(739.) V. LAJOSMIZSEI KERESZTÚT 1. - ALSÓLAJOSI TÚRA


Időpont: 2022. augusztus 13. szombat
Útvonal: Mizsey-erdő - Koli-tó - Temesvári-kereszt - Mizsey-kereszt - Dúszéke-tó - Palócz-kereszt - Hármashatári iskola - Nagykőrösi hármashatár - Fecske-erdő - Fecske tanya - Csirke-sarok - Mizsey-erdő
Táv: 18 km


Ma végre elkezdtük a Lajosmizsei Keresztút ötödszöri bejárását, ezzel együtt pedig újra feltérképezni Lajosmizse külterületi értékeit, látnivalóit.
A korábbi bejárásoknál - 2010, 2011, 2014, 2019 - nagy pontossággal mentünk végig a kereszteken, illetve törekedtünk arra, hogy mindegyiket érintsük. Köztük pedig, ami egyéb látnivaló útba esett, azokat is megnéztük.
Idén más volt a terv. A jubileumi, ötödik alkalommal az öt településrész - Alsólajos, Mizse, Alsómizse, Berénybene, Közös - látnivalóinak bejárása lett a cél, útba ejtve néhány keresztet is. Hogy mitől Keresztút ez akkor mégis? Aki nem tudja a választ, keresse meg weblapunkon vagy fb-os oldalunkon korábbi bejegyzésünket a témában.
Hagyományosan, eddig minden Keresztutat Mizsében kezdtünk. Idén ezen is változtatva, Alsólajos bejárásával nyitottuk a sorozatot, tizennégy fővel. Ez kezdésnek elég szép létszám, különösen, ha figyelembe veszem, mennyire érdektelenek és mozdíthatatlanok az emberek, többségükben. A jelentkezők egytől egyig olyan felnőttek és gyerekek voltak, akiket érdekelt a felfedezés öröme, kíváncsiak voltak arra vidékre, amire sokan csak legyinttenének. Ők így már jóval előrébb járnak, mint a többség. Ilyen túrákat olyanokkal jó megcsinálni, akikben ezek az attitűdök megvannak, így kisebb az esélye a szájhúzogatásnak és a beleokoskodásnak a dolgokba.
Alsólajos a település Kecskeméthez és Nagykőröshöz közelebbi része. Tulajdonképpen a közékori kun falu, Lajos területével nagyrészt megegyező földdarab. Történelme, értékei, itt-ott mai napig is élő tanyavilága, és számtalan természeti szépsége értékes turisztikai célponttá tehetnék, ha valamikor bárki is ilyen vidék megismerésében gondolkozna szabadidejében...
Mi már sokadszor jártunk itt. De mindig más, mert más az évszak, más a társaság, és mivel a világ folyamatos változásban van, a látnivalók is vagy pusztulnak, vagy újak teremtődnek, így akárhányszor ismételnénk az errefelé gyaloglást, sosem lenne kétszer ugyanaz. Ma is nagyon más volt, mint korábban.
A túrára a Mizsey-erdő egyik tanyájának udvaráról indultunk, ahol autóinkkal parkoltunk le. A csapat már az első lépéseknél is kimutatta humorérzékének és oldott hagulatának foga fehérjét. És még a túravégén, sőt utána is maradt puskaporunk a poénok gyártására.
A Mizsey-erdő az itt egykor birtokos család után kapta a nevét. Hívták Lajosi-erdőnek is. Ma már csak halvány emléke él Mizsey György földbirtokosoknak, alig van élő ember, aki még életében is ismerte, és valószínűleg a mai itt lakók se így nevezik ezt a sűrűséget, de hagyománytiszteletből mi most itt ezen a néven örökítjük meg a beszámolóban.
Az erdő az egykori Mizsey-majortól a nagykőrösi határig terjed. Valamikor őshonosabb fákból, köztük szép nyárakból, tölgyekből állt. Néhány évtizede fenyveseket telepítettek, amiket mára nagyrészt kitermeltek, és a legújabb időkben előfordul, hogy megint nyárfás ligetek növekednek benne.
Már itt olyan száraz volt a homokút alattunk, hogy süppedtünk bele. Ez sajnos egész nap jellemző volt. Helyenként alig tudtunk csak haladni, ha emeletük a lábunkat, alig jött ki a homokból, ha léptünk, visszacsúsztunk az előző talpnyomba. Ez volt az, ami igazán embertpróbálóvá tette a túrát, nem a meleg, nem a táv.
