(742.) ÉVZÁRÓ TÚRA KEREKEGYHÁZÁN


Időpont: 2022. december 31. szombat
Útvonal: Farkas-erdő - Búhegy - Görögök-homokja - Farkas-erdő  - Illés-kereszt - Kerekegyháza
Táv: 9 km


Húsz éve autózunk elég gyakran a Lajosmizse-Kerekegyháza műúton, és haladunk el a "kunbaracsi kanyarban". A kunadacsi elágazásnál északi irányban indul a kereszteződésből egy kissé elhanyagolt erdei szekérút. Sorompó zárja el, nem a gyalogos, hanem az autós forgalom elől. Húsz éve foglalkoztatott a gondolat, hogy egyszer be kellene rajta menni, és megnézni, mi van arra. A mai túra apropóját tulajdonképpen ez az elültetet bogár adta.
A túrát nem hirdettük nagy dobon, de néhány embernek szóltunk róla. Közülük egy család válaszolt, de ők el is jöttek velünk. És nem is bánták meg. A túra, az erdő szebb részeinél önkéntelenül is felszakadt belőlünk a mondat, hogy "nagyon bánhatja, aki nem jött el!..."
A túra kezdete Kerekegyházán volt, amikor még csak a buszt vártuk, hogy az adacsi elágazáshoz kivigyen bennünket. Negyed kilenckor szálltunk le róla, majd indultunk be a sejtelmessé magasztosuló erdei úton, a sorompót kikerülve.
Hűvös volt, de az évszakhoz képest enyhe idő, és a Nap is egyre inkább igyekezett megmutatni magát, hogy azért velünk lesz ma is, ha már ilyen vagányak voltunk, és lazsálás helyett gyaloglásra adtuk a fejünket. Úgy gondolta, ennyi támogatást ő is adhat nekünk a mai nap sikeréhez. És, megvallva őszintén, tényleg sokat jelentett a napsütés, a melege, fénye, az arcunkat is barnító gondoskodása, gyakorlatilag a tél közepén.
A sorompótól nagyjából északi irányban haladtunk csaknem másfél kilométert. Az erdő nem volt különösebben szép - telepített akác és  szürkenyár - , de csúnyának se mondanám. Frissítő hatása és a benne uralkodó végtelen csend miatt megérte ott sétálni. Az erdő a kunbaracsi határhoz érve megváltozott, hiszen borókák, fenyők elegye váltotta az eddigi fatársulásokat, és a terep is hullámzóbbá vált, köszönhetően a lábunk alatt, mellettünk egyre szaporodó homokbuckáknak. Itt mi is irányt váltottunk, és nyugat felé folytattuk.
Az elért terület kerekegyházi oldalát Búhegynek, a kunbaracsi részét Görögök-homokjának nevezték régen. Ma már alig használt kifejezések ezek, de mindkettő őrzi az itt uralkodó végtelen homoksivatag és a rajta való megélhetés kegyetlen nehézéségének emlékét.
Nyolcvan-száz évvel ezelőtt a táj itt még nagyrészt borítatlan homokbuckák végelen láncolata volt, szerencsére ma már nagyrészt valamilyen erdő- vagy faféle borítja, melyeket pesze néha azért foltokban tarra is vágnak, ha már benne a sok munka, pénz, valami vissza is jöjjön belőle. A kitermelt részek nem nyújtanak túl szép látványt, de az élet ebben a témakörben se lányregény. A tarvágások helyén előbb tuskótlanítanak, majd felszántva, elegyengetve a terepet, elő is készítik a következő fafaj telepítésére. Ez megint vagy nyár vagy fenyő lesz, nagy valószínűség szerint. A borókás részeket egyelőre nem irtják, csak kisebb részt azért, mert  gyönyörűek, hanem inkább azért, mert erdőgazdaságilag teljesen értéktelen növényről van szó.
