ZEMPLÉN - AVAGY EGY INDIÁNTÁBOR TÖRTÉNETE (2003)

1.

Amikor más rendes ember még aludt, fogtam előző este összepakolt csomagjaimat és elindultam a vasútállomásra. Nem éreztem semmi különöset, nem izgultam. Ha valami picit mégis, akkor azt sem a várható események miatt, hanem mert nem ismertem senkit abból a társaságból, amelyikkel az elkövetkezendő több, mint egy hetet töltöm.
Az indulás rendben és időben lezajlott. Leendő társaim az előre megbeszélt állomásokon szálltak fel. Az egyébként hosszúnak és unalmasnak ígérkező út során nem túl jó bort iszogattunk, de annál jobbat beszélgettünk. Igyekeztem megismerni a többieket és elfogadtatni azt, hogy belerondítok a nyolc éve minden augusztusban megtartott és mindezidáig szándékosan zártkörűre szervezett összejövetelükbe. Szerencsére ők nem éreztették velem, hogy felesleges vagyok, de azt tudtam, hogy teljesen elfogadni csak akkor fognak, ha én is teljesítem ugyanazt, amit ők – persze kétszer akkora bedobással. Fontos, hogy ezt éreztem, mert ők velem nem bántak megkülönböztetett módon. Nem közöltek elvárásokat, kötelességeket. Annyit mondtak, hogy kíváncsiak lesznek arra, hogy fogom magam érezni, és milyen benyomásokkal távozok majd. Én mondtam, hogy mindenre nyitott vagyok, és hogy rajtam nem fog múlni. Rajtuk se, zárták le a témát – maradtunk is ennyiben.
Engem egy közös ismerősünk ajánlott be, mint ahogy azt a nagyon elegáns klubokba szokták – mintha ez is ilyen elegáns klub lenne - , hogy rendes ember vagyok és vevő az ilyenféle kalandokra. Társaságuk még egyetemista évek alatt verbuválódott, kezdetben csak közösen szórakoztak, később barátságok szövődtek közöttük. Néhányan lemorzsolódtak vagy hozzájuk csapódtak, ahogy ez szokás ilyen esetekben. De a végére csak olyanok maradtak, akik sok mindenben hasonlítottak egymásra. Bár a civil életben egyikük mondjuk fazekas volt, a másikuk programozó matematikus, a harmadik könyvtáros, a negyedik egy meteorológiai állomásra járt fel minden nap egy hegy tetejére, és így tovább, mégis mindannyian egy nagy közös élményre vágytak. Arra, hogy összevarrják a rég elvágott köldökzsinórt, ami az embereket valamikor a természethez kötötte.
Az első összejövetelük a hegyek között egy kísérlet volt. Kísérlet arra, hogy mit tudnak feleleveníteni a gyermekkor olvasmány-élményeiből, és hogy mit tudnak az őket körülvevő világról; egy valamiféle indián-életérzés átélésének vágya volt még az, ami az ismeretlenbe vonzotta őket. Hogy ez az érzés mit is jelent, azt pontosan egyikük sem tudta volna elmondani. De vártak valami újat és felemelőt. Valami közösségit, és egy önként vállalt egymásrautaltság kényszerét és örömeit. Egy megtisztulást, egy újjászületést. A természetben létezés ősi élményének újraélése városi emberek számára. Ennyi.
A természettől, a barátságtól, a szeretettől eltávolodás és az ezekre kiéhezettség egy kalap – fejdísz - alá gyűjtötte őket. Ezeknek az érzéseknek a kósza szele hozott ide engem is, erre a vonatra, hogy én is kitörjek az állandó zúgás és csörömpölés fojtó hisztériájából, és meghalljam pólszájmon annyiszor elképzelt csendjének hangjait - távol a világtól, elektromos áramtól, magnetofontól, egy erdőben, a hegy tetején, ahol magamban is lehetek, de mégsem egyedül.

2.

Én is, mint annyian, gyerekként rongyosra olvastam az összes fellelhető indiános könyvet. Elképzeltem magamnak a szereplőket, beleültettem magam valamelyik főhős lovának a nyergébe. Azokat az ételeket szerettem volna enni, amiket vinettú vagy oldsatterhand hamarjában készített egy–egy fárasztó nap végén a nyereg alatt puhított szárított bölényhúsból vagy a frissiben, a folyóparton lőtt vad húsából. Ahogy visszaemlékszem a leírásra, félig nyers maradhatott, így is ínycsiklandozó volt legalább olvasni róla. Amikor már nem bírtam tovább, a konyhában talált sült disznóoldalast szent áhítattal, félig csukott szemmel és nagy falatokban, rágatlanul nyeltem el, ahogy egy kiéhezett és sok kalandot átélt útitárstól ez el is várható. 
Vagy a nyomok követése és megfejtése. Próbáltam magamban megérteni és rögzíteni azokat a trükköket, amik segítségével ki lehetett olvasni egy–egy gondatlanul ottfelejtett mokaszinnyomból nem csak azt, hogy melyik törzsből való volt a harcos, hanem azt is, hogy egyedül volt-e, merről jött, hová tartott, és hogy fiatal volt vagy öreg.
A bölénycsordák üldözését részletesen és képszerűen leíró részekben ilyen nyomok százai szerepeltek, persze állatoktól. És emlékszem, mennyire eleven volt bennem az olvasóként átélt élmény. Elevenebb annál, mint egy egyszerű, kívülálló, de jó képzelőerővel rendelkező kiskamaszé.  
A helyzet akkor komolyodhatott volna, amikor érettebb fejjel is újraolvastam ezeket a könyveket, és számomra semmit sem veszítettek varázsukból. És itt már nem a főhőssel együtt becserkészett és elfogyasztott zsákmányállat húsának elképzelt ízéről van csak szó.
Nem, hanem az indián néppel kapcsolatban ösztönösen megnyilvánuló szolidaritás és a pusztulásuk felett érzett tehetetlen düh volt az, ami végérvényesen magyar városi indiánná tett. Lehetőségem és mozgásterem is csak annyi volt, amennyi egy nem túlságosan nagy, de azért meglehetősen hisztérikus és technokrata városban lehetett - vagyis szinte semmi. És hogy elfojtott vágyaimnak némileg teret engedve, de a helyzet mégsem komolyodott el annyira, abban szerepe van annak is, hogy a Nagy Szellem erre még akkor nem tartott felkészültnek – ami végtelen bölcsességét mutatja.
Évek teltek el azóta, és a Nagy Manitu most elérkezettnek látta az időt arra, hogy – ha csak egy hétre is – kivonuljak a társadalomból, és megpróbáljam magam, mint a természetben otthonosan mozgó ember, mint a szeretet és béke örökös óhajtója, mint a harmóniára törekvő és abban is élő, de csak kevés ember által irigyelt egyszerű lény, egyszóval: mint indián.  

3.

