FÉL ÉVTIZED ÁRNYÉKÁBAN (2012)

Úgy látszik, ha napló, akkor gondok. Persze nem volt ez mindig így, de mostanában így van...
Szóval. A Túrakör – a látszólagos rendbenlévőség dacára – ismét válságba jutott. Minarik Edével szólva, posztumusz: kellett volna egy csapat…
Az elmúlt 5 év legszebb és legtermékenyebb időszaka a Túrakör életében a tavalyi év volt, annak második féléve pedig egy nagyon erős őszt jelentett életünkben. Sok és változatos program, nagy élmények, felfedezések, rengeteg nevetés, öröm és szeretet. Az egész a Lajosmizsei Keresztútban rázódott össze, és csúcsosodott ki, annyira, hogy december elején, amikor Alsólajoson befejeztük a túrasorozatot, minden eddiginél felszabadultabb, ingergazdagabb és szeretetteljesebb volt az a napunk. Nem véletlen, hogy ránk sötétedett, és még akkor se nagyon akaródzott senkinek se hazamenni… Látszólag nagyon egyben voltunk. A nyártól velünk túrázó emberek, az ősszel csatlakozókkal együtt, valamiféle csapatszerűséget formáltak a szürkés-trutymószínű lajosmizsei horizontra, de ez a kép nem bizonyult valósnak, délibáb volt, ha télen, napsütéstelen időben egyáltalán életszerű lehet ennek a természeti tüneménynek a felemlítése.
Mert az év végéig hátralévő néhány hétben ez a délibáb könyörtelenül szertefoszlott, januártól pedig csak halvány emlékképekben élt tovább – egészen mostanáig - néhányunkban. Kiben nagyon - azt a látszatot keltve, mintha minden folytatódna -, kiben semennyire, sejtetve, hogy megint csak kár volt belelovalni magát az embernek abba, hogy a Túrakör igazi Csapat lett (nagybetűvel!), nem pedig kampányszerűen, alkalmanként, némi könyörgés árán, egymáshoz csapódó gyerekek és felnőttek összessége.
Ebben az évben a tavalyi „csapatból” csak elvétve jártak az emberek túrázni, volt, aki egyáltalán nem, volt, aki egyszer-kétszer, néhányan viszonylag gyakran, új emberek két arc kivételével nem jöttek, és a huszonöt fős álomkeret rögtön tíz körülire csappant. Aztán ez is fogyni kezdett, mígnem elértük április elejét, néhány héttel 5. születésnapunk után, és itt állunk, széttárt kezekkel, hogy akkor mi lesz ezután…
A Kiskunsági Pirosat sem annyi ember kezdete meg, ahány előzetesen - még a tavalyi év vége felé - jelezte, hogy jönne, de a létszám túráról túrára azóta is csökken. Nem az a baj, hogy egy túrasorozatot nem annyian fejezünk be, ahányan elkezd(het)tük, hanem, hogy a „Piroson” kívül nem vagyunk aktívak, összetartók, ellébecoljuk a hétvégéket, így pedig nemcsak a Kiskunság csapatos végigjárása került veszélybe, hanem az egész Túrakör jövője is.
Természetesen nem erőszak ez senkinek, nem kell jönnie, ha nem ér rá, ha nincs kedve, ha hideg van, ha meleg van, egyebek – de a csapat szemszögéből nézve ezek a „mikro-hozzáállások” mégis azt eredményezik, hogy az egyébként is borotvaélen táncoló létünk végleg értelmét veszti. Nem kizárólag fenti okok miatt, de ha a Mag sem rendelkezik összetartó erővel, tűzön-vízen át mehetnékkel, akkor baj van. Vagyis, ha nincs is ilyen Mag…
Ugyanis a Túrakörnek és a természetjárásnak lakóhelyünkön alig van tömegbázisa (agrártelepülés, szellemi röghöz kötöttség, iszony bármi újtól és jótól, stb.). Ugyan néhány év alatt megtúráztattunk csaknem ezerszáz különböző embert, zömében helyi illetődöttségűt, de rendszeresnek mondható időközönként visszajáró túrázónk most csak egy tucat van (majd fél éve pedig kb. másfél-két tucat volt). Mivel pedig nincs minta, amiből meríthetnénk, megnő a szerepe és felelőssége azoknak az embereknek, akik kiemelkednek abból a semmiből, amiben a többi ezerhetvenöt ember kizárja magát a természetjárás gyakorlásából.
Nagy probléma volt az elmúlt években, hogy a túrák létszámát egy vagy két embernek kellett rendszeresen összetarhálni. Akik jöttek, magukat hozták – ami a semmihez képest kétségtelenül valami -, de mint csapat (unom már ezt a szót, mert nincs mögötte tartalom) nem bővültünk. Pedig ahhoz, hogy valójában úgy működjünk, rendszeresen – ha nem is minden hétvégén – járó túratársakra, és a környezetükben, ismerőseik között kifejtett HATÁSOS kampányolásra volna szükség, hogy mindenki, legalább alkalmanként, hozzon magával még egy-két embert, aztán azok is egy-két embert, és így tovább, és így tovább, mígnem már annyian lennénk, hogy alsejteket kellene létrehoznunk, több túravezetővel, mert nem győznénk… És így nem dugulna be ez időnként, folyamatában és töretlenül fejlődne, bővülne a túrázóink köre, terjedne az ismertségünk, és már lennének olyanok is, akik maguktól eljárnának közénk, sőt: talán támogatóink is akadnának. Ezt a munkát egy ember, egyedül nem tudja elvégezni.
Most itt tartunk. A Kiskunsági Pirosat – nem nagy meggyőződéssel – azok kedvéért, akik végig tudják/akarják járni, talán még megcsináljuk, a cserháti háromnaposra elmegyünk tizenöt fővel és három autóval, mert a szállás le van foglalva, aztán még lesz egy félig osztálykirándulásunk, amire mi is mehetünk, vannak még helyek a buszra!, egy ötödikes osztállyal - Biatorbágyi viadukthoz és a Nyakas-kőre -, aztán ha úgy alakul, megcsináljuk a tőserdei tábort (még ez sem biztos), és ENNYI.
Amíg ezek a körülmények, amik, amíg ennyi értelme vagy hatása van annak, amit hétről hétre csinálunk, ha továbbra sem tudunk újabb embereket bevonni ebbe az egészbe, és nem tudjuk ismertségünket bővíteni, népszerűsíteni magunkat, továbbra sem áll mögénk senki támogató, és feni gondolatok ellenére sem lesz egy rendszeresen összejáró Mag, akkor a Túrakör befejezi tevékenységét. És annak ellenére, hogy a település sem állt mögénk, a nagy többségnek fel se tűnik, miket ügyködünk, még az a csúfság is hozzáadódik, hogy maga a Túrakör köré alkalmanként összegyűlő emberek se tartják fontosnak azt, amit közösen véghezviszünk.
Illetve: túrakör, csupa kisbetűvel, ahogy érdemli…

Minden rokonom!

Sántaőz

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.