Annyira belefeledkeztünk a vidék szépségeibe, a sok boróka látványába, meg persze beszélgettünk is, a gyerekek is nyüzsögtek, hogy kicsit elkeveredtünk, és csak kisebb útvonal-kiigazítás után találtuk meg a következő objektumot, a Búhegyi homokbányát. Az 1950-es években még nem voltak bányászásra megbontva a buckák, de valamikor az 1970-es évektől ez változhatott, ésmára már elhordtak innen pár száz teherautónyi építési homokot (másra nem is nagyon lenne alkalmas). És a tájon ejtett sebeket nem tudja azóta se begyógyítani a természet, mert mindenféle terepjárművekkel itt dőzsölők folyamatosan feltépik a ragtapaszt az összeforrni akaró sebekről, melyek így tovább mélyülnek, gennyesednek.  És ez már valószínűleg így is lesz, hacsak valami csoda folytán nem kerül hathatós védelem alá a bánya, amire őszintén szólva jelenleg semmi esély se látszik.
A bányában jól elidőztünk, mert a gyerekek végre egy kis terepi homokélményhez jutottak; fel-le rohangáltak a dombokon, nyakig beszórva homokkal magukat. Még jobb idő és több gyerek még nagyobb ramazurit csinált volna, de így se lehetett okunk panaszra. Amit három megoldhat, meg lett oldva.
A bányától letértünk egy járható dűlőútra, és azon szinte nyílegyenesen célbavéve a települést, megindultnk a túra második 4,5 km-ére, Kerekegyháza felé. Ahogy kiértünk a buckák és borókák közül, az út lapossá, az erdő megint kicsit szürkébbé vált, visszatértek az akácok és nyárak, jellegtelen, sok ezeres tömegben, egyforma vastagsággal, kopasz ágakkal meredve az ég felé. Szerencsére azért akadtak szépségek is köztük: mohák, kidőlt fatörzsek, néhány öregebb hagyás-nyár és -tölgy, komolyabb méretben. És ezen a szakaszon láttunk ma először téli fülőkét, ami még később többször is utunkba akadt. Annáék szedtek belőle egy pár maréknyit, és otthon levest főztek belőle.
Hamarosan elértük megint a kunadacsi utat, s mikor átkeltünk rajta, a bal szemünk sarkában észrevettük azt az elágazást, ahol reggel a buszról leszálltunk. Néhány kőhajításnyira volt mindössze. Persze ezen két pont között 5 kilométert gyalogoltunk. Az aszfalt után egy monoton, de korántsem unalmas rész várt ránk Kerekegyházáig. A Farkas-erdő szélén haladtunk, és ahogy közeledtünk a falu felé, egyre több volt a tanya, és az autó - utóbbiak között feltűnően sok Lada akadt.
Egy erdő-sarokponton egy kopjafára lettünk figyelmesek, ami feltehetően egy erdész emlékére készült. Talán lombfakadás után nem is látszik a néhány méterre lévő dűlőútról, de most azonnal szembe tűnt. Szép fafaragások díszítik, de az az érzésünk volt, inkább ne kellett volna itt ilyet díszíteni...
A település szélén az Illés tanyánál áll a ma nem túl jó állapotú, egykor csodaszép Illés-kereszt. Nem messze ide, már lakott területen a Balatoni Farkas-villa és egykori parkjának öreg fái csábítanának betérésre, ha nem lenne gyárterület, vagy iylesmi, így turistáknak nem sok keresnivalója van arrafelé. Ugyanilyen a fák között épített kis emlékhely, a Kerekegyháza "alapítójaként" számon tartott Balatoni Farkas János sírjával. Tíz éve, akármikor járunk erre, mindig lelakatolt kaput találunk. Miért létesítették, ha nem engedik megnézni?...
A víztornyot elhagyva, nem sokára már látszott a katolikus templom, ami kb. a túra végpontját is a jelentette. Dél előtt nem sokkal értünk vissza a települsé központjába. Három és fél óra alatt megtett 9 kilométer; kényelems, nézelődős, beszélgetős túra, méltó búcsúztatása volt a régi évnek.
Kerekegyháza és külterülete sok értékkel bír, mi is sokszor túráztunk már a környéken, és sose bántuk meg. Ma se...
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.
És köszönjük a 2022-es évet a túratársaknak, követőinknek is, akiknek boldog új évet kívánunk!
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellő (Lajosmizse), Makai Milos (Lajosmizse), Makai Péter (Lajosmizse), Makainé Kispál Anna (Lajosmizse) és Nagy Irén (Lajosmizse),