(724.) HÁROM HATÁRON LADÁNYBENÉN


Időpont: 2022. február 5. szombat
Útvonal: Benke-kereszt - Határút - Kemenes tanya - Kunbaracsi határ - "Hétvezér-nyárfacsoport" - Barcsay-kúria - Nagy-Szék-tó - Benei templom emlékhelye - Ladánybene
Táv: 14 km


Megint Bene. A mai, felfedezésre váró terület talán a legelhagyatottabb része a településnek. Lakott tanyával eggyel talákoztunk, ha leszámítom az aszfalt szélén élő néhány családot. Két-három kilométerre a civilizációtól emberi életnek alig van nyoma. Ez egyrészt szomorú, mert valamikor erre is virágzó gazdaságok és népes családok uralták az ugart, próbálkoztak a feltörésével, a mag elvetésével, és várták a csodát, az aratást. Volt, hogy történt csoda, volt, hogy elmaradt. Az élet ebből a szempontból nem sokat változott.
Szóval, egyrészt szomorú ez a kihaltság errefelé is, másrészt viszont jót tesz a természetnek, mely évtizedek alatt is már jól érzékelhető mértékben szerzi vissza magának, amit egyszer elvettek tőle. Mintegy kárpótolja magát. Ha már úgyse figyel a lelkére nagyon senki...
A természet nagy úr, nagyobb, mint a leggazdagabb orvos, a legnagyobb gazda. A szava szentírás, parancs és márványba vésett. Az van, amit ő akar. Ha akarja, hitegeti az embereket, azzal kecsegtet, hogy legyőzhettek, mert legyőzhetőnek hisztek - aztán arcul csap, sokszor is egymás után, hogy mi van, elhitted, hogy legyőzhetsz, mikor legyőzhetetlen vagyok? Aszály kell? Semmiség. Égjen ki a fű, fújjon bármilyen erős szél, "fusson" a homok? Megoldom. Kicsavarjak az udvarodban egy nyárfát, ami majdnem rádől hivalkodó tanyádra? Nem ügy. Vagy egyszerűen csak: bánjak én is úgy veled, ember, ahogy te bánsz velem?
A természet nem könyörületes, de igazságos. Nem keresztény, nem túl megbocsátó, de aki tiszteli, védi, vigyázza, azzal mégis irgalmas némileg, sőt: azt gyönyörködteti.
A természetjáró nem hivalkodásból, nem divatot követve vegyül hétvégenként bármilyen természeti környezetbe, nem ellensége a teremtett világnak, és ezt a világ is tudja. Nem bántjuk, és nem bánt minket. Vigyázunk rá, a tiszteletére nevelünk másokat, persze legtöbbünket nem kell, mert eleve a természet szeretete az egyik ok, amiért velünk gyalogolnak. A csodák megélése, a felfedezés öröme és káprázata pedig a többi. A társaságban való helytalálás és feloldódás, a régi ösztönök felébresztése, azé a koré, amikor még őseink egyek voltak a természettel, a teremtett világgal, élték, használták, de sose éltek vissza azzal, hogy adni is képes.
A természet már jóval az ember előtt is élt, létezett, és az utolsó ember után évezredekkel is meglesz. Nélkülünk. Ahogy a mondás tartja: nem a természetnek van szüksége az emberre, hanem az embernek a természetre. És látjuk, hogy ez kinél, mit jelent. Micsoda különbségek ezek nemcsak a természethez való viszonyokban, hanem emberi minőségek között is.
Muszáj megint leírnom, hátha nincs mindenki tisztában vele: Ladánybene határa kicsi ugyan, de nagyon szép. Rengeteg értékkel bír, legalább is nem kevesebbel, mint egy hasonló méretű falu az ország bármely részén. És ezt ismerni kell, vagy kellene. Ki hol tart...
