(713.) TÚRA KÖNCSÖGÖN ÉS A NYAKVÁGÓ-HALOMNÁL


Időpont: 2021. május 23. vasárnap
Útvonal: Pusztai temető - Daru-halom - Köncsög - Nyakvágó-halom - Pusztai temető
Táv: 11 km


Az éjszakai eső reggelre se állt el, így nem sok esélye volt a mai túrának, de végül a radarok kecsegtettek egy kis javulással. Mikor elindultunk már elállt, útközben tisztult, majd amikor elkezdtünk gyalogolni és végig az egész túrán sütött, majd égetett a Nap.
A túra kezdőpontja megint lakott területen kívül volt; Ballószögön keresztülvágva mentünk ki a régi ágasegyházi iskola helyén állított emlékműig, illetve a közeli pusztai temetőig. Utóbbinál parkoltunk le. Keresgéltem a sírok között, de a legtöbb már névtelenségben marad. A sírhalmok egyre laposabbak lesznek, és csak néhány mécses, művirág vagy jukka-csokor mutatja, ez a rész nem egy egyszerű erdőalja. Nem egyszerű életű emberek feje alja.
Nehéz volt itt az élet, bár kétségtelenül minden nehézségével együtt is szebb lehetett, mint ma mondjuk nagyvárosban lakni, fizikailag komfortban, lelkileg és társas kapcsolatokban pedig komfort nélkül, a természet hiányáról nem is beszélve.
Az ilyen helyek, mint például ma Köncsög és környéke volt, tulajdonképpen egy végtelen nagy rét-mező, kisebb erdőfoltokkal, igazi lelki menedékül szolgálnak az erre járóknak, noha már nyomokban is alig van itt emberi élet, nagyrészt a természet uralja a tájat. Ez nem feltétlenül baj, az élővilág szemszögéből, de az emberiség kiszorulása ebből a természet közeli világból az emberiségre végzetes. Nem a természetnek van szüksége az emberre, hanem fordítva, mint tudjuk.
A rétek, az erdők régen látott mennyiségű vizet kaptak az utóbbi időben, ezért ami csak lehetett, előbújt, kihajtott, virított, mutatta magát. Esélytelen lenne számba venni akár csak egy részüket is, annyi fajta virág, egyéb növény kellette magát, hogy megcsodáljuk. Azért néhány faj, a teljesség igénye nélkül: lila ökörfarkkóró, mezei zsálya, boglárkafélék, bakszakállak, szegfűfélék, homokitól a hólyagosig, mécsvirágok, pipacsok és árvalányhaj – mindből sok ezer. A cserjék közül a galagonya már jócskán elnyílt, itt-ott még volt borbolyavirág, és éppen most kezd majd rá a bodza, amiből néhány virágot sikerült is begyűjteni. A fák élnek, nagyon zöldek, nagyon erősek; kivéve a szegény akácot, amelyiknek már a virágjait kellene ontania száz-ezer számra, de nem nagyon láttunk néhány kis facsúcson kívül sehol akácvirágot. A fagy ezeket is alaposan helyben hagyta.
A köncsögi részen inkább erdőkben haladtunk, de olyan szépekben, melyek között még az akácos is mesébe illő; bennük a turbolya, ami máskor két arasznyi csak, most helyenként derékig ért.
A túra egyik fő látnivalója a Nyakvágó-halom volt, a túra felénél érintettük. Vérfagyasztó nevén túl, egy nagyon ősi, középkori hármashatár-halom, méghozzá három régi kun település határvonala futott össze a tetején, s fut össze ma is: Orgovány, Ágasegyháza és Köncsög (utóbbi ma Helvécia része). Oldala hullámzó-hömpölygő árvalányhaj-rengeteg, fölötte a végig ragyogó kék ég. A halom tetején egy megviselt háromszögelési pont. És a kilátás róla: pazar! Nem is nagyon volt kedvünk továbbmenni. Megint a „de szívesen lehevernénk, és nem csinálnánk semmit, csak bámulnánk a tájat” érzés lett rajtunk úrrá. Ma se siettünk nagyon, de erre megint nem tartalékoltunk órákat – mert fél órára fölösleges egy ilyen, minden komfortot megadó leheverésnek egyáltalán nekikezdeni. Abban maradtunk, hogy hamarosan lesz egy heverős-nézelődős túránk is.