Az erdőből kiérve aszfalton hamar a Koli-tóhoz (mai nevén Haldorádó) értünk. Bekéredzkedtünk, hogy kicsit közelebbről is szemügyre vehessük ezt a kis horgászbirodalmat. A víz nyugodt volt, a parti fák zöldek és békésen susogtak lombjaik. Szívesen elüldögéltünk volna itt akár egésznap is, de nagyon sok volt még hátra, menni kellett tovább (a tó kerítésén belül áll az előző tulajdonos család által állított Temesvári-kereszt, kicsit magára hagyva, a bokor alaposan ránőve...).
A tó melletti sarkon várt a "Mizsey-kereszt". Azért idézőjelben, mert ennek a 2011-ben emelt emléknek nincs semmi köze az állíttató Mizsey Györgyhöz és családjához, viszont a legelső, 1930-as években itt felállított keresztnek volt. Ezért mint földrajzi helyet, azóta is mindenki Mizsey-keresztnek hívja. Ezen a néven ez már az ötödik példány (egy kőkereszt, aztán három fa-, majd most ez megint kőkereszt), ezen a helyen.
Az eredeti állításának apropját nem simerjók. Valószínűleg a család vallásossága lehetett az ok. Az idősek elmondása szerint 1944-ben a bejövő szovjet csapatok egyik járműve elakadt a sárban, és a régi kőkereszthez kötve próbálták kicsőrlőzni. Lehet, hogy sikerült nekik, de ami biztos, hogy a kereszt ekkor kidőlt és csak egy kőkupac maradt belőle. A front elvonultával a helyi lakosok egy fakeresztet állítottak a helyére, melyet a legenda szerint Sz. Oláh Géza vándorbognár faragott. Erre tették a kőkereszt fém Jézusát.
De nem sokáig örülhettek neki, mert a kommunista hatalomátvétel a Mizsey-majorban is megtörtént, Vörös Csillag TSZ lett. Az új elvtársak szemét szúrta a téesz sarkán álló kereszt. De voltak annyira istenfélők(?) hogy csak úgy nem merte senki eltakarítani onnan, hanem ugyancsak a helyi hagyomány szerint egy cigányembert fogadtak meg a kereszt kifűrészelésére, akinek ezért egy liter bort adtak. Igen ám, de ezután három olyan aszályos év következett, három olyan száraz nyárral, hogy semmi sem termett. Talán 1947-48-49 volt.
Az elvtársak összeültek a téeszben, hogy "B...átok meg, ver minket az Isten, amiért kivágattuk a keresztet. Azonnal vissza kell állítani!". Erre a téesz dzsipjével bementek a falusi plébánosért, és 1950-ben, a legsötétebb Rákosi-korszakban a kommunisták pappal szenteltették fel az újabb fakeresztet. Ez már a harmadik kereszt volt a sarkon. És csodák csodája, azután megint lett termés a környéken.
Ez állt egy darabig, mellette a régi kőkereszt kőtömbjei is megvoltak, egészen 2011-ig, amikor eltakarították őket az új kőkereszt állításakor ( 2001 körül még az önkormányzat a harmadik keresztet lecserélte egy negyedikre, az is fából készült, de elég jellegtelen egyenmunka volt, fröccsöntött Jézussal).
A Dúszéke felé folytattuk a túrát. Az úton hátsó perspektívából rálátás adódott a most fel nem keresett, egykori Alsólajosi iskolára. Sok gyerek járt ide, sok érdekes történet kötődik hozzá, s emellett arról is nevezetes (lehetne), hogy itt forgatta Jancsó Miklós: Csend és kiáltás című filmjét, Latinovits Zoltánnal a főszerepben...
Elértük a Dúszékét.  Neve az 1880-as térképen Dús-szék. Valószínűleg ez lehetett az eredeti alakja a névnek. A tó ma a Fish Aréna nevű, nagyon szép környezetű horgásztó. Betértünk ide is, hogy megnézzük. Érdemes felkeresni, akár csak egy rövid sétára is.
A Dúszékével kapcsolatban fennmaradt egy háborús történet. Valamikor 1944-ben nagy légi csata volt a település környékén. Egy szovjet katonai gép farka találatot kapott és égni kezdett. A pilóta észrevett egy csillogó vízfelületet, a Dúszékét. Az volt a terve, hogy leereszkedik, és a gép hátsó részét belecsapja, repülés közben a vízbe, aztán majd elalszik a tűz. Azt nem tudhatta, hogy sekély, szikes tóról lévén szó, egy méternyi víz volt csak benne, így a gép szinte beleragadt. A lakosság kirohant, majd elkezdte volna szétbontani és elhordani a repülőt, de a háború kellős közepén, pár nap múlva megjelent egy katonai alakulat és elvitték a gép maradványait.