A vonat több értelmetlennek tűnő kanyar után egyszer csak - és a beszélgetés hevében teljesen váratlanul – megérkezett egy nagy északi városunkba. A csatlakozás és az újbóli több órás zötykölődés előtt egy talponállóban múlattuk az időt, iszogatva–eszegetve. A helyi focicsapat bajnoki mérkőzésére - a játékosokkal mintegy sorsközösséget vállalva – melegítettek körülöttünk nagy számban a fiatalok, mintha amúgy nem lett volna elég egy átlagos augusztusi nap hőmérsékleti maximuma, de ez sem hűtötte le amúgy sem túl rossz kedvünket. Ellenkezőleg: némi hasonlóságot éreztem köztük és köztünk. Ők is akarnak valamit, ami kitörés a hétköznapokba olvadás szürke ragacsából. És hogy kicsit másképp, mint mi? Jogtalan lenne bármi módon a különbséget fejtegetni; nekik ez a szent, nekünk valami más. Szerencsére nem vagyunk egyformák, miért pont a szentségeink lennének akkor azok?
Mindezek ellenére azért nem bántuk, amikor elindulhattunk végre fel a hegyekbe egy – még az előzőnél is ráérősebb – másik vasparipával. Már az előzőn utazva is hajlandó lettem volna fogadást kötni, hogy ennél lassabban nem mehet valami, de szerencsére nem tettem, mert néhány óra elteltével buktam volna egyet.
A paripán kicsit úgy éreztem magam, mint a vadnyugati filmekben látható új otthont és életet kereső városi ficsúrok vagy éppen szoknyás szüzek, akik kissé félénken bár, de tele kalandvággyal és hihetetlenül cél- és öntudatosan nekivágnak az ismeretlen földnek. Még a vonat sebessége sem változott a jó egy évszázad alatt. Sőt: a lakott területek sem voltak sokkal nagyobbak. A falvak szélén a nincstelen betelepülők mezítlábas gyerekei rugdosták a köveket. Csak kevés állatuk volt, azok is inkább úgy tűntek, mint akiket épp most készül átugorni a saját árnyékuk.
A vonat fülkéjébe jól belaktuk magunkat. A kalauz már rögtön az első alkalommal kiszúrt minket, szerencsére ettől egyikünk sem engedett le. Szokatlan errefelé ennyi és ilyen messziről jött idegen. Sehogy sem értette, mi a szép az ő vidékükben. Azt pedig végképp nem foghatta fel, hogyan választhatjuk villannyal, televízióval és hideg-meleg vízzel felszerelt vízparti kalyiba helyett az egyheti erdőben lakást. Amikor megnyugtattuk, hogy azért kétnaponta lemegyünk majd a faluba beszerezni némi ételt és italt, akkora kő esett le valahonnan az oldaltáskája mögül, hogy szinte hallani lehetett, amint visszaegyenesedett a gerince. És mi is megnyugodtunk, hogy nem tart minket teljesen idiótáknak, mert legalább a napi folyékony betevőről nem mondunk le, semmi körülmények között – és itt egy közös vonásban azért mégis osztozunk vele. Szerinte ugyanis a folyékony dolgok azok, amik közelsége igazán széppé teszik az életet. Akkor mért nem próbálja ki a folyami hajózást – tettem pontot a hosszúra sikerült vonatozás végére.

4.

Egy világvéginek tűnő - vagy az is? – állomáson zuhantunk vissza a valóság talajára. Körülöttünk emberek nyüzsögtek, mindenki várt valakit. Volt, aki a sógorok bandájával húzatta a "...hogyaszongya aszongyahogy..." kezdetű örökzöldet, amit még az érkező rokon sem értett, a szintén sógor tüzes vízzel kierőszakolt beszédhibája miatt. Úgy éreztem magam, mint ha hazaérkeztem volna.
Leszálltunk a vonatról és tanakodni kezdtünk, hogyan küzdhetnénk le a hátralévő néhány kilométert a telepesek legészakibb falujáig, ahonnan gyalogosan akartunk kivonulni a párzásra már erősen hívogató természet lágy ölére.
A legszebb magyar hegyvidék lábánál álltunk. A Nap jócskán elhaladta már a delet, közelebb a jól megérdemelt lenyugváshoz. Meleg volt még, de egyre erősödő szél kezdte hűteni túlforrósodott fejünket. Réges-rég indulnunk kellett volna, de hosszú percek óta szó nélkül, egy helyben toporogtunk. Olyan eget, mint akkor és ott, még soha nem láttam. Kékes-lila a sötétszürkével keveredett az égen és a felfelé törő csúcsok éles kontúrokkal váltak el a beléjük kapaszkodó felhőktől. A hideg futkosott a hátamon. Mintha valaki nagyítóval nézett és égetett volna fentről. Egyszerre tudtam volna sírni az örömtől és a félelemtől. De nem azért jöttem. Nem nagyon akartam érzelmeket kifelé mutatni, de belül ugyanaz a vihar készülődött, mint fent.
A közúti csatlakozást lekéstük. Amíg ámultunk, elengedtük a buszt. Másik pedig nem indult. Ezen a helyen, ezeknek az embereknek már véget ért a nap. Előttünk viszont nagy út állt még. Összesen vagy tizenöt egység, hegynek fel. Csomagjaink két rogyásig terhelt drótparipából, ezen kívül mindannyiunknak vagy huszonöt súlynyira pakolt zsákból állt. Ehhez jöttek még hozzá: a kézben cipelt bogrács, sportnyíl, húszsúlynyi vitorlavászonból varrt főnöki sátor, kannák savanykás szőlőlével telve. Végül balták, kések, teáskanna, tíz súlyt nyomó agyag, egy köteg bőr és sok más apró kacat.
Sietve, de nem kapkodva kezdtünk keresni olyan valakit, aki az út forgalomban megtehető részét, úgy nyolc nagy egységet egy szíves fuvarral megkönnyítené a számunkra. De füstölgő szekér nem nagyon volt a faluban, és nem is nagyon akaródzott senkinek kimozdulni a szobából, a tévé elől. Nagy nehezen mégis megszánt egy lecsúszott papírjárgány ugyancsak fényes ülepű gazdája, és két fordulóval felvitt a Nagy Hegy lábaihoz, fuvaronként egy egységet érő gyűrött papírbankóért.
Közben a vihar a kezdeti kóstolgatás után nagyokat harapott a felhőkbe. Azok ettől zokogó sírásban törtek ki. Mi pedig könnyeikben áztunk, és ahogy kitett minket a gondviselés küldötte, már zsebkendőink se győzték többé cérnával.
Kiszálltunk a megbeszélt helyen, és teljesen véletlenül egy négyfős csoportba botlottunk - a mieink közül. Találkozót velük fenn, a Hegyen beszéltünk meg, a többieknek már megszokott táborhelyen. Valahogy azonban hamarabb értek ide, így a váratlan örömtől felbuzdulva újult erővel vágtunk neki a most már csak szigorúan gyalogosan megtehető útnak.
Jelzetlen szekérutakon és szűk ösvényeken emelkedtünk egyre feljebb a némileg csillapuló esőben. Utunkat gyönyörű völgyek kísérték. Patakokon keltünk át, vadlesekre másztunk, és korlátjaikat rázva örültünk magunknak és a végtelen békének, ami körül vett minket. Társaim egyik-másik elágazásnál rövid tanakodásba kezdtek, merre is tovább – jóllehet hosszú évek óta járnak ide, persze mindig másik útvonalon, ezzel is próbára téve ösztöneiket -, de azért én cseppet sem kételkedtem abban, hogy még ma felérünk.
Nem hiszem, hogy az elmúlóban lévő eső hatására és a kedvünkért, de gombamód el voltak szaporodva az őzlábak. Akkora kerek fedők alatt vészelték át a zuhét, amekkorákból könnyedén, mintegy csak úgy szedhettünk néhány súlynyit vacsorára. A gombákhoz nem különösebben értettünk, mindössze egy búvároknak íródott – mit keres akkor nálunk? – zsebkönyv siethetett volna a segítségünkre, ha mi erre igényt tartottunk volna. De nem tartottunk, így azzal a vakmerő ostobasággal hitegettük magunkat és győzködtük egymást, hogy ezt a kalapost úgyse nagyon lehet mással összetéveszteni. Szerencsénkre ehhez az – egyelőre - sületlenségre a Gondviselő is áldását adta. Csakhamar felértünk a célul megjelölt helyre, ahol némi szusszanás után, és dögfáradtan, körbe álltunk, és mindenki egy korty hegylevet a torkának engedett. Hálát adtunk annak, aki elsegített minket idáig.
Sátorállítás után, de még sötétedés előtt tüzet raktunk, és annál melegedve sütögettük a frissen szedett gombát, hozzá kenyeret téptünk – és egy nagy, de rövid lefolyású zuhanás végén mindannyian a jól megérdemelt álom tarka lepkéit kergettük - reggelig.

