnek, ugyanolyan megőrizni és megmutatni való kultúrával, mint bárhol máshol. És mindenhol láthatunk olyan természeti értéket, amit még hegyek között sem.
Tehát: alföldiek munkára fel! Keressétek a kincseket, hogy büszkék lehessetek lakóhelyetekre, és lakóhelyetek is büszke lehessen rátok!

2010. SZEPTEMBER 30. - SZEPTEMBER VÉGÉN

Szeptember vége van, új évszak köszöntött be, a túrázás legszebb időszakát hozva el, a sárgába, majd vörösbe hajló színekkel tarkított őszt.
Az elmúlt időszakban, mióta a túrázásban új fejezetet nyitottunk, néhány dolog megváltozott., és néhány dologra még ráfér a javulás.
Átláthatóbb, kiszámíthatóbb és nyugalmasabb lett a túrszervezés. Olyan emberek vannak a csapatban, akiknek meg tudunk felelni, és akik szívesen járnak velünk túrázni. Így kevesebb a nyűg is. A hangulat jó, sok az élmény, az inger, és az összes túránkról úgy jövünk haza, hogy alig várjuk a következőt. Folytatjuk korábban meglévő kiírásainkat, sőt: továbbiakat tettünk nyilvánossá, és vannak még terveink. Nyitottunk más települések felé, egyre több a szimpatizánsunk, egyre többen - még ha egyelőre kisebb számban is - kapcsolódnak egy-egy túránkhoz. És persze van, aminek alakulnia kell.
Jó lenne, ha ennyi befektetett energiával több embert tudnánk megmozgatni és több embert tudnánk szép élményekhez juttatni. Jó lenne, ha lennének olyan emberek, akik például AUTÓVAL jelentkeznének túrára, mert akkor segíthetnének abban, hogy több felnőttet, gyereket tudjunk beszervezni. Egészen kicsi, ilyen jellegű hozzáállás-változtatással egyből meg lehetne többszörözni túráink résztvevőinek számát. Jó lenne, ha lenne ezen kívül néhány olyan felnőtt, akik BICIKLIVEL szerveznének-vezetnének programot a csapatnak vagy külsős érdeklődőknek, mert olyan igény van a biciklitúrázásra, amelyet mindenképpen ki kellene használni a túra-műfaj népszerűsítésére.
Minden lehetséges fórumot megragadunk, hogy a településen népszerűsítsük tevékenységünket, újabb és újabb embereket vonjunk be a természetjárás gyakorlásába, de sajnos, az emberek többsége csak saját magával van elfoglalva, nem lát túl önnön korlátain, így sem ezekre megoldást nem talál, sem a többi ember irányába nem nyitott, és bár szüksége lenne valami másra, ami kiszakítja a gondokból, mégsem teszi meg az első lépést egy más minőségű élet felé.
Több mint 700 túrázó és több mint 200 levezetett túra után van annyi tapasztalatunk, hogy kijelenthessük: sok ember számára a természetjárás gyakorlása, egy csapathoz tartozás terápiajellegű, életmód változtató, egészség javító tevékenység lenne. Csak éppen az embereknek bátrabbnak és nyitottabbnak kellene lenni. Nem miattunk, maguk miatt. Mert mi mindenképpen megyünk, csak ők maradnak, és ezzel kimaradnak. Mi a korlátaik túloldalán állunk, és ha észrevesznek bennünket, mi segítünk nekik átlépni rajtuk és fellélegezhetnek.
Sokszor halljuk azt valakitől, hogy "nem szeretek gyalogolni" - ezért nem jön (az elején mi sem szerettünk). Pedig csak az első alkalmat kellene erőltetni egy kicsit, mert a túrázók többsége máskor is visszatér, mivel megérzi a dolog hangulatát, ráérez a lényegére. A lelki-magánéleti gondokból való kilábalás amúgy sem megy akaraterő és erőfeszítés nélkül, mint ahogy a gyaloglás, a túrázás is igényel némi erőfeszítést - ezt nem is tagadjuk. De semmi sincs ingyen.
Azt viszont érdemes végiggondolni, hogy ilyen kevés anyagi és fizikai "befektetéssel" milyen más tevékenység nyújt ennyi élményt, erősít testet-lelket, épít társas kapcsolatokat, hoz létre közösséget? Hol van olyan hétvégi elfoglaltság, amely ennyi pénzért egész napra programot és tartalmas kikapcsolódást nyújt, nem mellékesen ennyi mindenre megtanít?
Aki hajlandó gondolkodni ezeken a dolgokon, az könnyen lehet, hogy megkeres minket és legalább egyszer velünk tart. Olyan ez, mint amikor egy gyerek valamit azért nem akar megenni, mert nem szereti - de még meg se kóstolta. Mi, "okos felnőttek", ilyenkor persze megpróbáljuk meggyőzni a gyereket, hogy legalább egy falatot kóstoljon meg, és még le is szidjuk, hogy mondhat arról véleményt, amit ki se próbált...

2010. AUGUSZTUS 15. - ÚJJÁSZÜLETETT PIHENŐ

A minap nagy segítséggel helyreállítottuk a májusban szétvert pihenőt a Pusztatemplomnál. Az ügy, amely tavasszal mély nyomokat hagyott jó néhányunkban, mára lecsengett, így újult erővel vágtunk neki a padok és az asztal visszaállításához. A munkában nagy részt vállalt Kun Zsolti és Németh Lajos, de jelentős segítséget nyújtott Varga István és Családja is.
Mostantól újra használható a hely. Örülnénk neki, ha rendeltetésszerűen lenne használva, ha a dombra kilátogatók jól éreznék magukat egy esztétikus környezetben, leülhetnének a pihenőhöz, gyönyörködhetnének a kilátásban és hallgathatnák a csöndet. És örülnénk annak is, ha az egész település a magáénak tekintené, és mindenki vigyázna rá, és nem csak a padokra, asztalra, hanem az egész Pusztatemplomra, mert nagy kincs, és ha tönkretesszük, a gyerekeink már nem találnak itt semmit - és nem lelhetnek lelki békét sem, ha kilátogatnak a szent helyre.

2010. JÚLIUS 8. - TŐSERDEI HELYZET

A mai nap leugrottunk a nyári táboraink helyszínére, Lakitelek-Tőserdőre. A Tisza két hónapja ráengedve a holtágra, minden víz alatt: a híd, az erdő, a tanösvény, a játszótér, padok.
A helyzet furcsának tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy a magam részéről örülök a látványnak. Örülök, mert a Kiskunsági Nemzeti Park egyik fő területe a Szikrai és Alpári Holt-Tisza. Mint elmocsarasodó, másfél évszázada "holt" víznek, szüksége volt egy rendes frissítésre. Tavaly a víz nagyon koszos, apadt és messziről bűzlő volt. Hal is kevés volt benne. Mostanában a sekély meleg vízben megszámlálhatatlan kishal, az új szaporulat, és ugyan hordalékot bőven rakott le az ár, a víz nem büdös, és szemre is tisztább.
Idegenforgalmi szempontok szerint nem ígérkezik jó szezon, de az élővilág feltöltődött néhány évre. És ez utóbbi az, ami igazán számít - szerintem.

Ui: Fentieket akkor is fenntartom, ha emiatt - ma úgy néz ki - az augusztusra tervezett Táborunk elmarad.

 2010. JÚLIUS 5. - A TÁPIÓSZELEI TERMÉSZETBARÁT KLUB ( AVAGY: MÉG EGYSZER AZ ALFÖLDI TÚRÁZÁSRÓL)

Lenti írás a Csemő Virágünnepe teljesítménytúra kapcsán íródott.
 