A dűlőút első nagyobb elágazásában a Palócz tanyák által "őrzött" Palócz-kereszt áll, 1904 óta. Az állíttató család a környék egyik első és egyik legnagyobb birtokosa volt, s utódai révén még ma is vannak itt érdekeltségei. Tanyájuk az 1800-as évek vége óta a család tulajdonában van. A kereszt környezete szépen rendezett, a fű frissen nyírva. Jó volt ezt látni!
A kereszttől északi irányba tettük az első kitérőt, a volt Hármashatári iskolához. Annyira elhagyatott az épülete, gazos-bokros az udvara, hogy a dűlőről észre se vehető. Aki nem tudja, hogy itt van, simán elmegy mellette. Az épület a rendszerváltás után magántulajdon lett, mint csaknem az összes lajosmizsei tanyasi iskola. Sorsuk vegyes, van sajnos köztük néhány reénytelen helyzetű, mint ez is...
Másik kitérőnk a kereszttől délre, Tok János gyümölcsösének felkeresésée volt. Jani bácsi szívesen látott minket, beszélgetttünk kicsit, majd ellátott minket barackkal és friss vízzel az útra. Köszönjük!
Utunkat végül a Palócz-kereszttől keleti irányba, a kecskeméti határ felé folyattuk. Ez már itt egy jelentős rövidítést jelentett, mert az idő előrehaladtával, valamint a társaság magas fáradtság-faktorát figyelembe véve, a táv csökkentése volt az egyetlen ésszerű döntés. Így persze kimaradt a Pető-tó, a Fajdos-hegy, és néhány szép fa és termetes bokor, a Határhalom nevű régi hely, de majd máskor pótoljuk ezek felkeresését. Annyi lenne a látnivaló csak itt, Alsólajoson, hogy egy 50 kilométeres túra se lenne elég a bejárásukhoz.
A kereszttől fél órányira az új M44-es autópálya építésének nyomvonalán kellett átkelnünk. Mentek a poénkodások, hogy átmhetünk-e gyalog az autópályán, nem kell-e érte fizetni, van-e egynapos matrica gyalogosoknak, stb. Békés megye annyira mostohagyereke a magyar rendszereknek, közigazgatásnak, munkahelyteremtéseknek, idegenforgalomnak, hogy ideje már, hogy kapjon egy olyan utat, amin egyszerűen és gyorsan el lehet érni. Az más kérdés, hogy egy - nem csak az M44-es - pálya megépítése mennyi természeti érték letarolásával jár. Valamit valamiért...
Az autópályán gyalogosan átkelve, rövid pihenőt tarottunk, majd hamar a kecskeméti határúton találtuk magunkat. Itt ketten - apa és fia - leváltak rólunk és autójukhoz kanyarodtak. Úgy volt, hogy gyalog teszik meg a majdnem három kilométeres távot, de szerencséjükre jött arra egy traktor, ami felvette őket. Így nem kellett további egy órát kutyagolniuk a pusztában.
A társaság nagyobb fele folytatta északi irányba, a nagykőrösi hármashatár felé.
Tanyákat érintettünk az erdőszélen. Egy kis pihenőt tarottunk éppen, amikor homokfutó krosszautósok hangját hallottuk közeledni. Az elsőnek integettünk, hogy lassítson, de nem tette, és köztünk kanyarodva, majdnem végiggázolt bennünket. Rendszámát csak azért nem tesszük itt közzé, mert nem akarjuk, hogy valaki utánuk menjen és elbeszélgessen velük. Pedig megérdemelnék...
Valami edzés vagy gyakorlás lehetett, mert pár perc múlva még másik kettő autó is érkezett, de azok kulturált módon lassítottak, amikor megláttak minket, és óvatosan hajtottak el közöttünk. Nekik volt gyerekszobájuk, hozzá pedig anyukájuk, aki megnevelje őket...
A pihenő után ereszkedni kezdtünk a Nyikos-tó medrébe, ahol az autópálya egy másik részét értük el. A tómeder agyagos, szikes, mellette találták meg az előzetes régészeti feltárások alkalmával az avar telepet. Ennek néhány gödrét még lehetett látni, a többségét már feltöltötte az építő cég és elegyengette a felszínt is. A névadó család egykori háza, a Nyikos tanya a tó keleti végében még ma is áll, kecskeméti oldalon.
