(603.) LAJOSMIZSEI KERESZTÚT 5 - ALSÓLAJOS


Időpont: 2019. április 27. szombat
Útvonal: Lajosmizse - Csordás bolt - Hármashatári dûlõ - Csirke-sarok -Mizsey-major - Haldorádó horgásztó - Dörney-dûlõ - Vásártér - Lajosmizse
Táv: 24 km


A 2019-es Lajosmizsei Keresztút zárótúráját tartottuk ma Alsólajoson. A táv 24 km volt, a menetidõ nyolc és fél óra.  Elõzetesen egész éjszakára és délelõttre erõs lehülést, nagy esõt és szelet jeleztek. Végül a pénteki 30 fokhoz képest szombaton már tényleg csak 20 fok volt, de szerencsénkre az egész éjszaka szakadó esõ, reggelre, az indulás idõpontjára elállt. Odafönt a Fõnök szólt az angyaloknak, hogy kergesse el a környékrõl a felhõket, ha már ezek a jó emberek az Õ dicsõségére (is) Keresztutat járnak. Az utak, az utcák Lajosmizsén hatalmas tócsákat egyensúlyoztak a felszínükön, és amikor  a földutas részre értünk, ott is még kerülgettük a vizeket rendesen.
7.30-kor indultunk a katolikus templom elõl. A társaság 13 fõbõl állt, és elég elszántak is voltunk, hiszen aki egy esõsnek ígérkezõ napra is bevállal egy tanyavilágban gyaloglást, több mint 20 km-es távon, nem is lehet piskóta.
A faluból kifelé haladva, az elsõ mai keresztünk a Vásártérre kanyarodó út sarkán álló volt. Itt eredetileg Sápi Péter és felesége, B. Kovács Ilona által 1944 vagy 1945-ben állíttatott feszület állt, amit viszont 2000 körül az önkormányzat egy jellegtelen egyenkeresztre cseréltetett, egy szinte mûanyag Jézussal. Ezt részben újra cserélte és fel is újította a helyi közösség 2017-ben. Az új tábla szerint Isten dicsõségére állítódott annak idején a kereszt, ami persze nem is vonható kétségbe, mint részigazság, de az igazi apropója nem ez volt. A szépen faragtott eredeti munka kis táblája eredeti felirata:

"E JELBEN GYÕZNI FOGSZ
JÉZUS KRISZTUS SZENT KERESZTJE
LÉGY KÖZSÉGÜNK VEZÉRLÕJE
JÉZUSOM FOGADD SZÍVÜNK AJÁNDÉKÁT
ENGESZTELÉSÜL A KÁROMKODÁS BÛNEIÉRT
SÁPI PÉTER
ÉS NEJE B. KOVÁCS ILONA 194..."

A fõút mellet haladtunk kifelé a lakott területrõl, gyakorlatilag a bicikliúton. Az épülõ benzinkutat elhagyva, az egykori Muhari-birtok szélélre értünk. Itt áll a magaslaton a régi, kb. 140 évsre becsült Muhari tanya, bejárója elején a régi fakereszt helyére, Muhari Imre és felesége által 1978-ban  állíttatott mûkõkereszt. A Jézus 10 éve még megvolt rajta, 2014-ben mikor erre jártunk Keresztúton, már nem...
Folytatva a gyaloglást, azt út mellett, nem várt helyen jó pár csiperkegombát találtunk. Ha most gombászni indultunk volna csak, meglett volna az ebédre való. Így a helyükön hagytuk õket, és haladtunk tovább.
A Dörney-dûlõnél betértünk a régi, ugyanilyen nevû tanyához. Itt lakott a dûlõ névadója, egy Dörney nevû csendõr az 1930-as évek körül. A tanya udvarán a 2010-es években egy ott lakó asszony kis keresztet állított gyermeke gyógyulása okán. A kereszt ma elég elhanyagoltan, gazosan áll egy félreesõ helyen. Ez volna a Major-kereszt, de kérdés, meddig áll még...
Az 5-ös út mellett, mint más fõút mentén, nem túl romantikus gyalogtúrázni, de itt most a keresztek miatt muszáj volt bírni. A Csordás bolt közelében két ilyen emlék is van egymás mellett. Az elsõ a Czigány-kereszt, a másik kicsit odébb, a Sápi Antal és felesége által állíttatott. A történet szerint, a Czigány-sarkon egy a család által még az 1800-as években állíttatott, régi, elhanyagolt fakereszt állt, pléhkrisztussal. Ennek helyére akart a Sápi család egy kõkeresztet állítani 1965-ben. AMikor a Czigány család ezt megtudta, közölte, hogy nem kell, majd õk lecserélik. Így került a mai két kereszt a maga-maga helyére - Sápi Antaléké egykori tanyájuk bejárójába -, és ezért szerepel mindkettõn ugyanaz az évszám (1965).