"Petőfinek volt igaza:/Ez a nagy mező a haza." (Ladányi Mihály)

Egyáltalán nem vitaindítónak  szánt idézetünk a Ladányi Mihály Emlékkunyhón olvasható, Csemőben, és nekünk, alföldiek lévén, nagy igazságtartalommal bír. Aki nem ide született, vagy nagyon nem szereti(?) ezt a tájat, az biztos elhatárolódik a gondolatmenettől - mert mindenkinek az a haza, ahol született, az a tájegység, amely erős érzelmi töltést hordoz a számára, és akinek ez nem az Alföld, annak nem az -, de tudomásul kell venni, hogy fentiek alapján mégis sok százezer emberrel együtt, nekünk az Alföld szép...
Ami viszont mindenképpen megemlítendő és dicsérendő: a Tápiószeleiek több túrán át tanúsított elhivatottsága, szervezőkészsége, kedvessége. Az, hogy egyáltalán lehetőséget teremtettek ilyen túrák teljesítéséhez és élmények megéléséhez, hogy ugyanolyan fanatikusan hisznek az Alföldben, az Alföldi Emberekben, az Alföld Értékeiben, mint mi, és még néhány egyesület (pl.: Békéscsabán, Mezőberényben, Abonyban vagy Berettyóújfaluban - bocs, akiket kihagytam), és ezek népszerűsítéséért mindent meg is tesznek. Hogy vidékiek lévén, ők a vidékben hisznek, és azokat az adottságokat próbálják kihasználni, ami szűkebb hazájukat, ebben az esetben épp a Tápió-vidéket jellemzi.
Mert a "természetjárás" és a "túrázás" szavakban nincs benne, hogy hol és milyen terepen lehet csak gyakorolni őket. Nincs benne, hogy csak hegyek léteznek. Nincs benne, hogy pusztán Petőfi hülyesége a végtelen síkság csodálata, az alföldi ember szeretete. Nincs benne, hogy az országjárás, a falvak, az emberek megismerése, vagy az emberi teljesítőképesség próbára tétele csak az Északi-, vagy a Dunántúli-középhegységben sikk. És sok minden más mellett az sincs benne, hogy bármilyen válfaját is a természetjárásnak vagy túrázásnak le kellene nézni. Pedig az Alföld túráinak ez rendesen kijár (tisztelet a kivételeknek).
Még több Lipák István-féle emberre és a hozzájuk kötődő lelkes csapatra lenne szükség az országban - mint ahogy azért akadnak fanatikus, alázatos túraszervezők sokhelyütt,  szép hazánk nagy síkságán -, akik egy-egy kisebb alföldi tájegység - akár látnivalók nélkülinek mondott kistájak - értékeit megpróbálják közvetíteni azok felé, akik azt nem ismerik, és mivel nem ismerik, úgy alkotnak véleményt róluk.
Valószínűleg, a Szeleiek által szervezett teljesítménytúrák ezért születtek meg. És mondhatom - talán más emberek nevében is -, hogy többségben vannak azok, akik nem bánták meg, hogy meglátogatták ezt a - vagy más esetben más - vidéket, és szívesen térnek vissza a következő években is egy-egy túra, látnivaló, esetleg csak a hangulat kedvéért.
Mindenkit arra biztatok: GYERTEK AZ ALFÖLDRE TÚRÁZNI! - bármely településre, bármely csoport szervezte túrára, mert biztos, hogy vendégszerető, barátságos emberekkel találkoztok, és olyan természeti, kulturális értékeket fedezhettek fel, amelyekről különben még csak halvány sejtésetek sem lenne...

                Minden rokonom!
                                                                                                                                                                  
                                                                                                                                                                                                                                                  Sántaőz

2010. JÚNIUS 29. - ELSŐ TELJESÍTŐK "AZ ÉN PETŐFIM" MOZGALOMBAN

A PETŐFI TÚRAKÖR kiírásai között szereplő mozgalmak közül, az első, országosan (értsd: nem helyi személy által) teljesített Az én Petőfim nevű lett. A teljesítő nem egy személy, mindjárt 3. Egy családról van szó: apa, anya és kisfiú. Budapestiek, és országjárásaik során felkerestek 12 Petőfi-emlékhelyet, ezt pecsétekkel és fotókkal igazolták, így elnyerték a díjazást.
A mi életünkben ez egy nagyon jelentős esemény. Meg tudtunk mozgatni, és Petőfi felfedezésére tudtunk rávenni vadidegeneket, és ez nagyon jó érzés.
Kelemenéknek köszönjük, hogy velünk játszottak, és reméljük, lesznek még vállalkozó szellemű emberek, akiknek fontos Petőfi Sándor és Magyarország megismerése.

2010. JÚNIUS 10. - A PETŐFI TÚRAKÖR ELKEZDTE MŰKÖDÉSÉT

A PETŐFI TÚRAKÖR a nyár beköszöntével megkezdi munkáját. Új tagok és túratársak toborzása, sok szervezés, megbeszélés van és lesz is mögöttünk. Minden csak azért történik, hogy normális alapokat és működési feltételeket teremtsünk céljaink megvalósításához.
Továbbra is keresünk olyan embereket, akik velünk tartanak, keresünk olyan személyeket, akik együtt kívánnak velünk működni, és keresünk támogatókat, szimpatizánsokat is. Szívesen nyitunk más települések túrára éhező polgárai felé, és odaállunk bármilyen jó ügy mellé is, amit támogatásra méltónak tartunk.
Tovább élnek eddigi KIÍRÁSAINK, mint ahogy folyamatosan küldik a PÁLYÁZÓK anyagaikat irodalmi és fotós pályázatainkra is.
Az oldal tartalmilag folyamatosan bővülni fog, az elért eredményekről és a megszerzett élményekről folyamatosan tájékoztatjuk Látogatóinkat.
Kb. két hét múlva pedig már önálló webcímünk is meglesz, hogy az új oldal új elérhetőséget is kapjon. Egyelőre ennyi.

2010. MÁJUS 5. - VANDÁLOK ISTEN ÁLLATKERTJÉBEN

Ma értesítettek minket, hogy a tavaly augusztusban felállított Mizse nádor-pihenőt ismeretlenek szétverték. A lábakat kirángatták a földből, az asztaltetőt és a padokat is felborogatták. Ismeretlenek, de a típusuk nem ismeretlen...
Üzenjük Nekik, hogy ha ezt tették, akkor ez nekünk csak arra jó, hogy még elszántabban folytassuk az elkezdett munkát. Természetesen a pihenő nyáron helyre lesz állítva, és ha tönkreteszik, megint újraállítjuk. És ha egyet elpusztítanak, akkor öt másikat csinálunk, és ha azokat is, akkor húszat.
Szánalomra méltó, aki ilyet csinál. Mi, amikor a pihenőt építettük, annyi szeretetet adtunk bele és annyira boldogok voltunk - mert részesei voltunk egy értékteremtő munkának -, amennyit ezek a nyikhaj taplók egész életükben nem kapnak. És semmilyen pusztítás, agresszió sem kompenzálhatja, amit a családjaik nem adtak meg nekik.
Az is lehet, hogy ezeket a sorokat nem olvassák, nem is értesülnek arról, mit gondolunk a történtekről. Ha így van, ha nem, sajnos meg fogják kapni a jutalmukat azért amit tettek, legfeljebb nem mostanában és nem tőlünk. Mert ilyen dolgokat büntetlenül nem lehet elkövetni.

MI NEM HARAGSZUNK RÁJUK, ÉS KÉRJÜK ISTENT, BOCSÁSSA MEG NEKIK, AMIT TETTEK!

2010. MÁJUS 1. - ILLEGÁLIS SZEMÉTTELEP ALSÓLAJOSON

2010 telén különösen sok szemetet hordtak az emberek(?), a Lajosmizse külterületén húzódó dűlőutakra és erdőkbe. Eddig is lehetett sok illegálisan lerakott sittet és háztartási hulladékot látni a tanyavilágot járva, az útszéleken, allékban, de ennyit még sosem. És nem csak a "régi helyek" lettek telítettebbek, hanem új területeket is sikerült a kreatív környezetszennyezőknek bevonni az illegális szeméttelep-létesítési projektjükbe.
A márciusi Mizse teljesítménytúra előtt rengeteg szemetet találtunk a 40 kilométeres útvonal bejárása során. A túra napján olyan helyeken kellett végighaladni a versenyzőknek, amilyeneket eddig csak más településeken láttunk. A túra kalauzában a város nevében elnézést kértünk a szemétkupacok miatt, és ígértük, hogy még a tavasz folyamán kitakarítjuk az alsólajosi részt.
Ennek okán terepszemlét tartottunk  a minap a Zsikla dűlői betonút végétől egyenesen folytatódó néhány száz méteres szakaszon. És megtapasztalhattuk, hogy az emberi aljasság mire képes környezetkárosítás témakörben: az egykori homokbánya-gödrökben több méteres vastagságban, több száz négyzetméteres területen mindenhol szemét. Fűvel benőve, száz köbméter is lehet; a felületes szemlélő szép zöld domboknak nézné őket, pedig nem azok. Megtudtuk, hogy már évtizedek óta használják ezt a részt ilyen célokra, de van frissen, az elmúlt egy-két évben odahordott csempe, zsákos szemét, állati tetem, festékes doboz, műanyag is.
Csalódottan vettük tudomásul, hogy az ÜGY nem intézhető el annyival, hogy néhány konténert kiszállítanak, mi két tucat önkéntessel pedig összekapkodjuk a szemetet, és mindenki elégedetten hazamegy. Ide traktor, csákány, markoló - és legfőképpen a TELEPÜLÉS JÓ RÉSZÉNEK ÖSSZEFOGÁSA kellene...