5.

Az ébredés egy jóleső álomból olyan érzés, mint amikor az újszülött felsír, mert meglátja, mi vár rá. Nem ébredtem ekkora sírással, de a fáradtság, amit éreztem az előző napi menet miatt, feljogosított volna egy véres üvöltésre. Ezt éreztem, de hogy mennyire nem volt ez a gondolat méltó egy ilyen szent rítus agytekervényre vételéhez, azt alább érzékeltetem.
A tábor még javában pihent és én csak azzal voltam elfoglalva, hogy megmozduljak. Nem ment könnyen. Rövid próbálkozás után úgy döntöttem, fekve maradok. Inkább nézem az eget. Mozogjon az, helyettem is. Ha a szememmel követni kezdtem egy felhőt, akkor a Jóisten: Ég című festményének kerete egy helyben maradt, és én a repülő felhőkkel együtt pillanat alatt húztam el innen, már-már szétfeszítve képkeretet festővászonnal együtt, ha szakadnia kell, hát szakadjon. De felébredt bennem az ösztönös műgyűjtő, hogy ezt nem tehetem, így lekaptam szemem a felhőről és megint a földön, hanyatt fekve, találtam magam. Úgy, ahogy eredetileg is voltam.
Lassan, valahogy, mégis feltápászkodtam. Sátorponyvák feszültek a forrón égető Nap fényében, a térdig érő fűben szétgurult krumplik hevertek: társaim, az indiánok, akik épp akkor álmodták át magukat a valóságból egy előre már rég és elég alaposan elképzelt másik világba. Nem tudták, hogy néztem őket. Az aranyszínű fű úgy hullámzott, mintha a Teremtő valahol a közelben a haját szárítaná, és a kora reggeli hőség is a hajszárító forróságát érzékeltette. Hajszálai, a füvek, csomókban dülöngéltek, száradt fel róluk a reggeli harmat, az isteni hajhagymák örök megújítója.
„Testvéreim, fogadom, hogy elvárásaitoknak és álmaimnak egyformán megfelelek, és a lelkemben régóta szunnyadó indián felébredve hű társatok lesz. Újjá születni jöttem, és nem félek semmitől sem, hogy megtörténjen velem az, aminek meg kell történnie.”
Ezeket gondoltam félhangosan magamban, persze senki sem tudott rólam, ahogy ott álltam, de a szívem majdnem szétfeszítette a csontok és bőröm teremtette szűk kalitkát. Boldog voltam. Magamban, de mégsem egyedül.
A forrás felé vettem az irányt, hogy megtiszteljem a pillanatot egy alapos mosdással, ami már amúgy is rám fért. A víz lehetett vagy nyolc-tíz kör-cés. Szóval nem volt meleg. De hogy mennyire volt hideg, azt nem nagyon tudom érzékeltetni. Ha azt írom, hogy a vödör víz magamra zúdítása után visszatarthatatlanul üvöltöttem egyet a végtelen hegyoldalon, az nem ad vissza semmit abból, amit abban a pillanatban éreztem. Ordítottam, mert azt hittem, akkor nem lesz olyan rossz, vagy valami ilyesmi. De a tudatom bekapcsolt, hogy ezt azért mégsem kellett volna. Nem elsősorban a közelben ájultan heverők miatt, hiszen őket nem biztos, hogy egy ilyen semmi kis üvöltés felrázná, száz lábnyi távolságról. Nem. Inkább arra gondoltam, hogy a pillanat nem érdemli ezt meg. Hogy egy ilyen régóta várt megújulás nagyobb áhítatot és koncentráltságot követelne meg tőlem. De felordításomban azért mégis volt valami a csecsemő első öntudatlan levegővételének kontrollálatlanságából. Átszakadni a tudattalanból a tudatiba, várni, készülni valamire, aztán egyszer csak már rögtön ott lenni a közepében. Kézenfekvő analógia. És nagy trauma.
Szóval gondolkodás nélkül gyorsan beszappanoztam a testem, aztán megint teleengedtem a vödröt, majd felegyenesedtem, kifújtam a levegőt, becsuktam a szemem, és vártam. Össze kellett szednem magam. Olyan sokáig tartottam összepréselve, szinte csepp levegő nélkül a tüdőm, ameddig csak tudtam. Aztán amilyen lassan csak kibírtam, teleszívtam. Sokkal gyorsabb és hevesebb levegővétel kívánkozott volna, de kínozni akartam magam, vezeklésül. Benntartottam, ismét csak olyan sokáig, ameddig csak tudtam, majd lassan megint ki. Ezt megismételtem néhányszor, végül egy teli-állapotnál lassan megemeltem a vödröt, és lassan, hogy ne tudjak gyorsan szabadulni a rossz érzéstől, szóval nagyon kimérten végigcsorgattam magamon a vizet, hogy lemosson rólam mindent, ami lényegtelen.
Persze, mondanom sem kell, hogy nem éreztem semmiféle hideget, semmi rosszat, nem éreztem időt és teret. Csak azt, hogy a Nagy Szellem, ha ezt látta, biztosan büszke rám, mert botcsinálta bábaként tulajdonképpen levezettem saját születésem.
És egy új ember indult vissza az ösvényen a táborba, hogy minden alázatát és szeretetét társai rendelkezésére bocsássa.

6.