Kis idő múlva folytattuk is tovább a gyaloglást. Majdnem dél volt már, nagyon meleg. Kevés vizet hoztunk, mert borult-csepergős időben nem kellett volna sok; ki tudta, hogy nyáriasra fordul. Kevés vizünk is langyosodott, főleg a gyerekeknek tartogattuk, mi felnőttek csak belekortyoltunk.
A halomról megint árvalányhajban ereszkedtünk, majd kiérve a rétek szélére, alig járt szekérúton haladtunk, nagyjából északi irányban, vissza a temetőhöz.
Útközben itt megint nagyon sok szép dolog volt menetelésünk jutalma: hatalmas pipitér-mező, öreg fűzfák, bodzabokrok, kis csatornák, átereszek. Furcsa lehet olyanoknak, akik nem járnak ilyen helyeken, hogy ezek hogy és miért szépek. Csak, és érdek nélkül.
Említést kell tennem a kihalt, elhagyott vagy összedőlt tanyák hosszú soráról is, amik végig a túra során, az elmúlás különböző fázisaiban, magukra vonták a tekintetet. Közülük az egykori Bácsi tanya, amihez hasonlót még soha sem láttunk, pedig megfordultunk már néhány udvarán; sok épület, szinte kifogástalan állapotban, a helyiségek kipakolva ugyan, de mindegyikben maradt valami: szerszámok, gyógyszerek, újságok, és tisztaság mindenhol, az udvaron öreg gyümölcsfák, ólak, pince, a ház fölött padlás, amihez még a létra is oda volt támasztva. Mintha kimentek volna az itt lakók kapálni a földekre, csak éppen elfelejtettek hazamenni…
A túrázásnak ez a módja, ami a természeti értékeken túl emberi, történelmi mementókat is keres és talál, nem mindig könnyű. A természetnek persze önfeledten és jókedvűen adja át magát az ember, magától értetődő, hogy a fák lombja zúg-susog, mert mindig fúj a szél, hogy illatok vannak, hogy a vizes föld párolog, hogy egész nap madárcsicsergés a háttérzene, ugyanakkor mégis mindent a csönd ural, hogy érintetlen a táj – ki az, akire ez ne hatna?
És van a másik vonzata a túráknak, amikor az emberi múlt vagy éppen a jelen nyomaiba botlunk és érzelmileg ezek hatása alá kerülünk. Ha olyan tanyákra tévedünk, amit fentebb írtam, ha azon morfondírozunk, hogy itt is állt egy major, ott is nyoma van a korábbi állattartásnak, hogy térdig érő füvek, virágok borítják a réteket és sehol egy birka, kecske. A tanyákhoz közeledve se csirkét nem látunk, se kutyaugatás nem hallik már. Hogy a régi kis temetőket benövi a feledés jótékony, mindent elsimító gyomja, hogy a fakeresztek is elkorhadnak előbb-utóbb, hogy olyan sincs már ilyen, Isten háta mögötti helyeken, aki lefestené őket, virágot vinne rájuk.
És dühítő sokszor azt látni, hogy a ma embere hogyan használja ki a földeket, a természetet, hogy mennyi vegyszert szórnak a földekre, hogy mennyi a lekerített erdő, magánterület-tábla, és sok helyen villanypásztor is van, kilométer hosszan, noha állatok rég nincsenek. Sokszor csak tulajdonosa van a földeknek, nem gazdája. És a tulajdonos mindig a háttérben marad, láthatatlan. A régen itt élő embereknek arca volt, és nem volt kerítése a háza körül. Életük volt, tőlük élt csak igazán a határ, gyerekzsivajjal és kutyaugatással, ma egyik sincs, és még sincs benne nyugalom, csak síri csönd. Idevaló ember hiányából fakadó végtelen hallgatás…
A mai napot összefoglalva: tökéletes volt, már amennyire tökéletes lehet valami ebben tökéletlen világban. Az időjárás, a környezet, a szépségek minden várakozást felülmúltak, persze ebben nincs semmi meglepő, ha a Kiskunságot járja az ember.
Túránkat szeretettel ajánljuk Králikné Irénkének és családjának, Ladánybenére.
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Boróka (Lajosmizse), Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene) és Nagy Irén (Lajosmizse).