2010. ÁPRILIS 22. - A PUSZTATEMPLOM ÜGYE

Tegnap a Pusztatemplomnál a Kecskeméti Televízió interjút készített Sólyom Jánossal, a Pusztatemplom Alapítvány elnökével (történeti és építkezési vonatkozások), és velem, a Járóföld TE nevében (a turistaút és a pihenőhely kapcsán). Van a televízióban egy sorozat Kecskemét környéki látnivalókról, ebbe illesztették bele a lajosmizsei romot (adás: 2010. április 28-án, szerdán, 19.30-kor a KTV-ben).
A beszélgetés nem csak a Pusztatemplom történetéről szólt, hanem a Pusztatemplom "ügyéről". Ez már évtizedek óta húzódik. Ami tény: a rom nem túl erős homoki mészkőből épült, és 700 éve dacol az idővel. Falai jelentős mértékben lepusztultak, az utóbbi időben pedig már szemmel látható mértékben fogy.
Az alapítvány régóta szeretné megóvni, mégpedig úgy, hogy falait felépítve, egy fedett, felszentelt kápolna lenne az építmény. A műemlékesek ezt nem engedik. Őszerintük ez káros lenne, viszont az általuk egyedül elfogadható, hodály-szerű tetőzet (mint egy traktor, vagy egy szalmakupac fölött) védené meg igazán a romot. Abban igazuk van, hogy megvédené, de így nem nagyon érdeklődne utána senki, mert mérhetetlenül ronda lenne. És nem csak ronda: egy valamikori szakrális épületnek szerencsésebb lenne, ha újra élni kezdene, és hasonlóan eredeti funkciójához, időnként egyházi célokat is szolgálhatna.
Nem beszélve arról, hogy a környéken egyedülálló történeti emlék országos hírű látványosság lehetne, ha az év folyamán kulturális, sport vagy hagyományőrző programokat szerveznének a dombra.
A jelenlegi állás szerint patthelyzet alakult ki, ami senkinek sem jó, és különösen nem segít megmenteni a Pusztatemplomot, amelynek szinte már teljesen mindegy volna, kik és milyen módon mentik meg, mert lehet, hogy néhány év múlva összedől. Akkor meg mit értek az egymásnak feszülő érdekek-érvek - mert ahelyett, hogy ésszerű kompromisszum születhetne, összedől a középkori eredetű templommaradvány...

2010. MÁRCIUS 21. - ARANYSZARVAS 50

Tegnap életünk első 50 kilométeres túráját teljesítettük Tápiószelén. Nem tudtuk pontosan, mire vállalkozunk, amikor nekiindultunk, mégis valami hasonló történt, mint amire számítottunk: komoly tempó, hűvösebb idő és feltöltött készletek a táv első felén, fáradtság, nagy meleg, öt órás folyadékhiány a túra második felén. Hozzá vérhólyagok, vízhólyagok,  véresre dörzsölt, dagadt lábak, sírás és egymás biztatása. Negyven kilométer körül már mindenki szidott magában, hogy ilyeneket kitalálok programnak, és fogadkoztunk, hogy soha többé 20-nál hosszabb táv. Mégis: annyira felemelő érzés volt megcsinálni, annyira jó volt beérni a célba, annyira kedvesek voltak velünk a szeleiek, hogy elmondhatatlan. Ekkorát küzdeni, egymást támogatva, együtt sírva-nevetve, életünk végéig elkísérő élmény marad. Ez biztos. És az is biztos, hogy jövőre ismét eljövünk, hogy megint eljussunk teljesítőképességünk határára, eljussunk önnön korlátainkon túlra - vagyis a számunkra felfogható világ végére.

2010. MÁRCIUS 15. - ÜNNEPI INTERJÚ A KOSSUTH RÁDIÓBAN

Tegnap a Kossuth Rádió "180 perc" című reggeli műsora interjút készített velem Petőfi Sándorról, március 15. kapcsán. Hogy miért nem találtak Pesten erre embert, azt nem értem, valószínűleg a Sors akarta így. Beszélnem kellett Petőfiről és arról, hogy mióta és miért túrázunk minden március 15-én 1848-as emlékhelyen, hogy hogyan ápoljuk a nagy költő emlékét, mit tudnak Petőfivel kapcsolatos túramozgalmaink, miért tartjuk fontosnak a gyermekek hazaszeretetre nevelését, természetjáróvá válásának elősegítését. Aki kíváncsi a 25 perces interjú néhány percesre zanzásított változatára, hamarosan oldalunkról elérve meghallgathatja.
Még most sem fogtam fel, mit csináltam. Minden esetre a mai ünnepi, mezőberényi Petőfi-túrán Hoffmann Ádámék már azzal fogadtak, hogy reggel, fél hét után hallották a nyilatkozatomat, és köszönték, hogy például Őket is megemlítettem. Nem kell köszönniük, mert mi köszönhetnénk Nekik, és persze Petőfinek a Példát, hogy szeretni lehet az Alföldet, hogy gyalogolni nem csak jó, de egyfajta kényszer, hogy az országot, bármekkora is, fantasztikusan szép dolog bejárni és megismerni. És köszönjük is!

2010. MÁRCIUS 7. - CSODA LAJOSMIZSÉN, AVAGY: A SZERETET TELJES DIADALA

A hétvégén megrendeztük első teljesítménytúránkat, amire az ország 21 településéről érkeztek túrázók. A létszám is magasra sikeredett, 162 fő vágott neki valamelyik távnak. Már ez sem hétköznapi dolog Lajosmizsén, de hadd szóljak inkább a túra előkészítéséről, a rendezői szemszögről (a "száraz" tényeket megtalálod a túra leírásában).
Két hét nagyon kemény munka előzte meg a Nagy Napot. Rengeteg szervezés, idegeskedés. Telefonok, e-mail-ek, személyes találkozók. Támogatók szerzése, kevés pénz összekéregetése, aztán az igen bőségesre tervezett élelmiszer és ital ellátmány - szó szerinti - összekunyerálása. De a település becsületére legyen mondva: mindenki maximálisan mellénk állt. Számíthattunk elsősorban túrázóinkra és családjaikra, ez egy nagyon fontos erkölcsi tőke. Aztán kollegákra a Kollégiumból, majd pedig intézmények, magánszemélyek, cégek kisebb-nagyobb, de mindenképpen nélkülözhetetlen támogatására. Már ez a vibrálóan stresszes, izgalommal színezett két hét is felejthetetlen  maradna, ha csak ennyi történt volna.
De eljött a Nagy Nap. Soha nem látott sürgés-forgás, maximális erőbedobás mindenki részéről. A versenyzők szép csendben kezdtek gyülekezni, előbb a lajosmizseiek, aztán váratlanul, bejelentés nélkül vagy hatvanan az ország minden részéből. A víz kezdett folyni a hátunkon. Se jelvényünk, se oklevelünk, se ennivalónk nem volt ennyi. De csodával határos módon - mert egész egyszerűen ez a nap csak szépet tartogathatott! - sikerült hamar megoldani a felmerült problémákat, így hamarosan két kondérban rotyogott a gulyás, és került plusz díjazás is.
Mindenki olyan felfokozott lelki állapotban tette a dolgát, ami nagy pillanatokban óhatatlanul előjön az emberekből, mintegy tudat alatt, hogy itt muszáj megfelelő szintet nyújtani, mégsem volt senki görcsös, ideges vagy mérges. Mindenki végig mosolygott! Bárkinek bármire szüksége volt, megadtuk neki, igyekeztünk a legjobbat nyújtani.
És ahogy szállingóztak a célba a versenyzők, úgy adták vissza ezt a rengeteg befektetet energiát, szeretetet. És könnyekig hatódtunk egy-egy túrázó reakcióin, teljesítményén, és ahogy körbe néztem segítő barátaim ténykedésén, én magam is a sírás határára kerültem. Ilyen fantasztikus emberekkel egy hegyet el lehetne hordani, nem hogy egy ilyen versenyt megcsinálni!
A vidéki vendégek, elsősorban persze a pestiek, annyira élvezték a bőséget, a szeretetteljes légkört, ezt a kis, falusi Csodát, hogy csak mosolyogtak, és alig akartak hazamenni. Beszélgettek, viccelődtek, fényképeztek, ettek-ittak, és annyira látszott rajtuk a meglepetéssel keveredett őszinte emberi érzés-halom, hogy kezdett az egész felfoghatatlanná válni a számunkra - és az még ma is.
Mert amikor ezt a túrát kitaláltuk, nemcsak azért tettük, hogy Lajosmizsét megmutassuk a vidékieknek, hogy a lajosmizseieknek megmutassuk, milyen egy ilyen rendezvény, hanem azért is, hogy megmutassuk, milyen emberek laknak ezen a településen, hogy itt is lehet nagy dolgokat véghez vinni, itt is lehet Csodát művelni. És ez a Csoda 2010. március 6-án megszületett; bábája pedig a sok kedves, segítő ember volt.
És a Csoda ugyan még csak sírni és nevetni tud, de hamarosan lábra áll és elindul, hogy a maga útját járja, beszélni kezd, és azt fogja mindenkinek hirdetni: érdemes élni, érdemes az emberekért tenni, érdemes egymásban bízni, hiszen a Nap mindvégig ragyogott az égen, jelezve, hogy velünk van a Teremtő Nagy Szellem is! És még valami: ez a Csoda nem született volna meg, ha a SZERETET nem termékenyíti meg azt a magot, amit meg kellett, hogy termékenyítsen...