A Czigány-saroktól ugyancsak aszfalton folytattuk, de már nem a fõút mellett. Az autópálya felüljáróján átkelve, a régen szebb napokat látott Zsikla és Társa kft. telephelye mellett haladtunk el, majd nemsokára elértünk egy újabb elágazást, ahol persze újabb kereszt is várt minket. A Csillik család az 1880-as években itt eredetileg egy fakeresztet emelt, ami az 1960-as évek elejére elöregedett, ezért a környéken lakó Palócz és Terenyi családok két férfitagja összefogott, és kifaragtatta Sz. Oláh Géza vándorbognárral az új fakeresztet és rá az egyedi, kissé naiv de nagyon szép fakrisztust. A tervek szerint egyszerûen csak kicserélték volna a régit az újra, de a legenda szerint, amikor ezt a Csillik család megtudta, õk vették kézbe saját keresztjük ügyét, és a család akkori tagja, Csillik János plébános szentelésével, új kõkeresztet állítottak az elhasználódott fakereszt helyére (ld. a kereszt feliratát).
Mivel azonban az új fakereszt is ki volt már faragva, fel kellett valahol állíltani, így egy dûlõvel arrébb, a ma is álló helyén helyezték el (ez volt a túrán is a következõ szakrális kisemlék, amit érintettünk, ld. ugyancsak a képet).
A Csillik-keresztnél megtízóraiztunk, majd alig száz méter után a szántóföldre, a gabonavetésen keresztül egy betonkockákkal lerakott kis területre tértünk le. Itt van Lajosmizse 70 fok körüli termálkútja, lefojtva, lebetonozva. Az itteni vizet egyszer kõolaj-próbafúrás alkalmával találták. Volt róla szó, hogy fürdõt lehetne ide építeni, ez lett volna a település messze födön híres termálfürdõje, de úgy hírlik, a falu vezetése ezt nem annyira akarta megépíteni, így nem lett belõle semmi.
A dûlõn tovább haladva, nagyon szép tanyákat láttunk, mindkét oldalon. Egyik-másik nyaralónak felújítva, másik régebben vendégfogadó volt, és akad, amelyik csak egyszerûen az összedõléstõl van egyelõre megmentve (és sajnos néhány már csak romjaiban bújkál a szántók közepén, bokrokkal benõve).
A következõ sarkon a már említett Palócz-Terenyi-fakeresztet néztük meg, néhány történetet meséltem az alkotójáról, az egykor Alsólajoson élt Sz. Oláh Géza bognárról.
Folytatva az utat, a Hármashatári dûlõn meneteltünk. Ez Lajosmizse legkeletibb területe, a következõ földút már a kecskeméti határ. A Hármashatár a nevét az itt összefutó három település - Lajosmizse, Kecskemét, Nagykõrös - közös határáról és határhalmairól kapta.
A hatalmas földtáblák, gyümölcsösök, rétek, szántók mindenhol megmûvelve. Egy szobányi gazos rész sem volt ezen a szakaszon sem, mint ahogy végig az 5 túrán jellemzõ volt, hogy aktív mezõgazdasági mûvelés alatt áll a határ, még mindig sokan gazdálkodnak.
A Hármashatári dûlõn elõbb a Palócz János és felesége által 1904-ben emeltetett keresztet vettük szemügyre, majd az eredeti tervektõl eltérve, folytattuk egyenesen tovább, és a régi Hármashatári iskola megtekintését választottuk. A régi épület magára hagyatva áll. Nem is látszik rajta, hogy egykor iskola volt, de az ember az eszével mégis tudja. És szomorú is lesz, hogy ez már a sokadik olyan értéke a településnek, amit a sorsára hagytak. Mindegy, hogy valami magántulajdonban enyészik el vagy az önkormányzaté, a felelõsség, régi értékek megmentésénél, pontosabban ezen a településen inkább az elpusztulásukért, mégis az egész közösséget illeti. Mert vannak olyan történelmi, kulturális mementók, amelyeket egész egyszerûen nem lehet veszni hagyni. Pontosabban  nem lehetne hagyni...
Az iskolától a Csirke-sarokig mentünk, már jó ideje egyenes irányban. Itt, a tíz éve még felismerhetõ régi csárda épület, ma már teljesen szétmállott vert falaival az évszakok és az esõ munkájának köszönhetõen. Pedig fontos hely volt ez a Puszta idejében. Betyárok, kereskedõk, vándorok jártak itt, az akkor még erre vezetõ Vacsi országúton, sõt: a középkorban itt masíroztak a hegyomány szerint a Buda ostromára készülõ törökök is. Itt történt az öregek elbeszélése szerint az is, amikor a Skultéti-nádas vize megáradt és kimosta a csárda falát, a vert fal kidõlt és egy csontváz esett ki belõle. Folytathatnánk a sort. A lényeg, hogy ez az épület sem volt sem elég érdekes, sem elég fontos ahhoz, hogy ne ilyen módon végezze be...