A szétszórt krumpli golyók a fejüket, karjukat nyújtogatva dugdosták csíráikat a háló-zsák szorításából, hogy meginduljanak az életet adó napfény kígyóbűvölő furulyájának engedelmeskedve. Lassan felegyenesedtek, megfürdették magukat a fényben, és újra élni kezdtek.
Üvöltésem szerencsére nem hatolt a tudatukig, így nem kellett magyarázkodnom. Elég, hogy én tudtam, mi történt. Frissességemen persze csodálkoztak, mindenfélével ugrattak, csípőből visszalőve minden próbálkozásukat csírájában fojtottam el.
Hamarosan mindenki túlesett a reggeli tisztátalankodás és tisztálkodás cseppet sem annyira várt, de ettől még szent, tortúráján, és a gyomor kényeztetésére összpontosította erejét. A Nap már homlokmagasságban járt, mintegy szemtől szemben velünk, illetve főleg azzal, aki tekintetét rávetette. Cinkosan figyelte, mit csinálunk. Majdnem hogy kacsintott is, de egy szemmel azt nem lehet, mert akkor nappali sötétség borította volna be a végtelen láthatárt, és az idő tájt a csillagászok előre nem jósoltak hasonlót, utólag pedig egy ilyet megmagyarázni nem lehetett volna. Szóval a kacsintás elmaradt, vagy ha úgy tetszik, lelki szemeim előtt az Ő lelki szeme megtette az együvé tartozás jeleként értelmezhető félszem-összevillantás egyoldalú gesztusát.
Társaim, általam ismeretlenül is tisztelt emberek, észrevétlenül vegyültek el a hegyoldal érkezésünk alkalmából rendezett kerti partiján. Gyakorlott gesztusokkal imponáltak a Házigazdának, bókoltak feleségének, a Természetnek és udvaroltak fél-idegeneknek, szakmabelieknek. Vágtak mindenhez jó arcot, kenyér mellé sült húst, merítettek tiszta forrásból, ettek-ittak. A közeljövőben köttetendő jó üzletek és szervezendő nagy durranások reményében pertuba vágták egymást, irány, cél és kivitelezés hármasát szemük elé tűzve keresték a partnerségi lehetőségeket. Befektetők kerestek, persze nem túl erőszakosan, helyet, ahová befektethetnének. Szóval hangulatos társasági pezsgés indult, ami közben mindenkinek körvonalazódni kezdtek a nézetei, feladatai és vállalásai. Kimondva, kimondatlanul.
Ha azt írnám, úgy tűnt, mint ha ezer éve ismernénk egymást, közhelyesen, akkor mintegy játszótérileg fogalmaznék - és nem is lenne pontos. Indokolatlan ugyanis a feltételes mód. Biztos voltam, már az előző napi utazás alkalmával és az azóta lefolytatott beszélgetések alapján, abban, hogy legalább ezer éve közös a sorsunk, de legkevesebb: előző életeink valamelyikében indiánként voltak közös tetteink.
A jövőre nézve szabályszerűséget nem igazán kértek sem egymáson, sem rajtam számon, csupán annyit mondtak, hogy vannak közösre tervezett programok, amiken ha van kedvem, én is részt vehetek. Ha nem, akkor megfigyelőként, mintegy elnyúlva, csak a szemeimmel is, követhetem az eseményeket. Itt, ezen a helyen mindenki magáért felelős, maga dönt. Semmi sem kötelező. És így is lett. Semmit sem volt muszáj csinálni, de mindent érdemes volt. Ha bármit is kihagyok, szegényebb lettem volna. Azért viszont fölösleges lett volna ennyit utazni. Szóval, ami itt, ez alatt az egy hét alatt történt velem, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. A világ dolgainak legmélyére hatolva utazást tettem a legszigorúbban védett területen, ahová belépni még szakavatott vezetővel sem mindig lehet, de ahol azért akad megismerésre méltó látnivaló: a lelkemben, legbelül.

7.