2010. FEBRUÁR 19. - VAGY TAG VAGY, VAGY HA NEM VAGY - AKKOR NEM VAGY

A mai napon kifogásoló tartalmú levelet kaptam, valahonnan fentről, hogy miért használjuk magunkra nézve természetjáró minősítési rendszerüket. Hogy ez nem sportszerű. Talán azért, mert természetjárók vagyunk. És pusztán elméletileg számítjuk ki, ha úgy adódna, milyen fokozatot érnénk el. De ott tagok nem vagyunk, így persze az ő sugalmazásuk szerint hivatalosan tulajdonképpen nem is létezünk. Ugyanis a másik, ami miatt írtak nekünk, hogy nem teszik közzé természetbarát pályázati felívásainkat (egy irodalmi és egy fotós, melyekhez semmilyen anyagi érdekünk nem fűződik, csak szeretnénk mozgósítani a tehetséges embereket), mert nem vagyunk tagok. Már megint ez. Ha nem teszik, nem teszik, marad a miénk a dicsőség, ha ők nem akarnak benne osztozni, akkor nem osztoznak. A Mizse TT kiírásunkat közzétették, úgy látszik, akkor még nem tudták, hogy nem vagyunk beszámíthatóak.
Ez a fajta hozzáállás elég furcsa, hogy úgy mondjam "természetbarát-idegen" a mai világban. Mi legalább is készséggel teszünk közzé bármit, vagy segítünk bárkinek, aki hozzánk fordul és számít ránk. Pedig nem vagyunk tagok. Vagy lehet, hogy pont ezért; mi nem tekintünk senkire úgy, hogy a passzusát vizsgáljuk, örülünk, hogy bízik bennünk.
Az Egyetlen, az minden magyar természetjáró szervezete, függetlenül attól, hogy valaki tag-e, vagy nem. Igaz ez a megyére is. Persze vannak érdekek, amelyek azt sugallják, csak akkor számítják az embereket teljes jogú természetjárónak, ha tagok, és fizetnek is érte (ugyan minek? nekünk előnyünk nem származik belőle, az, amit emlegetni szoktak, hogy néha -100 Ft/teljesítménytúra, hát ez elég karcsú, mármint kevés), de nekik (fent, vagy a megyénél) több szempontból sem mindegy, tagok vagyunk-e vagy sem, nekünk viszont minden szempontból mindegy (a fentieknek mindig gyanús az, aki nincs alattuk).
Tudjuk azt is, mit kockáztatunk vele: nem fognak soha komolyan venni sem országos, sem megyei szinten. Akkor nem vesznek. Kölcsönösség is van a világon. Nem vesznek rólunk hivatalosan tudomást, így persze arról sem, milyen tevékenységet végzünk. Nem baj, vannak, akik tudják, és ez a lényeg. Egy túrán is azok számítanak, akik eljönnek, és nem azok, aki otthon maradnak.
Azt biztosan ígérhetjük, hogy tovább folytatjuk azt a munkát, amit elkezdtünk, és ha nem támogatják sem a megyénél, sem országos szinten, csak azért, mert nem fizetünk különböző láthatatlan fiókokba különböző tagdíjakat, akkor megoldjuk nélkülük.
Ahogy az internetet böngészem, látom, hogy nem mi vagyunk az egyetlen csapat, amelyik nem vesz részt a hivatalos természetbarát életben. Nem mindenki szeret túrázás helyett összejövetelekre járni, jókat mondani, és egyébként is: sok embert taszít a hivatalos vonal. Nem is kellene, hogy legyen különbség tag és nem tag között.
Mert hogy értékelik hivatalosan azokat a csoportokat, amelyek ugyan minden év elején beteszik a nagy, közös bűvészkalapba a tagdíjaikat, de tevékenységük, túráik nem sok vizet zavarnak, míg vannak olyan csoportok, amelyek outsiderek, mégis igaziból működnek, élnek, lélegeznek? Nyilvánvalóan, hivatalos vonalon nem az számít elsősorban, hogy fejlődjön valamelyik terület természetbarát élete, hogy az emberek megszeressék a túrázást, hanem hogy a statisztikába hány tagot tudnak produkálni. És ha ez jelentős szám, akkor el van nézve, hogy némelyek amúgy nem sok vizet zavarnak (meg sem említem, hogy végig, az írás során TISZTELET A KIVÉTELEKNEK!)
Jó lenne egyszer megérni azt, hogy ezek a dolgok ne így menjenek, hogy ne legyen különbség téve természetbarát és természetbarát között. Addig marad ez, ami van...

2010. FEBRUÁR 13. - SZENT KRISTÓF, AZ UTAZÓK VÉDŐSZENTJE

Szent Kristóf a III. században élt(?), és elég sok legenda maradt fenn életével kapcsolatban. Már az is legenda, hogy egyáltalán élt-e. Ha élt, ha nem, szentként tisztelik, ráadásul egyike a legnépszerűbb szenteknek.
Sok minden történt Szent Kristóffal "életében": még az ördöggel is lepaktált, hogy aztán végül mégis Jézust szolgálhassa. A legenda szerint hatalmas termetű ember volt, csaknem 6 méter magas. Ezt a rendkívüli adottságát pedig arra használta, hogy - egy folyó mellett kunyhóban élve -, az embereket a vállán cipelte át egyik partról a másikra. Egy napon, merthogy minden vágya Krisztus szolgálata volt, egy kisgyermek jelentkezett nála, hogy szeretne átkelni a megáradt folyón. Kristóf megörült, hogy lesz egy könnyű fuvarja, és átkelt, gyerekkel a vállán a túlsó partra. Amikor épségben átértek, a gyermek közölte vele, hogy teljesült a Kristóf leghőbb vágya, hiszen most  szolgálhatta Isten fiát, ugyanis a gyermek nem volt más, mint maga Jézus Krisztus. Szent Kristóf legismertebb ábrázolása éppen ezért: vízben gázol és egy gyermeket visz a vállán. A Kristóf (Christo-phoro) név pedig "Krisztust cipelő"-t jelent. Szent Kristóf életéről még sok más érdekesség maradt fenn, csakúgy, mint különös haláláról is. Akit érdekel, nézzen utána.
És hogy miért fontos ez nekünk? Hát azért, mert szeretnénk Lajosmizse külterületén egy Szent Kristóf-kegyhelyet létesíteni, és azt illő módon felavatni. A hely az ő tiszteletére, valamint a mindenkori vándorok, úton lévők és utazók feletti gondviselésére emlékeztetne.
Ha tehát van olyan ember, akinek van ötlete a hely kialakításával kapcsolatban, ha van ötlete hogy hol lehetne egy ilyen helyet kialakítani, esetleg módjában áll az emléket munkájával vagy anyagilag segíteni, jelentkezzen!
A kegyhely és a hozzá tartozó turistaút kiépítése és avatása 2011-ben várható.