A Csirke-saroknál végül elkanyarodtunk balra, a Mizsey-major felé. Itt is végig gondozott tanyák, kertek, szép nyaralóépületek. Aztán eléri az emebr az egykori Mizsey-major épületegyüttesét, Illetve csak érné, mert új tulajdonosa van, aki egy hatalmas területet, vagyis a birtoka határát lekerítette, így már nem lehet csak úgy megnézni a régi kúriát, az istállókat, hodályokat, cselédlakásokat. Változott a tulajdonviszony, úgy néz ki, a pénz mindent vitt. Szó szerint...
A majortól gyorsan kiértünk a Haldorádó (korábbi nevén: Koli-tó) nevû horgásztóhoz. Persze nem halat akartunk itt fogni, csupán betértünk a büfébe, kávéztunk, szusszantunk kicsit a parton álló asztaloknál. Ránk is fért már egy kis lazítás, mert a rengeteg impulzus, a monoton gyaloglás és fõleg a táv, alaposan kiszívja az ember erejét.
A horgásztótól a Dörney-dûlõ felé folytattuk, majd mikor arra értünk, a közelben egykor álló Lajos falu helyérõl, romjáról meséltem.
A dûlõn balra fordultunk, majd átkelve az autópálya felüljárón - ma már másodszor -, a Vásártérre és így a központba bevezetõ földút sarkán, a Német Lajos és felesége, Krasnyánszki Mária által 1925-ben állíttatott kereszt szép feliratát ízlelgettük (ld. képet). Pihentünk itt is, mintegy utolsó erõgyûjtés a még hátralévõ bõ egy óra és majdnem 4 km gyaloglás elõtt. A Vásártérre, a ma vízben bõvelkedõ Csirke-tó, majd a Füzes-tó, nevezetes horgászvíz mellett értünk. Itt éppen a helyi kutyabarátok tréningezték kutyáikat, szokásos szombat délutáni alkalmukon. Nem messze innen áll a Csorba család keresztje, amelyet 2010 körül emeltek; egy régi Krisztust találtak egy padláson a rokonságban, és méltatlannak érezték, hogy nincs kereszten, így állítottak neki egyet. Legalább is, így hallottuk.
A Csorba-kereszttõl a focipálya, majd amögött Németh Dezsõ tanyája következett. Itt várt minket az utolsó mai kereszt, amely a család több tagjának összefogásából, az õsök emlékére állíttatott.
A tanyán otthon találtuk Dezsõéket, akik éppen kukoricát fosztottak, és megmutattak egy legaláb 80 éves, eredeti részekbõl álló, megkímélt állapotú, mûködõképes pelyvázót. Kézi tekerésû mûszer, ma is használatban volt, amikor odaértünk.
Dezsõék szívesen fogadtak, beszélgettünk egy keveset, de már fáradtak voltunk, vártuk, hogy végezzünk, így egy fél óra múltán, megköszönve kedvességüket, tovább álltunk.
Nem volt már más hátra, csak a település központja felé iparkodni. A központi parkban volt a túra vége. A Petõfi utcán búcsúzkodtunk egymástól, kiosztottuk a jól megérdemelt emléklapokat, és mosolyogva, de nagyon fáradtan örültünk mindannyian a mai nap sok csodájának, aki pedig több alkalommal is velünk tartott, azokkal az egész sorozat rengeteg élményének.
A tûzoltóság elõtt még rövid látogatást tettünk Szent Flórián szobránál, majd tényleg nem volt más hátra, mint az utolsó méterek megtétele, a búcsúzkodás.
Jó volt ma is együtt túrázni, jó volt érdekes helyeket látni és azokat megmutatni. Jó dolog, úgy általában véve is, a természetjárás, jó rászokni a túrázásra, jó azt rendszeresen csinálni.
A tervek szerint ez volt az utolsó Lajosmiszei Keresztút. Ha csak valami nagy csoda nem történik a közeg részérõl, és nem lesz valami hatalmas helyi érték ez a kezdeményezésünk (se) -, ami egyébként, országos hírû programsorozat is lehetne, ha nem itt születik -, akkor ez a mai nap volt a záró aktusa, egy összesen 4 évben lebonyolított és 18 Keresztút-túrából álló fantasztikus helyismereti felfedezõ kalandozásnak.
Mindenkinek köszönjük a részvételt. Megtiszteltetés volt, hogy eljöttetek a túrákra. Reméljük, máskor, más programjainkon is találkozunk veletek!
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balázs Laura (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Bóta Anikó (Lajosmizse), Bóta Csaba (Lajosmizse), Bóta Dóra (Lajosmizse), Csóka Annamária (Kecskemét), Makai Péter (Lajosmizse), Molnárné Hasúr Csilla (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Popovics Zsuzsa (Hetényegyháza), Tóth Imre (Hetényegyháza) és Vargáné Rátz Veronika (Lajosmizse).