Ma izzasztókunyhót csinálunk. Nem hallottál róla. Majd meglátod, ha akarod. Olyan, mint egy szauna…
Össze kell hozzá gyűjteni először is tenyérnyi nagyságú andezit köveket vagy harmincat. Fontos, hogy a fű és föld alól legyenek kibányászva, mert így kultikusabb, és persze egy kicsit nehezebb is. Vagyis indiánosabb. Mert azt tudod, hogy egy indián, még ha nem is gondolkozik túlságosan bonyolultan az életről, nem is kell, soha sem a dolgok egyszerűbb oldalát vállalja. Hanem mondjuk azt, amitől a lelke nyugodtabb.
Közösen is mehetünk, mert akkor legalább megmutatom, milyen kövekre gondoltam. Ez itt például jó lesz, csak elég nehezen akar kijönni a föld alól. Ilyenformákat szedj, azokból is minél többet, aztán ha megvannak, a legmegfelelőbbeket kiválasztjuk közülük. A szertartás után, ha már nem kellenek, visszatemetjük őket egy gödörbe, mert csak kölcsön kapjuk őket Föld Anyától. Elég is lesz, induljunk vissza a táborba, hogy a többi szükséges dolgot is be tudjuk szerezni a környékről.
A következő, ami kell hozzá, a fa. Két fajta. Nem, három. Az egyik legyen száraz és olyan karvastagságú, az avarban, a fák alatt találhatsz ilyeneket. Ezek kellenek majd a tűzhöz. Ezek adnak parazsat, aminek melegét a beléjük dobott kövek átveszik és felforrósítják a kunyhónkat. A másik fajta fának élőnek kell lennie, zöldnek és hajlékonynak. Jó ujjnyi vastagságúnak. Legmegfelelőbb ezen a terepen a mogyoróbokor. Ennek az ágait úgy kell kiválasztani, hogy legalább három öl hosszúak legyenek, de azért hajlíthatóak. Ezek a fák élnek, bennük lélek lakik. Az ágaik is élők, ezért el szoktam valamiféle bocsánatkérésfélét mormolni, hogy nem azért, mert ilyen kedvem van, hanem azért, mert nélküle nem tudnánk. Vagy valami hasonlót. Neked nem muszáj. Jó, hát, ha akarod. Pontosan nincs meghatározva. Minél többet vágunk, annál sűrűbben állnak majd egymás mellett, annál biztosabban tartják a fedelet. Legyen, mondjuk tizenkettő. Pokróc vagy hálózsák. Nekünk ezek vannak. Eredetileg bölénybőrrel takarták le. Aztán, amikor a telepesek megjelentek, elterjedtebb lett a vászon. Mi így szoktuk, a meleget ez sem engedi ki, és egyébként nem is ettől függ.
Aztán, ha megvan, vágni kell, mert hát ennek is hajlékonynak kell lenni, tehát élőnek, picivel vékonyabb ágakat is. Szerencsére sok itt a mogyoró. Jut bőven. De sosem szabad többet elvenni, mint amire szükségünk van. Ezeket keresztben kötözzük majd a vázra, hogy jobban tartsanak. Mint a hajlakk. Hát nem is hajat.
Nem fáradtál még el. Nem kérdeztem, mondtam. Ha ezért jöttél, akkor az jó. Nincs még meg minden. Össze kell gyűjteni a táborban fellelhető összes edényt, amibe vizet hozunk a forrásról. Kicsit hideg, de majd hozzászoksz. Akkor már tudod, milyen. Most megcsináljuk. Az ilyen munka mellesleg a nők feladata lenne, de ők hadd csinálják az ebédet. Lehet, hogy vacsora lesz belőle.
Most, hogy mindent összegyűjtöttünk, tüzet gyújtunk. Gyújtsd meg. Megpakolhatod. Jó nagy tüzet kell rakni, mert abból lesz nagy parázs. Eltart egy ideig.
Közben elkezdjük a kunyhóépítést. A mogyoróágakról lehúzzuk a zöld bőrt. Így szokás. Aztán kihegyezzük az összesnek a végét. Pálcával rajzolunk egy kéttenyérnyi átmérőjű kört. Ezt kiássuk a gyalogsági ásóval olyan arasz mélységűre.
Ebbe tesszük majd a köveket. A kiásott földből a kunyhótól nyugati irányban kis kupacot építünk. Ez az oltár. Ide bölénykoponyát kellene állítani. De az nincs, úgyhogy nem rakunk oda semmit. De tudd, hogy ez az oltár. A lyuk köré pedig egy hatlábnyit. Ennek a vonalára elkezdjük leszurkálni az ágakat. Félkörívet hajlítunk belőlük. A közepén olyan mellmagasságú legyen. A következőt rá merőlegesen, áthajtva fölötte. Aztán a többit úgy, hogy mindig megfelezzük a távolságokat.  Ameddig el nem fogy. 
Amikor mind a földbe kerül, a közepénél egy madzaggal összekötjük az egészet, mint egy virágcsokrot. Nyugi, mindjárt mondom. Ezután a vékonyabbakat kötözzük, mégpedig a földdel párhuzamosan, arasznyi távolságra. Minden találkozási pontnál egy darab zsinórral megerősítjük. Jó kis aprólékos munka. Jól összehozza az embereket. Közben beszélgetünk. Ha ellenségek lennénk, kibékülnénk. Ez a szertartás nem bírja el a rossz viszonyt, a gyűlölködést. Mert az lefojtja az érzékeket. Márpedig ide nyitott szív, lélek és érzékek kellenek. Nyugat felé egy boltívet hajtunk, úgy combmagasságban legyen a teteje. Egy kis ajtót. Ezen át fogunk közlekedni.
Nézd meg a tüzet, hogy áll. Ha nem tudsz hozzá közel menni, akkor elég forró. A parázs. Belerakhatod a köveket. Bátran, vulkáni. Bírni fogja. Vagy nyolcszáz. Annyi lesz a kunyhóban is. Csak vicceltem. De azért, ha sötétben ülünk majd, láthatod, ahogy izzanak. Világítanak. Jó, most a kövekre rakj a nagyobb hasábokból. Bőven. Mikorra leég, a kövek is izzani fognak. Addigra mi is kész leszünk.
Szedjük össze az összes pokrócot, hálózsákot. A legnagyobbat hagyjuk a végére. A kisebbekkel kezdjük, és alulról fölfele. Fontos, hogy minden része teljesen le legyen fedve. Ha átlátszik a fény, akkor a levegő is bejön. Ez nem lenne baj, de akkor az azt jelenti, hogy a meleg meg ki. Az baj. Minél tovább forró marad a levegő, annál tovább kínozhatod magad. A tetejére rakjuk föl az utolsót. Ehhez mindannyian kellünk. Fogjuk meg egyszerre, óvatosan emeljük fölé, aztán engedjük le. Vigyázni kell, mert ez tartja össze az egészet. Jól körbekötözzük, aztán áll is az izzasztókunyhó. Délelőtt kezdtük, délután fejeztük be. Átmenet. Összekötöttünk két napszakot. Már nincs is akkora meleg. Nem éget a Nap, de azért világít. Vezet, irányít.  A szertartás pedig minket az egész világegyetemmel köt majd össze.
Mert jobb, ha tudod, ez a rozzantnak tűnő kis eszkimó kunyhó félgömb alakjával az egész mindenséget megtestesíti. A kövek a Föld Anya teste. A földelem. Az első. A forróságukat a tűztől kapták. Ez a második. A víz, amivel locsolni fogjuk a köveket, a víz mint harmadik elem. A negyedik pedig az előző három egyesüléséből származó gőz, vagyis levegő. Ezt beszívjuk, átjárja a testünket és megtisztít. A ponyva olyan, mint fölöttünk az ég. A köveket, amik már elég forrók, a szertartás vezetője fogja behordani a gödörbe. Az első négyet a négy égtáj felé helyezi el. A következő négyet a mellékégtájak irányába. Ezután tetszőleges számú követ lehet hordani a többi tetejére. Fontos, hogy minden kő szimbolizál valamit. A négylábúakat, a növényeket, a madarakat, és így tovább. Mindent, ami testvérem. Vagyis rokonom. Minden rokonom. Ezt szoktuk mondani, mielőtt kijövünk a szertartás végén. Ha akarod, egy követ berakhatunk valamelyik ismerősödre gondolva. Az a lényeg, hogy minden bent legyen, ami vagy aki számít.
És most, hogy ez is megvan, a lányok elvonulnak egy másik tisztásra, ott várnak minket. Mi itt maradunk és levetkőzünk olyan meztelenre, ahogy anyánk megszült. Mert itt megint meg fogunk születni. Újjá. A szokás ez, ha nem akarsz levetkőzni, nem kell. Mi így csináljuk. Négykézlábra kell helyezkedni, és az ajtón bebújva az óramutató járásával ellentétes irányban kell elfoglalni mindenkinek a helyét. A leereszkedés az alázatot jelenti. Térdelhetsz is, de kényelmesebb, ha lábadat magad alá húzod, és úgy ülsz. Eltart egy ideig, amíg kijössz. Nem jó, ha csak azért nem bírod tovább, mert elzsibbadtál. Ezen nem múlhat. A szertartásvezető most beadja a vizet, amibe már előzetesen zsálya és mentaleveleket áztatott, és egy merőkanalat, amivel majd a vizet a kövekre locsoljuk. Ezen kívül egy dohánnyal megtöltött pipát, mert a pipa az indiánok legszentebb tárgya. Nem is tárgy, maga a Nagy Szellem. A belé tömött dohány is szent. A pipából áradó édeskés füst összeköttetést biztosít a szellemvilággal. A szellemektől pedig tanulni lehet. Ahogy beszívod és kifújod a füstöt, átjár a mindenség ereje, eggyé olvadsz vele. Tanít és gyógyít.
És a kövek tényleg világítottak. Mindent a mélységes csend uralt. Hosszú percek teltek el úgy, hogy senki sem mozdult. A többiek csukott szemmel ültek, én nem. Kíváncsi voltam. De, hogy sokáig ne lógjak ki, én is elsötétítettem magam. A forróság egyre érezhetőbb volt. És szokatlan. A törzsfőnök mint a legnagyobb tekintélyű társunk, beleszívott a pipába, a füstöt lassan kifújta és a Nagy Szellemet szólította. Megköszönte, hogy eljöhettünk ide, és hogy gondoskodik rólunk. Ezután a törzs többi tagja következett. Mindenki rögtönzött. Keveset beszélt, de világosan. Aztán egyszer csak a kezemben találtam a szent füstölőt, így én jöttem. Nem sokat beszéltem, csak annyit, hogy nem tudom, mi történik velem, de boldogságot érzek, egy kis izgatottságot, és hogy köszönöm. Nem valami sok, de őszinte, gondoltam.
Amikor a kör végére értünk, a főnök belemerítette a kanalat a vízzel telt vödörbe és a kövekre locsolta. Fehér gőz szállt fel, a kövek sisteregtek. Aztán még egyszer és még egyszer, míg a kunyhót annyira betöltötte a forróság, hogy már a hátamat is égette. Aztán már nem mindenre emlékszem. Egyszer csak valaki elkezdte énekelni a Tukásilá, hájé, hájé-t, majd egymás után mindenki szép lassan bekapcsolódott. Monoton kántálásunkat előre-hátra dülöngéléssel, amennyire persze a hely engedte, kísértük. Az is rémlik, hogy állandó fulladási kényszerem volt a még háromszor körbejáró pipa füstje és a köveken gőzzé váló vödör víztől, de mindig átbillentem a holtponton. A térdem is megégett, amikor a köveket majdnem leborítottam vele, úgy, hogy még a bőrt is sercenni hallottam. Az éneklés alatt pedig, halványan dereng, kiléptem a testemből és megszűntem fizikai test lenni csupán. Nem éreztem sem időt, sem teret.
Amikor kiértünk, szemembe szúrt a lenyugvó Nap, ott és akkor, kissé erőszakosnak tűnő sugara, de hol volt az a bőrünk izzásától. Kint az augusztusi meleg hűvösnek tűnt. Egy nagy szusszanás után a főnök odalépett az egyik odakészített vödörhöz, benne a néhány kör-cés víz nem sokat melegedhetett, és szép lassan, mintha fürödne, magára csorgatta a tartalmát. Nem ordított. Csak jó nagyot fújt. Aztán mi is követtük a példáját. Nem éreztem semmi rosszat. Csak jót. Hűtött, annyira összehúzta a bőrömet és az ereimet, hogy majdnem elszédültem. Lassan fújtam ki a levegőt és hirtelen szívtam be. Másodszor születtem újjá. Most csak igazán. A lányok mondták, hogy amíg mi szaunáztunk, ők persze átlopakodtak a mi tisztásunkra, és figyelték, mi történik velünk. Kevés híján egy egész órát voltunk bent. Amikor pedig énekeltünk, egyszer csak azt látták, a kunyhó mintha el akarna emelkedni a földtől. Puff! Így mondták.
Semmi, csak azt néztem, mennyire égetted meg magad a kövekkel. Amikor majdnem ledöntötted őket. De nem látok rajta semmit. Ne szörnyülködj, más állapot. Transz. Lazíts, dőlj le a hálózsákodra vagy csak a fűre, és ne csinálj semmit. Hagyd, hogy beszéljenek hozzád, akár szótlanul, akár madárhangon. Figyeld csukott szemmel a világot, és meglátod benne magadat. A helyedet. Mint egy mozi. Csak jobb. Ez volt az izzasztókunyhó. Olyan volt, mint egy szauna. Nem mondtam, kérdeztem.