2010. FEBRUÁR 11. - TÚRAHIÁNY

Ma csütörtök van, egy újabb hétvége előtt állunk, és már biztosan tudható, hogy most a szombat-vasárnap túra nélkül fog eltelni. Az okok mellékesek. Minden esetre már előre hiányzik. Annyi hétvégén indultunk neki az országnak, annyi szép élményt éltünk át közösen, hogy valósággal elvonási tüneteink vannak. Lehet, hogy fáradtak vagyunk és nem árt egy kis pihenés, de olyan ez, mint az alkoholista vagy erős dohányos, akitől megvonják az adagját. Ráadásul előre tudja, hogy nem jut hozzá. Kialakul a hiány, jelen esetben a túrahiány. Szenvedélyünkké vált a természetjárás, minden gyötrelmével, és a lábunk már magától mozdulna, ha mozdulhatna. Ilyenkor persze álmokba menekül a tudat, és az ember éjszaka, álmában valami borzasztó kalandos túrán vesz részt, amely soha sem akar véget érni, de borzasztóan szívósan küzd a kilométerekkel. Aztán csatakosan ébred, és beléhasít a felismerés: az egész csak álom volt. Sajnos...

2010. FEBRUÁR 7. - BÁCS-KISKUN MEGYE TERMÉSZETBARÁT ÉLETÉRŐL

Régóta foglalkoztatott a dolog, hogy a Duna-Tisza közének, azon belül is Bács-Kiskunnak nincs semmilyen megyei természetbarát oldala. Ezt a problémát felvetettem több szervezetnek is, nem igazán mozdultak a témára. Megkerestem a megye összes, internetes elérhetőséggel rendelkező turista egyesületét, egy kivétellel még válaszra sem méltattak. Kértem őket, írjanak ötleteket, tegyenek javaslatot egy ilyen oldal tartalmi összeállításához, vagy legalább küldjék el éves túranaptárukat, hogy közzétehessük. Megint csak semmi. A megye természetbarátai nem tartanak igényt egy ilyen oldalra. Kár.
Aztán mégis megcsináltam egy oldalt, néhány fontos alapinformációval a megye túrás éltéről. Megszerkesztettem az egyesített  megyei túranaptárt (mivel nem küldték el, összelopkodtam az egyesületek weblapjairól), felsoroltam az egyesületeket, megadtam elérhetőségeiket. Mindenáron meg akartam mutatni, hogy Bács-Kiskun megyének is van természetbarát élete, itt is vannak jó kezdeményezések, lelkes túraszervezők, és sok túra közül lehet választani. Meg akartam mutatni, hogy szülőföldünk szép, arra büszkék vagyunk és másokat is szívesen látunk rajta. 
És sokáig nem vettem észre a fától az erdőt - annyira az ellenkezőjét szerettem volna bebizonyítani -, szóval nem vettem észre, hogy a megyének nincs természetbarát élete, hanem van néhány csapat, amelyik túrázgat néha. Hogy ugyan vannak jó kezdeményezések, de ezek szinte kizárólag egy-egy település és környéke túrázóinak vannak fenntartva, így nem is nagyon várnak másokat maguk közé. És sok túra közül lehet választani, meg elméletileg minden csapat hirdet nyílt túrákat is, de az nem működik, hogy a túrákra máshonnan is elmenjenek jelentkezők. 
Kénytelen vagyok azt gondolni: kizárt, hogy ebben a megyében kíváncsiak lennének a társaságok egymás túráira, rendezvényeire, hogy számon tartanák egymást. És bár szülőföldünk valóban szép, és ebben talán egyet is értenénk, mégsem szeretnénk fejleszteni a természetbarát életet, nem szeretnénk vonzóbbá tenni a megye túraeseményeit, mert jól van ez így. És a legszomorúbb nem az, ami van, a PANGÁS, hanem, hogy ez nem zavar senkit. És ennek megfelelően nem is akarunk tenni ellene. És engem ez szomorít el igazán. Nem csak azért, mert teljesen ingyen vállaltam volna az oldal szerkesztését, és ez nem kellett. A közöny az, ami sokkal kétségbe ejtőbb. 
Lehet sorolni a természetjárás ilyetén helyzetének okait, lehet irigykedni más megyék összetartó természetbarát élete vagy színes, informatív és inger-gazdag weblapjai iránt, mégis nekünk kellene tenni azért, hogy büszkék legyünk erre az egész Duna-Tisza közi természetbarát életünkre, és hogy felkeltsük az ország más tájain élő sporttársak érdeklődését is tevékenységünk iránt. 
A minap levettem a netről azt, amit csaknem egy hónapig csináltam: Bács-Kiskun megye Természetbarát Oldalát. Ma, 2010-ben egy ilyen felvetés, egy ilyen kezdeményezés, úgy látszik, nem időszerű. Hogy lesz-e a közeljövőben, azt nem tudom. Mi, minden esetre, Lajosmizsén, egy kis, észak-kiskunsági településen, mindent el fogunk követni azért, hogy amerre járunk, hírét vigyük a Duna-Tisza köze szépségeinek, túráinkon, rendezvényeinken, egész tevékenységünkön keresztül népszerűsítsük ezt a tájat, segítsük megismerését és ösztönözzük felkeresését.
És ez nem egy kis csapat feladata lenne csupán. Reméljük, hogy előbb-utóbb mások is átgondolják a helyzetet, és rászánják magukat igazi, meghatározó változtatások meghozatalára, átérzik az ügy fontosságát, és valóban tesznek azért, hogy Bács-Kiskun megye, szépségének megfelelően ismert és elismert része legyen Magyarország természetbarát életének!

2010. FEBRUÁR 2. - MIÉRT TÚRÁZZUNK AZ ALFÖLDÖN?

Hát nem biztos, hogy sok olyan ember olvassa ezt a lapot, akit érint, de hátha...
Az alföldi túrákat legtöbben, akik nem alföldiek, lenézik. Lenézi néhány olyan ember is, aki tősgyökeres a lapályon, de összességében elmondható, hogy a hegyvidéki túrákhoz, magas bércekhez szokott szemek és lábak nem tartják sem elég vonzónak, sem elég gyönyörködtetőnek Petőfi Alföldjét.
Ha azt mondom, hogy nekünk a síksági, úgymond "látnivaló nélküli, unalmas" túra kategória nem létezik, akkor még nem mondtam semmit. Mi egyenesen odáig merészkedünk, hogy nagyon sok környékbeli túránk emlékezetesebb volt, szebb látnivalókat produkált, mint egy olyan, ami ugyan hegyvidéki volt, csak éppen "semmi különös". Szóval én nem úgy kategorizálnám a túrahelyszíneket - és nem ez alapján minősíteném -, hogy lapos, vagy hegyes, hanem úgy, ahogy szerintem másnak is kellene: szép vagy nem szép, élményt adó vagy nem élményt adó. Aki az alföldi terepet, a rajta élő embereket és a csodás látnivalókat eleve kizárja a maga számára, az kicsiny hazánk egy igen jelentős területét nem kívánja megismerni. És ez nem igazi természetbarát hozzáállás. 
Az igazi természetbarát hozzáállás szerint nem zárunk ki semmilyen helyet, mert sosem tudni, hol történik velünk meg a csoda. Jóval több, mint 150 levezetett túra tapasztalata alapján kijelenthetem, hogy általában véve, a hegyek között sem történik több csoda, mint az Alföldön.
És hogy miért szép az Alföldön túrázni? Ha nem petőfis rajongásból, akkor is van számos érvünk - de Petőfit sem hanyagolnám, mert nem volt egy buta ember, ráadásul sok hegyet is látott, tehát nem mondható, hogy ki se tette a lábát a Kiskunságról... Szóval szép az Alföld, mert ezen is emberek élnek, ezeknek az embereknek van múltjuk, vannak megmutatásra érdemes dolgaik. Az Alföldön is van TERMÉSZET!, így van erdő, mező, élővilág. Én egyenesen odáig megyek, hogy az Alföldön húsz kilométer alatt, ha jó helyen túrázunk, változatosabb tájat láthatunk, mint egy átlag hegyvidéken. Van homokbucka, láprét, ártér, sivatag, agyagos terület, virágos rét, őserdő, telepített erdő, kisfalu, nagyfalu, sok folyó, csatorna, tó, kilátó, arborétum, park, egyszóval minden, ami hegyek között is meglehetne, csak éppen néha nincs. Kétségtelen, hogy nem érzünk a lábunk alatt akkora mélységet, mint a Bükk peremkövein állva, vagy a Nagy-Kevély tetején, lenézve a tájra, de ezen kívül minden adott. Az, hogy több az út, nagyobb a forgalom, az egy adottság, ezzel nem nagyon lehet mit csinálni. De aki elég nyitott az ország megismerésére, elég nyitott emberekkel való találkozásra, elég nyitott sok ezer, apró, intim szépség felfedezésére, az JÖJJÖN EL PETŐFI ORSZÁGÁBA, ahol mindig adódik egy jó túralehetőség...