A maihoz hasonló túraalkalmaink arra adnak lehetőséget, hogy aki nyitott erre a szép vidékére, az megtehesse az első lépéseket a megismerésére és elfogadására. És persze önmaga és embertársai megismerésére, elfogadására is.
Aki ma velünk járt három határban Ladánybenén, már kicsivel többet tud a világról, mint előtte. Sok ilyen alkalom után pedig sokkal többet tudhat. Ma is csaknem harminc gyerek és felnőtt gondolta erre lehetőségnek a napot.
A Benke-kereszttől indultunk, ahova megint busszal érkeztünk a falu központjából. A leszállás után, mint a puskagolyó indultunk meg, a levegőben szinte hallani lehetett mozdulataink süvítő hangját. A gyerekek már örültek a szabadságnak, aminek minden normális ember örülne, hacsak felnőtt korában el nem akarnák vele feldtetni az erre való igényét. Ha nem tennék bűnössé eleve azt, aki óhajtja a szabadságot. A gyerek pedig nemcsak hoyg óhajtja, de egyenesen követeli.
A túra első négy és fél kilométere két település, Ladánybene és Lajosmizse határútján vezetett. Sok életnek, mint korábban említettem, nem volt nyoma, de mi érzékelhető nyüzsgést vittünk a kihalt, kicsit téli álmába feledkezett vidék egyhangú életébe. Ahogy illik. Könnyen fogytak a kilométerek, mindenki mehetett, amerre akart; letérhetett, mászhatott, keresgélhetett, megfigyelhetett. Elsősorban csak a kisebbek éltek ezekkel a lehetőségekkel, a nagyon nagyobbak inkább beszélgettek.
Mindkét település határában végtelen szántóföldek, legelők látszódtak, erdő sehol. Vékony allék pótolták a fátlanságot. A szél egyre erősebben fújt, s már hetek óta ilyen idők vannak, egy helyen szép futóhomok-utánzatot produkált egy szántás szélén, ahol magas töltésbe fújta össze a szinte fehér port. Az embernek meghemperegni lett volna benne kedve, a gyerekek homokozni vágytak, de február lévén, a föld félig fagyottan, most nem vegyültünk ezzel az őselemmel - majd máskor.
A kunbaracsi határhoz közelítve még szebb lett az idő, a Nap egyre tartósabban sütött, az ég kéken ragyogott. A régi Kemenes tanya - ami nem is tanyára, inkább erdészházra emlékeztet - mellőzése után a valamikori Ludányi tanya helyét keresgéltük, szemmelverés módszerével. Nem sok nyomát leltük. A mellette-alatta egykor élő tómeder ma száraz. Délebbi csücskénél, berénybenei oldalon a régi Kiss tanya állt, annak helyén mára egy lovasbirtok keletkezett. Ez a nem is kicsi telek Lajosmizse legnyugatibb pontján helyezkedik el. Ugyanennek a saroknak a másik oldala viszont már Ladánybene legdélebbi pontja. Itt semmi érdekes nem látszik, csupán egy kis szántó sárgás-zöldült meg a tavasz hívó szavára. De mi, akik tudtuk, hol állunk, ennél többet is el tudnánk ilyen nevezetes helyen képzelni...
A két településhez harmadik testvérként dörgölődzik Kunbaracs széles-nagy teste. A hármashatártól északnyugat felé fordulva a baracsi határúton folytattuk a túrát, az előbbinél is sokkal elhagyatottabb és "embertelenebb" szakaszon. Itt már annyira szép volt minden, akármerre is néztünk, hogy nem is lehet szavakkal érzékeltetni. Kunbaracsi oldalon nagy tómedres rész, benne villanypásztorok, sok boróka. Az út mentén öreg olajfűzek, hatalmas nyárfák, és a száraz Nagy-Szék-tói csatorna medre. Kis átereszek, hidak - a mostani száraz években eltúlzottnak tűnő megépítettséggel, de amikor itt a víz volt az úr - s főleg: ha egyszer megint az lesz! -, szükség lehet rájuk, mert értelme lesz az ittlétüknek.