8.

Éjszaka, mikor végre mindenki nyugovóra tért, én is bebújtam a hálózsákomba, kezeimet a fejem alá tettem és az eget néztem. Sötét volt, csillagok, kevés Hold. Fejemben mégsem az ég, mint végtelen sötétség, látványa motoszkált, hanem az, amiről este beszélgettünk: a harcossá válásról. Hogy milyen módon és feltételekkel lehetett valamely fiatal fiú, még tulajdonképpen gyermek, felnőtt férfivá, vagyis harcossá. Úgy, hogy egyrészt tanúbizonyságát kellett adnia a bátorságának, erejének, egyszóval: ügyességének – másrészt ki kellet vonulnia a hegytetőre vagy más félre eső helyre, és ott négy nap-négy éjszaka egy veremben, lukban csupaszon kellett feküdnie, mindössze egy pokrócba csavarhatva magát. Nem találkozhatott, és nem beszélhetett senkivel, nem ehetett, és nem ihatott. Nappal a Nap mindent felperzselő tüzével birkózott, éjszaka az erőteljes lehűléssel. Közben bogarak, férgek, csúszómászók, madarak és vadak prédája volt vagy lehetett volna. Az első két nap viszonylag békésen telt, a melegen és a hidegen kívül csak a kis mértékű éhség, és az annál jelentősebb szomjúság tette próbára; de újjá születni ment oda, maga vállalta, hogy új ember lesz, harcos, akinek már saját neve is van. A fiúk addig ugyanis a családjuktól kapott, gyakran jellegtelen vagy tartalom nélküli nevet viselték. Az első két nap tehát nem történt semmi meghatározó, ami megadásra kényszerített volna egy fiatal, ereje teljében lévő fiút, egyszerűen csak bizonyos szokások megvonásával előkészítette a terepet ahhoz, hogy komolyabb élményeket is átélhessen.
Aztán az idő előrehaladtával az erő egyre fogyott, az éhség, szomjúság, perzselő hőség és a hideg sötétség elcsigázottabbá és bágyadtabbá tette a kiválasztottat, amitől sokszor került olyan állapotba, amikor nehéz szétválasztani az álmot és az ébrenlétet. Képzelegni kezdett, és látomások kezdték gyötörni. Családtagok, ősök jelentek meg, de legfontosabb az volt, amit a fiú legelőször látott: mondjuk egy állat. Vagy egy ember. Na, ez lett a neve. Négy nap gyötrelem után kifacsartan, mégis: lelkiekben gazdagon tért vissza népéhez.
Így ábrándoztam, magamban, senkitől sem zavartatva. Tudtam, hogy el fogok aludni, illetve el kellett volna már, de annyira izgatott voltam, hogy ez megakadályozott. Izgatott, mert meg akartam álmodni az indián nevemet. Persze mi nem vonultunk félre, négy nap, meg a többi. Egy nap, egy éjszaka. Étlen-szomjan. Nem valami sok, de az elkényelmesedett, városi élet után azért késő délután, a jó harminc fokos estében nehezebben ment a nyelés, ragadt a szám. Mert egész nap túráztunk, mentünk majdnem harmincegységnyi távot, hegyre fel, hegynek le. Az összes vizet, ami bennem volt, kiizzadtam. Az éhség nem volt elviselhetetlen, bár soha sem tudtam úgy elaludni, hogy valami keveset legalább ne ettem volna, de vizet azt tudtam volna inni egy vödörrel. Próbáltam kikapcsolni a tudatomat, nem gondolni arra, ami rossz. Aztán, végül mégis csak sikerült elaludnom valahogy.
Sivatagban vánszorogtam, sós ételeket ettem, meleg volt és nem ihattam. Pedig szerettem volna. Tovább vánszorogtam, füvet rágtam, de nem volt nedve, gyümölcsöt ettem, de nem volt leve. Egyáltalán semmi, amivel a szomjamat olthattam volna. Fáradtan rogytam le egy kőre, a Nap az arcomat égette, ruhám szinte rám sült, levetettem. Hosszú, nyomasztó eseménytelenség után, mikor már azt hittem, föladom, egyszer csak enyhe fuvallat rezegtette meg arcomon az izzadságcseppeket. Felemelni a fejemet, felemelni, mi ez, gondoltam, de csak nehezen bírtam mozdulni. Világító fényudvar rajzolódott ki előttem a száraz, kopár, sivataginak tetsző tájon. A körben egy idős, ráncos arcú indián állt hosszú köpenyben, vagy valami hasonlóban. Nem tudom. Ritkás haja két fonatban vállait érte, tekintete barátságos volt és egy nyitott könyvet nyújtott át nekem, amiben rövidebb szöveg volt. Ismerősnek tűnt a könyv, a papír, a betűfajta. Szót a száján ki nem ejtve arra biztatott, hogy olvassam fel azt a részt, ahol a könyv nyitva volt. De amikor megszólaltam, nem a saját hangomat hallottam, hanem egy ismeretlen, nyugodt idős férfihangot. Kissé rekedtet.
Tudtam, hogy olvastam már ezt a részt, de nem esett le, hogy mi ez. Ránéztem. Intett, hogy csukjam be. A borítóján sánta őz, a sziú sámán jól ismert fényképe látszott. Megint ránéztem, és ruhája ugyanolyan színes volt, ugyanazt az arcot láttam, szemével ugyanúgy nézett, mint amikor a fénykép készült róla. Még egy pillanatig állt ott, aztán eltűnt, vele a fényudvar, a meleg és a szomjúság. A kövön ültem, és éppen indulni akartam valahova…
Törzsfőnökünk rángatta finoman a vállam. Negyed óra múlva indulunk. Már mindenkit. Nyugtalanul aludtál. Álmodtál. Jegyezd meg. Ha akarod, elmondhatod. Sánta Őz. Semmit. Honnan. Csak rád néztem, és ez jutott eszembe. Itt van egy kis víz. Akkor az lesz a neved. Igyál, Sánta Őz, testvérem.

9.