2010. JANUÁR 31. - A TÚRASZERVEZÉS ÖRÖMEI

Amikor valaki turista egyesületet működtet, akkor nagyon sok nehézséggel kell megbirkóznia. Ezeket itt és most nem sorolnám fel, mert máskor már megtettem. Inkább arról írnék, milyen örömökkel találkozik az ember. Ilyen az, ha bármilyen időjárási, vagy anyagi nehézség ellenére emberek rászánják a napjukat, hogy velünk töltsék, ráadásul túrázva. Ilyen az, amikor pihenőt létesítünk, turistautat festünk, programot szervezünk, vagy bármi más alkotó tevékenységet folytatunk, és jönnek segíteni, esetleg adnak eszközöket, anyagot, pénzt. Szerencsére, egyre többen ajánlják fel a segítségüket.
De olyan meglepetés, amikor valaki felajánlja, hogy havonta két hátrányos helyzetű gyereknek kifizeti egy túráját, és a nevét se szeretné, ha megemlítenénk, ilyen még nem volt. És nekem, aki ezt a dolgot csinálom Veletek, nem a messzi tájak felfedezése, nem a megtett kilométerek, nem az emberfeletti teljesítmények a legfontosabbak - persze ezek is nagyon kellenek. Nekem, személy szerint, ebben az egész cirkuszban a legfontosabb az, amit ez az egész az embereknek okoz, amit az emberekből kivált. A sok nevetés, mosolygós arc, néha egy kis sírás, a kötődés, a barátságok, a bizalom, a szeretet, az összetartás - és például egy ember, aki ilyen felajánlást tesz. Ezt kiváltani egy emberből, ezt elég nagy sikernek értékelem, és a gyerekek nevében, nagyon köszönöm!

2010. FEBRUÁR 27. - LAJOSMIZSEI KERESZTÚT JELVÉNYSZERZŐ MOZGALOM

Tavasz folyamán - áprilisban, májusban és júniusban - három vasárnapon túrasorozatot szervezünk Lajosmizsén, lehetőséget adva Bárkinek arra, hogy a Lajosmizsei Keresztút jelvényszerző mozgalmat gyalogosan, jó társaságban teljesíthesse. Az egyes túrák távjai és időpontjai 2010-es túranaptárunkban pontosan megtalálhatók. A túrák teljesítői, a harmadik túrán kitűzőt kapnak. Eddig a mozgalom tárgyilagosan. 
Szubjektíve még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy minden embernek ismernie kell lakóhelyét, ez esetben Lajosmizsét. Ennek egyik szép szelete a település területén fellelhető, országos viszonylatban is igen nagy számú útszéli kereszt felkeresése. Ehhez a tetthez nem kell különösebben vallásosnak lenni, mert a hitét egyébként is úgy intézi mindenki, ahogy gondolja, bár ennyi kereszt alatt állva meglegyinti az embert valami áhítat-érzés. Még azt is, aki nem foglalkozik komolyabban a keresztény világnézettel. Egyszerűen ezek az alkotások egy vallás híveinek tárgyiasult emlékei. Alkotásként is szépek. Attól sem kell tartani, hogy bárkin kifogna az alkalmankénti 18-20 km. Még az is megeshet, hogy valakiben nemcsak testileg, hanem lelkileg is mélyebb nyomokat hagy a keresztek végigjárása, közben az élet nagy dolgairól való elmélkedés, beszélgetés. És ki az, akire ez nem fér rá... 
Találkozzunk a Lajosmizsei Keresztút őszi bejárásán!

2010. JANUÁR 25. - SZEGÉNYGYEREKEK ÉS A TÚRÁZÁS

Szót kell ejtenem a túrákon részt vevő gyerekekről. Amikor a kollégiumban túraképeket nézegetek velük, annyira belelkesülnek, hogy mindenki a következő túra időpontját kérdezgeti,  és természetesen szinte az összes jönni akar. Valóságos csoda látszik körvonalazódni. De ahogy közeledik a túra napja, úgy derül ki, hogy ennek sincs pénze, annak sincs pénze, a szülő nem engedi el, vagy nem engedheti meg, hogy elengedje gyermekét. És, hacsak nem nagyon olcsó egy túra, esetleg jóval 1000 Ft alatti, akkor csak néhányan tudnak eljönni. Nekem pedig a szívem szakad meg értük, mint ahogy nekik is meghasad, hogy nem jöhetnek, hogy arcul csapja őket a valóság.
Jó lenne egyszer olyan szintre fejleszteni ezt az egész túrázósdit, hogy anyagi okok miatt senki se maradjon le egyetlen egy túráról vagy táborról sem. Ennél nincs szomorúbb és megalázóbb egy túraszervező életében...

2010. JANUÁR 24. - KÉT TÚRA-INTELLIGENS BESZÉLGETŐTÁRS

Ma délelőtt találkozóm volt Lajosmizsén, Andival és Eszterrel, akik Budapesten élnek (Andi eredetileg lajosmizsei), és tavaly tiszteltek meg minket az I. MIZSE TT-n. Váratlanul pottyantak közénk, és könnyedén teljesítették a 20 kilométeres távot. Még akkor felajánlották segítségüket, ha lesz folytatása a rendezvénynek, szívesen jönnek segédkezni. Nos, lesz, tehát  megbeszéltük az idei túra részleteit, és persze szó esett egy csomó más dologról is, amely szűkebben-tágabban, de érinti a túrázást, az egyesületet és a mi természetbarát életünket. 
Személyükben két érdeklődő és segítőkész természetbarátot, sportembert ismertem meg, kicsit alaposabban, mint eddig. Megállapodtunk abban, hogy a február 20-án esedékes, már hagyományosnak mondható MIZSE TT téli bejárásán Ők is részt vesznek. Ezen kívül még felmerült egy-két olyan programunk is, amelyen szívesen ott lennének, de azokról később egyeztetünk. 
Jól esett túrákról, túrázásról ennyit beszélgetni, jó érzés volt tapasztalni, hogy ennyire érdeklődőek és hogy sokra tartják a mi, lajosmizsei járóföldes kezdeményezésünket. Én szívem szerint reggelig bírtam volna, és azt hiszem, ők is tovább maradnak, ha nincs programjuk. Majd legközelebb folytatjuk!

2010. JANUÁR 23. - REKORDOK NÉHÁNY TÚRÁZÓNK ÉLETÉBEN

A mai nap minden szépségével és nehézségével több szempontból is jelentős állomás volt életünkben. 
Egy "pöttön lány", Kun Vivien Pusztavacson elérte az 500 kilométeres összteljesítményt. Vivien első túrája 2008 tavaszán volt, és azóta több-kevesebb rendszerességgel, de szívesen és lelkesen túrázik velünk. Legnagyobb teljesítménye az, hogy megcsinálta tavaly, mindössze 7 évesen, a "Pest megye Turistája" mozgalmat (12 túra, 250 km), valamint ugyancsak a múlt nyáron, végig küzdötte a 44 km-es "MIZSE TT"-t. 
A nap másik jubilánsa Vargáné Borika. Ő az 1000. kilométerét teljesítette Ágostonmajornál. Borika egyik leglelkesebb tagja Csapatunknak, és sok embernek példaképe lehet. Ugyanis az, hogy két éve még egy kilométert sem nagyon bírt legyalogolni, ám tavaly ő is teljesítette a "MIZSE TT" 44 km-es távját, és persze a "Pest megy Turistája" mozgalom 250 km-ét, csak hihetetlen akaraterejét bizonyítja. Most pedig már túl van az 1000 km-en.       
Ugyancsak történelmi tettet hajtott végre Ircsi néni is, aki pedig az 1500 km-t lépte át a mai napon. Ő sem volt még gyalogló három éve, de mára életformaszerűen túrázik velünk, és társasága annyira fontossá vált számunkra, hogy nélküle nem is az igazi egy kirándulás sem.
Végül maradtam én. Ma - virtuálisan - ARANYJELVÉNYES TERMÉSZETJÁRÓ lettem. Ez persze nem csak az én érdemem, mert egyedül nyílván nem túráztam volna 3600 MTSZ-pontnyit, azaz, ebben az esetben csaknem 2000 km-t. Köszönöm mindenki segítségét, és szeretettel gratulálok Túratársainknak!