A benei oldalon fiatalabb nyárfás erdők, köztük térkép alapján tanyákat sejtünk. A régi Mizsei vagy Skultéti tanyákat például. Egy ponton, ahol a csatorna medre kilencven fokot fordul, és  a Skultéti tanya melletti erdős részt célozza meg, áll egy nyárfacsoport. Messziről egytőről fakadó, sokágú fának látszik. Közelről jól kivehető, hogy ugyan egymás mellett szorosan álló, de különböző hét nagy fáról - s néhány vékonyabb sarjról - van szó. Annyira szép hely, annyira megkapó a facsoprot látványa, olyan jó érzés alattuk állni, törzsüket méricskélni a hagyományos öleléses-karolásos módszerrel, hogy kénytelenek voltunk ezt a csodát is elnevezni. A neve mától: "Hétvezér-nyárfacsoport".
A folytatásban, egy menetközben, telefonon leszervezett módosításnak köszönhetően plusz kilométerek, s velük a Barcsay-kúria megtekintésének lehetősége csatlakozott az eredeti, tizenkét kilométeresre tervezett útvonalhoz. Átvágtunk egy dombos aljú fenyőerdőn, majd szinte pontban délben a kúriához értünk. Itt találkoztunk Gondos Robival, aki kinyitotta nekünk a házat, mi pedig megcsodáltuk. A többség most látta először életében. Érdemes felekresni annak is, aki már járt ott, s annak főleg, aki nem, de széept akar látni!
Hármonnegyed egykor nekiindultunk az utolsó résznek, ami mindig a legnehezebb. A gyerekeknek inkább játszani lett volna kedve, mint még bő négy kilométert gyalogolni, de nem volt választás, tovább kellett menni.
Úttalan úton átvágtunk a Nagy-Szék-tó felé, ahol előbb egy romos tanyát, majd egy szép nádtetőset ejtettünk útba. A Ritter tanya irányából egy kis kölökpuli csapódott hozzánk, s látva a sok gyereket, nem is akart tágítani. Végül csak sikerült lerázni.
A tómeder után a középkori Bene falu templomának emlékhelye következett. Itt se okozott volna gondot két óra pihenőt és némi játékot engedni a társaságnak, de ezt megintcsak nem lehetett.
Leereszkedve a dombról, öreg fűzfák és a hajdani Telek-ér száraz mocsara fölött kiértünk a Templomdűlőre. Előbb az  Ordasi tanya rendben tartott, szép gazdaságát láthattuk, majd bő negyed óra múltán már kint is voltunk a baracsi aszfalton. Ezen még húsz perc volt a célbaérkezés.
Az utolsó órára mindenki elkészült az erejével, kicsik, nagyok egyaránt. S ha volt is kis nyöszörgés emiatt, másnap felkelve, az izomlázat leszámítva, a többség biztosan mosolygott a túrára gondolván; mégiscsak sok volt a szép, s kevés a csúnya. És ez nagyon fontos az arányok, és a jövőbeni túrákhoz való viszonyulás miatt is...

Mindenknek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Bukovics Zorka (Ladánybene), Dombóvári Bendegúz (Ladánybene), Dombóváriné Judit (Ladánybene), Fekete Katalin (Ladánybene), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene), Jakobiczzné Puskás Tímea (Ladánybene), Jánosi Luca (Ladánybene), Kislőrinc Adrián (Ladánybene), Kiss Máté (Ladánybene), Korpás Vajk (Ladánybene), Kucsera Attila (Ladánybene), Kucsera Eszter (Ladánybene),  Makai Milos (Lajosmizse), Makai Péter (Lajosmizse), Makainé Kispál Anna (Lajosmizse), Molnár Medárd (Lajosmizse), Molnár Norbert (Lajosmizse), Molnár Olivér (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), O. Molnár Lilla (Lajosmizse), Sarkadi Gabriella (Lajosmizse) és még két túrázó.