Lassan ébredtünk, hosszúra nyúlt a tűznél az esti beszélgetés. A lányok kávét főztek, és vizet forraltak. Mi, fiúk tüzelőért indultunk és a teába friss menta- meg csalánlevélért. Visszafelé gombát is gyűjtöttünk. A telepesektől előző nap rabolt, vagyis a falusi boltban vásárolt, ennivalókat kitettük a közös pokrócra, és mindenki hozzálátott az evéshez. Ez általában két órát vett igénybe. Most is. Közben beszélgettünk, történeteket meséltünk. Jóllaktunk, és újra megéheztünk. A tökéletes béke és harmónia állapotában voltunk. Semmi sem volt fontos és főleg sürgős.
Miután így elmotyogtunk, szinte egy egész délelőttöt, a lányok a frissen szedet gombákból, pöfeteg, csiperke és őzláb, összesen vagy tízsúlynyi, paprikást kezdtek főzni, már az ebédidőre gondolva. Mi, fiúk közben előkészítettük a terepet és az eszközöket az indiántusák lebonyolításához.
A törzs hat férfitagja indián módon, erő és ügyesség egysége, akarta megmérni magát és egymást. Dárdavetés, tőrdobálás, futás, íjazás és naptánc. Hat férfi, öt próba.
Kezdésképpen félmeztelenre vetkőztünk. Volt, akinek ehhez öltöznie kellett. Alul farmer, mezítláb. Haj lófarokban, vagy két fonatban, már akinek volt. Arcra csík, szem alá folt. Festve. Hajba toll. Ami akadt.
Első próba a dárdavetés. A dárdákat előző nap készítettük el, saját kezűleg. Kétujjnyi egyenes ágakat vágtunk, egyik végüket behasítottuk és egy köveken kiélezett acéldarabot dugtunk beléjük. Ezután madzaggal összekötöztük, és már kész is volt. Illetve nem. A közepe táján, ott, ahol a markolatot gondoltuk, madzaggal körbetekertük. Így már tényleg kész.
Fogtuk a dárdáinkat, és egy vastagabb törzsű fa előtt, úgy húszlábnyi távolságról elkezdtük dobálni egy, a törzsére kötözött műanyagszatyorra. Ameddig mindenki eltalálta, addig mindenki versenyben maradt. Egy kör után egy lépéssel hátrébb álltunk. Az utolsó párban a törzsfőnökkel maradtam. És nyertem. Szerencsém is volt, de kellett is, hiszen először csináltam ilyesmit.
Második próbaként következett a tőrdobálás. Magyarul, faluhelyen kifeszítőnek hívnák, de itt, indiánosabb néven, mi tőrdobálásnak hívtuk. Párban játszottuk úgy, hogy két ember felállt egymással szemben, zártállásban. Felváltva kellet dobálni a tőrt, hogy beleálljon a földbe. Ahol beleállt, az ellenfélnek oda kellett lépnie. Aztán ő következett. Míg nem az egyik fél már nem tudott nagyobb terpeszt nyitni, így a párbajt elvesztette. Két fontos szabály volt. Az egyik, hogy arasznyinál nagyobb távolságra nem lehetett dobni egy körben. A másik, hogy ha nem állt bele a tőr a földbe, akkor az ellenfél visszaléphetett zártállásba. Mindenki mindenkivel megmérkőzött. Második lettem.
Harmadik tusának kijelöltünk egy változatos terepen vezető útvonalat. Olyan szabálytalan sokszög alakban. Ennek sarokpontjain a földre vagy faágakra ruhaszalagokat helyeztünk el. Sorsolással kialakított sorrendben mindenki végigfutott a pályán. Az akadályok teljesítési sorrendjét viszont mindenki maga szabhatta meg. A lényeg az volt, hogy az összes szalagot össze kellett gyűjteni, persze minél rövidebb idő alatt. Ketten megelőztek. A futás sosem volt a legerősebb oldalam.
Negyedik próbatétel a mindenki által legjobban várt íjazás volt. Ez más, a többiek körében megszokott, úgy is mondhatnám: jól begyakorolt feladat. A törzsfőnök egyik büszkesége volt az a régebbi gyártású kelet-európai sportíj, amelyet még egykor a gyártó országban vett. Üvegszálas vesszők tartoztak hozzá, szám szerint öt. Mindenki lőtt egy bemelegítő kört, aztán jött az éles próba. Százlábnyi távolságban két egymás mellett álló tisztásszéli fa törzsei között kifeszítettünk két madzagot, közéjük egy nagy, sárga fóliát kötöttünk. Ezt kellett átszakítani a nyílvesszőkkel. A legtapasztaltabb harcosokkal egyező eredményt értem el, vagyis szétlövésre került sor. Tíz lépéssel mindenki, illetve csak azok, akik egyenlő számú találatot értek el, hátrább lépett. Onnan már nem is tudtunk mindig ellőni a céltábláig, nemhogy átszakítani a fóliát. Végül én nyertem.
Miután társaim már eddig is furcsán méregettek előkelő helyezéseim miatt, ennél a teljesítménynél, miután még íj sem volt soha (?) a kezemben, kételkedni kezdtek az indián tusákat és gyakorlatokat illető érintetlenségemben. Ebben az életemben elhiszik, hogy szűz vagyok, de mit csináltam én az előző életeimben, a prériken.
Befejezésül, a tusák végén, a tisztás közepén, terpeszben körbeálltunk, háttal egymásnak. Lábaink összeértek, karjaink is a fejünk fölött. A Napot kerestük a szemünkkel. Majdnem pontosan a fejünk fölött ült a trónján. Szeretetteljesen nézett ránk. Melegített, világított. A szemünket becsukva rózsaszín – narancs – sárga – zöld - lila fényekben fürödtünk, miközben lassan, de annál határozottabban oldalazva lépegetni kezdtünk. Először jobbra, aztán balra. Felváltva, ütemtelenül, mégis rendben. Körben, mert a kör a legfontosabb szabályszerűség. A legnagyobb rendezőelv. Mert nincs eleje és vége. Az életet követi a halál, a halálból jön az élet. Meghalunk, és megszületünk. Mint a négy évszak. Egyik jön a másik után.
Köröztünk a napsütésben, a melegtől és az agyunkig hatoló fénytől némileg kábultunk, és látomásaink voltak. Aprók, gyorsan váltották egymást. Tudatunk teljesen kikapcsolt, csak irányítottak minket, ösztöneinken keresztül. Egy nagy, jóleső repülés vagy zuhanás volt az egész. Fürdés, mint minden ilyesmi, megtisztulás. Már hányadik, ilyen rövid néhány nap alatt.
Végeztünk. A törzsfőnök a többiek őszinte és baráti elismerései közepette, teljes jogú harcossá fogadott, és attól a pillanattól ugyanolyan szavam és tekintélyem volt a törzsön belül, mint másoknak. Sántaőz. Tette még hozzá a főnök, úgy, hogy mindenki tudja, amit addig még nem, vagyis, hogy bizony ez lesz az indián nevem. Amit megálmodtam, és rátermettségemmel megerősítettem.
A lányokkal együtt, már mint egy teljes közösség, ültünk pokrócainkra és láttunk hozzá az indián kézművesség gyakorlásához. Én övtáskát varrtam bőrből, bőrszíjakkal, lyukasztószerszám segítségével. Aztán fejpántot fontam hasított bőrcsíkokból, amolyan igazi indiánost. A lányok gyöngyöt fűztek, nekünk, fiúknak, ajándékba vagy valami olyasmi. Végül közösen, mindenki a maga módján, de azért nagy akarással, szóval az agyagból egy darabot letörve csupán a kézzel tálakat, tányérokat formáztunk. Először az agyagot levegőmentesre gyúrtuk, ez eltartott vagy negyed óráig. Aztán lapos korongot kezdtünk belőle alakítani, mint a pizza tésztát szokták, a masszát forgatva és közben lapítva. Amikor már elég vastag volt, illetve elég vékony, a közepét bemélyítettük, és a szélébe körömmel, fapálcikával mintákat nyomtunk. A kész művet kiszárítottuk, majd parázson kiégettük.