2010. JANUÁR 21. - A TELJESÍTMÉNYTÚRÁZÁSRÓL

Röviden a teljesítménytúrázásról (mert szerintem lesz még róla szó). Az emberek nem szívesen gyalogolnak a mai világban. El vannak kényelmesedve. A túrák távjait sem aszerint ítélik meg, amennyit azok valójában érnek, vagy amennyi erőfeszítést igényelnek a túrázó részéről, hanem egy misztifikált számot látnak mondjuk egy 30 vagy még több kilométeres távban. Vagyis: eleve elijesztik magukat a részvételtől, ergo a próbatételtől. És így már nemcsak arról van szó, hogy mennyire kényelmesek, mennyit gyalogolnak a hétköznapokban, hanem arról is, hogy nagyon sok ember - tisztelet a kivételnek - nem kér az ilyen jellegű kihívásokból. Pedig aki gyalogolt már - akár velünk, akár mással - 20 kilométernél többet, az tudja, hogy miről beszélek.
Menet közben az ember nem érti, miért csinálja, átkozódik, hogy nem maradt otthon, fogadkozik, hogy soha többet. Aztán, amikor megcsillan a sikeres teljesítés esélye, esetleg már túl is van az egészen, árnyaltabb lesz a kép. Sőt, ha pihen rá egy-két napot, egyre büszkébb lesz a teljesítményére - és lehet is! 
Mert nem a gyaloglás a lényeg, nem is a szenvedés. Hanem az, hogy egy 30 vagy 40 km-es túra egy nap alatt lemodellezi egész életünk lényegét. És ha valaki ezt hajlandó átélni, vagyis rászán az életéből egy napot, arra, hogy jobban megértse az életet, jobban megismerje önmagát, akkor nem marad el a tapasztalatszerzés. 
Mert nagyobb túrán néhány ember akkor is elindul, ha nincs rá felkészülve. A test, az elme és a lélek viszont folyamatos kölcsönhatásban van egymással, és ha az ember nagyon akarja, akkor meg tudja csinálni. A titok, hogy fejben erősnek kell lenni, mert nem a fizikai képességeken múlik. Akkor sok ember nem tudná megcsinálni. Fontos még továbbá az is, hogy ne egyben akarjuk "feldolgozni" a távot, hanem szakaszoljuk, és mindig csak a következő etapra koncentráljunk. Ha az megvan, akkor erőt ad a következő részhez, ha nincs, akkor a következő szakaszon javíthatunk. És ez az életben is így van. 
Vannak ezen kívül az embereknek korlátai, félelmei és szorongásai is. Egy ilyen rendkívüli, fizikai-szellemi erőpróba remek alkalom arra is, hogy ezektől szabaduljunk. Mert ha egy-egy napra le tudjuk győzni magunkat, ha át tudunk lépni önnön korlátainkon, túl tudunk lépni azon, hogy meleg van, nincs vizünk vagy nagyon fáj a lábunk, az olyan erőt ad, amit a hétköznapi életben is hasznosíthatunk. Ezzel pedig mindennapi életünk lesz könnyebb. És ezt senki sem bánja...
Kapcsolódó idézetünk saját tapasztalaton alapul: "Egy igazi túra akkor kezdődik, amikor azt érezzük, egy métert sem tudunk tovább menni."

2010. JANUÁR 10. - A TÚRÁZÁSRÓL

Talán nincs más, hasonlóan komplex tevékenység, amely ennyi területet fejleszt az emberben, mint a természetjárás, a túrázás.
Mert fejleszti a fizikai állóképességet, az izomzatot, a lelki erőt, a pszichét. Emeli a fájdalomküszöböt, segít elviselni izomlázat, fájdalmat. Megtanít viszonyulni az évszakok, az időjárás aktuális viszontagságaihoz, nem számít többé sem szél, sem eső, sem napsütés, sem korán kelés. A talaj- és terepviszonyok, a természet egész viszonyrendszerének megismerésével is gazdagítja az embert. Felfedezzük az erdők, hegyek, rétek, vizek élővilágát, a fákat, a gombákat, a virágokat, találkozhatunk az állatvilág képviselőivel is. Szedünk gyógynövényeket, ehető gombákat és bogyókat, és azokat meg is esszük. Megtanulunk sátrat verni, tábort építeni, tüzet rakni, tájékozódni és túlélni. Gyakoroljuk a főzési alapismereteket és sosem hallott ételeket kóstolunk. Ha kell, hideg vízben fürdünk, ha kell szabad ég alatt alszunk. 
Fontos hatása van társas kapcsolatainkra, növeli az összetartozás érzését, fejleszti a toleranciát, segít a másik megismerésében, elfogadásában, megértésében. Segít ugyanakkor felfedezni és megismerni önmagunkat, önnön korlátaink elérésével segít azokat átlépni. Erősebb és jobb emberek leszünk általa. 
Gyarapítja az országgal, tájegységeivel, a településekkel és a különböző népcsoportokkal, szokásokkal kapcsolatos tudásunkat, valódi honismereti képzést nyújt. Megismerjük eleink hagyományait, történelmünket, más kultúrák képviselőit. Betekintést enged a vallások intim szférájába, ezáltal megértjük, hogy valódi különbség nincs az Istenhez vezető utak között. 
És nem utolsó sorban: ráébreszt arra is, hogy nem lehetünk önzők, csörtetők, hogy csak együtt lehet nagy dolgokat véghez vinni, mert nem csak az alázat szükséges az élethez, hanem az összefogás képessége is. Ahogy állunk manapság erkölcsileg, lelkileg, mentálisan, a legalkalmasabb módja a helyes útra való visszatalálásnak a természetjárás gyakorlása. 
Mert a fent felsorolt dolgok megtapasztalása ráfér gyerekre és felnőttre egyaránt, az általuk okozott élmények repülés szerű sorozata pedig életünk végéig elkísérő élménnyé válik.