A tómeder után - rikítóan zöld, szépen termő napraforgótábla mellett - kissé emelkedett az út, majd beértünk a Nagykőrösi-erdő szélébe. Hamar pihenőt tartottunk benne, amikor elértük a középkori eredetű Nagykőrös-Lajos-Kecskemét hármashatárnak ma is termetes halmait. A hely egyszerre történelmi és természeti érdekesség. A lajosi puszta használatáról szóló perben 1680-ben már említik a helyet és a három kis dombot, így feltételezhető, hogy még korábbról maradtak meg.
A halmoktól majdnem egy órakor vettünk búcsút. Rövid szakaszon a Lajosmizse-nagykőrösi határon gyalogoltunk tovább, majd visszakanyarodtunk alsólajosi földekre. Itt egy hatalmas, kettős tómeder-mezőn vágtunk keresztül. A meder peremén bokorcsoportok és falmaradványok mutatták a régi tanyák helyeit. A meder alja fekete agyag, erősen megrepedezve a szárazságtól.  Kiérve a csodaszép területről, a Homokbánya felé fordultunk, az egykori Fecske János dűlőben, a Fecske-erdőbe tartva. Ugyan elindultunk fel, a homokos részre, de tíz méter után feladtuk, mert soha nem jutottunk volna át rajta, még terepjáróval se, annyira reménytelenül mély és száraz volt a homok.
Egy vadetetőnél pihentünk, majd az egykori Fecske tanya mellett értünk ki a dűlőútra. Innen már csak pár száz méter volt a Csirke-sarok. Itt állt valamikor a Lajosi csárda. Romja a kis magaslaton. Alatta még megvan az 1700-as évek végéről származó pince. De mindkettőt olyan mértékben benőtte a növényzet, hogy nem láttunk belőlük semmit, így most fénykép sincs ebben a témában. A csárda épülete egyik tulajdonosa után Csirke tanyának is neveztetett.
A magaslaton, kissé arrébb volt egy II. világháborús katonasír. Az öregek egyik fele szerint német, a másik fele szerin orosz katonát temettek ide. Sírjára még  a 2010-es évek elején is hordott valaki, valószínűleg idős asszony, virágot. Ez a gondoskodás megszűnt, közben a katonát is elvitette a hadtörténeti intézet katonasírokat felszámoló különítménye, a néni meghalhatott, így gyakorlatilag nyom nélkül múlik el ez a kis érték is a tájból. A sírkereszt sincs már a helyén, csupán két kis jukka-bokor jelzi, hol volt a sír, de aki nem tudja, mit keressen ott, soha nem fogja megtalálni...
A saroktól utolsó erőinket összeszedve, kissé vonszolva magunkat értünk vissza reggeli kiindulóhelyünkre. Itt a vendéglátó család jóvoltából - a reggeli büfé és kávé után -, megint kényeztetésben részesültünk: sör, üdítő, dinnye, sütemény várta a fáradt csapatot. Köszönjük szépen!
Alaposan elkészültünk az  erőnkkel, de még senki se akart rögtön haza indulni. Háromnegyed óra lazulás, beszélgetés, poéngyártás következett. A gyerekek erőn felül teljesítettek ma is. Még felnőtt se sok bírta volna teljesíteni a mai adagot, minden nehézségével együtt, amit négy lány és egy fiú kibírt. De még játszani azért maradt egy kis erejük...
Aztán négy órakor elköszöntünk, megköszöntünk, és hazavágtuk magunkat. Borzalmasan elfáradtunk, alig maradt olyan porcikánk, ami még mozgott volna, a szemeink alatt fekete karikák sorakoztak, de megérte. Aki csinált már végig ilyen túrát, tudja miért.
A mai nap is ünnepe volt a felfedező, helyismereti túrázásnak, az emberi együttlétnek, a természet szépségeinek és a történelem mindenhol jelen lévő emlékeinek. Ez a túra is megmutatta, hogy nem kell nagy távokra utazni, hogy az ember messzire jusson. Nem a világban, hanem annak lényegében…
A Keresztút folytatása a Mizsében, szeptemberben.

Köszönjük, mindenkinek a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Makai Milos (Lajosmizse), Makai Péter (Lajosmizse), Makainé Kispál Anna (Lajosmizse), Molnár Izabella (Lajosmizse), Molnár Jázmin (Lajosmizse), Molnár Miklós (Lajosmizse), Molnárné Hasúr Csilla (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Sarkadi Gabriella (Lajosmizse), Varga János (Lajosmizse) és Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).