De készítettünk tárolóedényeket is, felrakásos technikával, vagyis úgy, hogy az edény alapját képező kör alakú lapos agyagdarabot kis hurkákkal kezdtük feltornyozni. Minden csík után, az edény belső oldala felől agyagpakolással megerősítettük. Miután elkészült, esetleg fület ragasztottunk rá, agyagot agyaggal, de ez nem feltétlenül volt kötelező. Szárítás, égetés.
A harmadik fajta kézimunka, amit ott, helyben rögtönöztünk, amolyan közös ötletként pattant ki a fejünkből, az a kéregdoboz készítése volt. Az erdőben járva-kelve kidőlt fákat láttunk. Akkor jutott eszünkbe, hogy a kérgüket le lehet egy éles kés segítségével hántani. Aprólékos, de jó illatú, szép munka. Nagy türelmet igényel. Az így kapott, különböző átmérőjű kéregdarabokból szike és lyukasztók használatával mindenféle termés, termény vagy dísztárgy tárolására alkalmas dobozokat kaptunk.
Közben szép lassan ránk esteledett. Nem vettük észre, annyira feloldódtunk a gyermeki alkotás gondtalanságában. Utolsó táborban töltendő napunk előtt voltunk, vagyis gyakorlatilag eléggé a vége felé. Némileg meglegyintett minket az elmúlás szele. Nem voltunk egyöntetűen felhőtlenek és boldogok, mint ahogy az ég sem. Esni kezdett az eső, és mivel még korainak találtuk az időt ahhoz, hogy aludni térjünk, a törzsfőnök szíves meghívásának eleget téve betolakodtunk a főnöki sátorba, amely a tábor közepén állt, a mi sátraink gyűrűjében. Azonban amíg mi boltban vásárolt, többé-kevésbé vízhatlan sátrakban laktunk, addig a törzsfőnök – és szíve választottja – egy maguk által, saját kezűleg készített tipiben töltötték az éjszakákat, és a nappalok intimebb időszakait. Vitorlavászonból varrt ponyváját tizennyolc-húsz, négy öl hosszúságú, gúlába állított égerfa rúd tartotta. Oldalán kerek nyílás volt, térdmagasságban. Közepén, a földön tűzrakó hely, odakészített fával, a tetején, a rudak találkozásánál lentről, két rúd segítségével szabályozható nagyságú füstnyílás.
Beléptünk hát a sátorba, és tüzet raktunk. Ez volt az első alkalom a hét során, hogy ezt így, együtt megtehettük. Nem azért, mintha nem láttak volna szívesen bennünket, hanem mert valahogy mi nem akartunk zavarni, alkalmatlankodni a magánéletükben. De ez a helyzet most mégis elhozta a mindenki által tudat alatt, vagy akár tudatosan is, nagyon várt lehetőséget.
Mert nem létezett valamire való indiánközösség közös tábortűz és a körülötte lezajló beszélgetés vagy valami hasonló nélkül. Mi is történeteket meséltünk, ittunk, pipát szívtunk, és meséket olvastunk fel sántaőz sokat emlegetett könyvéből. Boldogok voltunk; a ponyván rendületlenül kopogott ugyan az éjszakai zápor, mi mégis meghitten, olyan igazi, összekovácsolódott csapatként ültünk körben, és tisztelettel néztük, hallgattuk egymást.
Arról beszéltünk, többek között, hogy kinek mit jelentett az együtt eltöltött néhány nap. Mindenkinek, kivétel nélkül, nagyon sokat. És mit nekem, szólított meg a sorban a főnök. Nem tudom elmondani, pontosan, de nem az az ember vagyok, aki voltam, válaszoltam röviden. Megköszöntem társaim szeretetét, hogy elfogadtak, és itt lehettem. A pipafüstöt előbb jó mélyen beszívtam, majd lassan kifújtam és zárásul annyit mondtam még, hogy mindig indián szerettem volna lenni, és nagyon akartam, szuggeráltam, de nem sikerült, itt pedig úgy lettem azzá, hogy észre sem vettem.
És sok minden más is elhangzott, a többiek szájából, míg késő éjszakába nem hajlott a társalgás. Az eső is elállt, és illendő is volt már a fiatal szerelmeseket magukra hagyni. Mielőtt lefeküdtem volna, egy bokor szélén még egyet könnyítettem feszülő hólyagomon. Csak álltam, bámultam a vaksötét eget, és teljesen üresnek éreztem magam. Alul, fölül.
Szél kezdett fújdogálni, szárítani a földet, hűteni a fejemet, csitítani az érzéseimet. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Éreztem, hogy egy csomó mindent kaptam, és lehet, hogy valamit adtam is, és hogy az elkövetkezendő időben, a megszokott helyen, környezetben, emberek között, városban kell helyt állnom. Tudtam, hogy gazdagodtam, de szegénynek éreztem és egy kicsit sajnáltam is magam. Sajnáltam, mert tudtam, hogy nem valószínű, hogy még egyszer eljövök közétek, kik az első perctől testvérként fogadtatok. S bár tőletek hibázhattam is volna, mégsem engedtétek, hogy hibázzak. Szerettek, és én is szeretlek titeket. Ez a legtöbb, amit ki lehet hozni egy ilyen helyzetből. És mégsem jövök. Nem azért, mert nem hívnátok, vagy látnátok szívesen, hanem azért, mert úgysem lenne ugyanaz. Nem megismételhető. Mert megszületni sokszor lehet, mint ahogy sokszor meg is születtem, itt, egymás után, de meghalni csak egyszer. És most, hogy itt állok, és kezemet és minden mást is leengedtem, azt érzem, meghaltam. Nem leszek elég erős ahhoz, hogy újra kezdjem veletek, jövőre, ugyanitt. Tudom.
Mire lenyugodtam, már mindenki aludt. Én is bezuhantam a sátramba, és zúgó fejjel pillanatok alatt elaludtam.

10.

Lent jártunk a pataknál, búcsúzóul. Újra festettük a totemoszlopot, izzasztókunyhót tartottunk, majd a felduzzasztott patakban nagyot fürödtünk.
Alkonyba hajlón indultunk vissza a táborba, a tűz köré. Halkan beszélgettünk, alig csordogáltak a szavak. Sajnáltuk, hogy vége. Hogy akármit csinálunk, akkor is, reggel itt kell hagynunk. Nagy érzelemhullámzások. Hányszor születtünk újjá, s most, a végén meg kell halnunk. Teljesen. Félig nem lehet. Aztán feltámadunk, és éljük a megszokott életünket. De biztos, hogy nem a megszokott módon. Már most azt várom, hogy megint jöhessek. Hogy újra együtt, veletek. Testvéreim, a Nagy Szellem akaratából találkozhattam veletek, ismerhettelek meg titeket. A Nagy Szellem akarja azt is, hogy elváljunk. Talán nem örökre. Talán találkozunk. Talán.

                                                                                                                                                                                                                               Áldás. Minden rokonom.