2009. DECEMBER 27. - EGYESÜLETI GONDOK - AVAGY: A TÚRAVEZETŐ KIFAKAD

A JÖVŐ ÉVRE sok színes programot terveztünk (VOLNA), ha ugyan lesznek, akik segítenek, és ha lesznek olyanok, akik hajlandóak rajtuk részt is venni. Ha nem akadnak segítők, és nem lesznek, akik népszerűsítik rendezvényeinket, ha nem akadnak, akik túrázókat toboroznak ezekre, ha nem lesznek, akik támogatókat segítenek keresni, továbbá, ha jövőre is sokan lesznek, akik nem akarnak részt venni a túrákon, és - mindenféle indokokkal - nem tudnak/nem akarnak többet tenni túratársaikért, a közösségért, akkor csak egy minimalista túranaptár fog megvalósulni, egy szűkebb réteg igényeinek figyelembe vételével, kisebb számú Csapat részére szervezett túrákkal (esetleg más települések túrázni kész lakosainak bevonásával). Nagyon sajnálnánk, ha így alakulna.
Lehet, hogy ez nem mindenkinek számít, vannak, akik úgy érzik, mi közük nekik ehhez? - nos, nem őhozzájuk szólok...
Vannak, akik többnek gondolják a Csapatot és az Egyesületet, egy pusztán alkalmanként összeverődő embercsoportnál, és nagyobb felelősséget éreznek egymás és a közös ügyek iránt, mint akik szinte egyáltalán semmit, szóval, az ő számukra ez igenis húsbavágó kérdés. Vagy akiknek életformává vált a természetjárás, például.
A Csapat és az Ügy jövőjének, az eddig elért eredményeink és presztízsünk, jó hírünk, alkotásaink, élményeink,  kapcsolataink és gyermekeink természetbarát jövőjének kockára tétele, ha nem igyekszünk ezt megérteni. A többi ember iránt érzett felelősség szebb és fontosabb, mint ennek ellentéte. Arra bíztatok mindenkit, akit ezek a dolgok érintenek (vagyis ingük, és magukra is veszik), hogy gondolkodjanak ezekről a dolgokról, mert  nem szeretnénk lentebb adni sem a célokat, sem az eredményeket - sem az élményeket.
Nem szeretnénk egyetlen Túratársat sem elveszíteni, sőt: sok-sok embert szeretnénk bevonni a természetjárás gyakorlásába. Eddigi emberi kapcsolatainkat meg szeretnénk őrizni, és az alakulókkal együtt erősíteni szeretnénk azokat. MERT A LEGFONTOSABB DOLOG, amiért élni érdemes, hogy MÁSOKNAK ÖRÖMET SZEREZHETÜNK.
Mindehhez persze az kellene, hogy segítsünk egymásnak, hogy megosszuk a terheket (nem a személyes terheimről van szó, azokat én vállaltam, és viszem is tovább), és hogy azok az emberek, akik többet vesznek ki a közös nagy élménykosárból, azok többet is rakjanak bele, hogy  még sok más embernek is jussanak életre szóló élmények, jusson nekik is valami szép az életükbe. Egy-két ember ennyit tud tenni, szervezni, ennyi főt tud toborozni. És ha ez így marad könnyen elsilányulhat az ÜGY, belefáradhatnak az emberek, akik még kitartanak, és megszűnhet az egész.
Eszébe jutott már az valakinek, hogy mennyi utánajárás, telefonálás és személyes agitáció egy buszos túrára való negyvenvalahány főt összetarhálni? Hogy mit lehet azzal kezdeni, ha valaki még az udvarias hangvételű, meghívó típusú levelekre sem hajlandó válaszolni - és nem egyre, hanem sokra -, ha indulás előtt egy-két nappal szemrebbenés nélkül 10 ember mondja vissza a foglalást, ha még péntek este is embereket kell keresni a hézagok pótlására, vagy ha szombat reggel végül 4-10 fő nem jön el, többsége szó nélkül, az anyagilag és erkölcsileg mivel jár? Mert vannak, akik csak beleülnek a készbe,  túra végeztével meg leszállnak a buszról és hónapokig megint semmi. Sokan reklamálják, miért nincs gyakrabban buszos túra, de még egy embert sem hívtak kirándulni, magukon kívül, vagyis nem segítik azt, hogy a létszám összejöjjön. Hogy vannak, akik egészen egyszerűen nem hajlandóak autót vezetni egy túrára, ha csak azzal tudjuk megoldani az utazást, ezzel feladva a leckét, mert ilyenkor 10-20 embert tudnánk még elvinni, ezeknek pedig NEM-et kell mondanunk, mivel két autóba nem tudunk 25 főt berakni (a busz kétszer-háromszor drágább lenne!).
Ezek a gondolatok csak egy pici töredékét képezik az egész masszának. Az egész ennél jóval összetettebb és sokrétűbb.
Ha valakinek ismerősek ezek a mondatok, esetleg az is beugrik, hogy volt már ilyenről szó, esetleg ugyanígy, év vége felé, pont ezen az oldalon, akkor őket megnyugtathatom, hogy jól emlékeznek. Ugyanis év végén az ember nemcsak összegzi az előző évet, hanem meg is tervezi a következőt. Azt még csak-csak érti, kikkel töltötte el  az elmúlt időszakot, kikkel túrázott, kik segítettek a Csapatnak és miben, de hogy kiknek szervez a JÖVŐ ÉV-re, kikkel csinál meg ezt-azt, azt nem tudja.
És ha valakinek még nem esett volna le: ezért nem alakul meg az Egyesület sem, immár két éve. Mert hiba volna azt gondolni, hogy ez csak azért tolódik, mert nem lehet 60 oldal anyagot kinyomtatni, aláíratni és beügyvédelni, hogy ez bárkinek is meghaladja a szellemi képességét, esetleg az időbeosztásába nem fér bele.
Ugyan! Mindössze arról van szó, hogy egy Egyesület nem abból áll, hogy 15 ember aláír, vagy még a bejegyzés díját is összedobja. Egy Egyesület abból áll, hogy van 6-8-12-15 tevékeny, rendszeresen összejönni képes ember, akik képesek közös terveket kitűzni és képesek azokat közösen megvalósítani. Nem szeretném lebecsülni azokat az eredményeket, amelyeket minden szétszakadtság ellenére KÖZÖSEN összehoztunk, ezt NAGYON IS KÖSZÖNJÜK! De pontosan tudja mindenki magáról, hogy mit képvisel.
Jelenleg (az elmúlt egy évben) nem látszanak a láthatáron olyan emberek, akik képesek lennének összehangolni fenti dolgainkat. Sajnos, teszem hozzá. És nemhogy 12 ember nincs, de még 4 sem.
Nem állítom, hogy mindenkinek ez kell legyen a legfontosabb dolog a világon, ez az egész túrázósdi, de azt állítom, hogy sok embernek - presztízsénél, súlyánál, ismeretségénél vagy alapítóságánál fogva - ennél többet kellene vállalni, segíteni.
Azt sem állítom, hogy nem nehéz az életünk, mert az. Mindenkinek az. Hiba volna azt gondolni, hogy nem mindenkinek egyformán az. Sajnos, ilyen időket élünk. De azt nem hiszem el, hogy hónapokig, fél évig, egy évig nem férnek bele bizonyos dolgok az élet naptárába. Azt sem hiszem el, hogy az ember nem tud néha arra egy kis időt szakítani, amire nagyon akar. Mondjuk egy túrára, amire amúgy már sok szempontból szüksége lenne (ha igaz).
Hiba lenne azt gondolni, hogy más ember nem dolgozik, hogy nincs családja, nincsenek gondjai - neki könnyű! Jusson eszetekbe az, hogy az a másik ember is vállalhatná a besavanyodást, kereshetne kifogásokat, lehetne közömbös a többi ember iránt. De nem teszi, hanem ahogy tőle telik, megcsinálja a munkáját, megéli a családi életet, aztán bizony fáradtan és jó egy éve kialvatlanul, elkezd azon gondolkozni, hogy szerezhetne örömet másoknak, és akkor is felkel szombat reggel, ha cigánygyerekek potyognak az égből - nem hogy eső! -, mert számítanak rá, mert nem hagyhatja cserben azokat az embereket, akik bíznak benne. És ilyenkor nincs semmilyen kifogás, hanem kelés van, intézkedés van, koncentráció és stressz van, egész nap, de közben látja a mosolygó arcokat, látja, hogy jót tett az emberekkel, és már mindkét fél alig várja a következő alkalmat. Mindkét fél, akiknek amúgy családja is van, munkahelye is van és problémái is vannak, csak megpróbál ezeken túl másokat is meglátni az életben...
Akkor lehet, hogy valaki soha semmire sem ér rá, ha nem is akar. De akkor meg meg kell mondani, és kész. Akkor a hülye proletár majd máshol fog keresgélni, mert azt az Ügyet, amit néhányan képviselnek, nem kívánja sem ő, sem a néhányak veszni hagyni.
Szóval, nincs Egyesület, mert nincs kikkel működtetni. Nincsen annyi munka tervbe véve, amennyi lehetne, mert kikkel, kiknek? Nincs, és előre láthatólag nem is lesz kéktúrázás, sem nagy, sem kicsi, nem lesznek buszos túrák, esetleg egy-kettő, ha nagyon összejön a létszám, és egy csomó minden nem lesz, ami pedig lehetne.
Nem tudjuk - csak egész csökkentett módban - építeni kapcsolatainkat sem, más egyesületekkel, személyekkel, és csak kisebb számú embernek tudunk örömet szerezni, csak kis létszámú túrákat tudunk szervezni, de ezekről már aztán tényleg semmilyen körülmények között sem mondunk le, mert takarékra lehet ugyan állítani a lámpát, de a fényét nem akarjuk hagyni kialudni. Mert reménykedünk abban, hogy egyszer még olyan erősen és annyi embernek tudunk vele világítani, melegséget adni, amennyi rászorul, vagy amennyinek csak erőnkből futja.