Lakitelek és Tiszaalpár környékén terül el a Felső-Kiskunság egyik legszebb tájegysége, az ártéri erdő és rétek világa, holtágakkal, vízi madarakkal, Árpád-kori történelmi emlékekkel. Sokszor jártunk már ezen a vidéken, de ilyennek még sose láttuk. Valami végérvényesen kezd itt is megváltozni, és nem jó irányba...
A reggeli találkozók után, 7 órakor értünk le a még alvó tőserdei üdülőtelepre, pontosabban a vízpartra. Lebonyolítottuk a szokásos napirendi pontjainkat, és lassan, de annál határozottabban, elindultunk, be az erdőbe.
A Tőserdő nevű részen jártunk. Nevét a "tölgyes erdő" kifejezés népies rövidüléséből nyerte. Ennél is érdekesebb, hogy a szinte áthatolhatatlan, örökzöldnek tetsző rengetegben igazán szép és komoly nyárfák keverednek 150-200 éves tölgyekkel, tetejüket szinte nem is lehet látni, törzsüket átkarolni csak több ember tudja; köztük némi juhar, kőris, egyéb fa. És a ritkaságnak számító bükkök is képviseltetik magukat néhány jól sikerült példánnyal. Mármint itt, az Alföldön ritkák, konkrétan, máshol még nem is láttunk - nem is szereti az itteni klímát, de itt a hűvös, nedves erdőben jól elvan.
Ugyancsak unikum volt itt, egy sokáig működő forrás is, ami mára persze kiszáradt, de a '80-as években még ontotta magából az iható, friss vizet; százak hordták innen üdüléskor az innivalót, mert a szinte csak klórból és fehér habból álló vezetékes víz akkoriban büdös és ihatatlan volt...
Az erdőben kanyargó, kényelmes sétaút hamarosan kiért a Majális-rétre, mely nevét onnan kapta, hogy a régi rendszerben itt rendezték a május 1-jei ünnepségeket. Ma már nem itt rendezik, de a név megmaradt. A rét szépen karbantartott hely, szélén áll az egykori Horthy-vadászkastély, mely a népi demokráciában állami üdülő, ma pedig a nemzeti park erdei iskolája. Hogy még egy egyszerű épületnek is, milyen változásokat ki kell bírni!...
A rétet elhagyva, megint erdőben mentünk. Szerencsére a Nap jó ideig a felhők takarásában volt még, így nem égetett, egyszerűen csak meleg volt. Ezen a szakaszon platánok is keveredtek a többi fafaj közé. A fákra "liánok"  (közönséges vadszőlőindák) kúsztak fel, melyek a Tarzan-filmekből ismert lengedezésre csábítottak volna, ha gyerekek lennénk. De így, felnőttként nem csinálunk ilyesmit (mert nem találtunk olyan liánt, ami elbírt volna minket)...
Jó óra gyaloglás után kiértünk a tölgyes erdőből, és máris az Alpári-réteken találtuk magunkat. Innen Tiszaalpárig egyetlen ZÖLD SÁV jelzést sem találtunk. Ha nem tudtuk volna, hogy itt turistaút vezet, bajban lettünk volna. Illetve lehet, hogy csak vezetett, mert a terület egy nagy része feltehetősn magántulajdonban van, amit egy kb. 300-as szürke marhákból álló gulya jelzett, utunkat állva. Félreértés elkerülése kedvéért: törvényesen, a nemzeti park által létesített és kijelölt, ma is működő és nem megszüntetett turistaútról van szó.
Saját testi épségünk érdekében, több száz méteres körrel kerültük ki a hatalmas állat-tömeget, jobb a békesség alapon - amúgy se sok esélyünk lett volna, ha megindulnak ránk...
Valami itt is meghalt. Egy szép túraút végigjárásának lehetősége. Ez a szakasz egyszerűen elvágja egymástól a két falut. Éljen minden demagóg, turizmusfejlesztési kirakat-propaganda!
Valahogy visszakeveredtünk a Szikrai-holtág partjára, egyik-másik horgászbeállásból szép rálátás adódott a vízre, a rengeteg vízimadárra, köztük meglehetős számú hattyúra is. Horgászt viszont nem láttunk.
A holtágtól egy kis csatorna partján haladt volna tovább a turistaút, de mint említettem, jelzés sehol. Illetve itt nemcsak jelzés nem volt, de a szekérutat is beszántották. Minek az, nem igaz?
Mi ennek ellenére végigmentünk a csatorna mellett, a szántás kemény rögein próbára téve izületeinket. Nem bántuk hát, amikor végre kiértünk a jól járható, szélesebb földútra, mely Alpárra vezet, vagy ha úgy tetszik, onnan vezet ki a vizekhez.
Aztán ami itt fogadott minket, már szinte leírhatatlan: az egyik helyen egy csatorna ásva (ami lehet, hogy már régebben is megvolt?), előtte vaslemezekből gát, szivattyú emeli ki a vizet belőle és engedi bele az Alpári-holtágba. A nemzetközi hírű madárélőhely, annak vizének és élővilágának felszámolása zajlott a szemünk előtt, vagy zajlik azoké előtt, akik erre járnak. A fedősztori az, hogy itt valamai fantasztikus madárrezervátum épül, gondolom sok pénzből; még ha így lenne is: kétségbeesetten, százával-ezrével víz és táplálék után keresgélő madarak, a kis tócsákban vergődő kishalak, egyéb vízi állatok milliói - utóbbiak a vízátemelésnek köszönhetően szinte bedarálva. Orrfacsaró bűz ameddig az orr elér. Ha igaz is lenne, hogy esetleg jó szándékkel itt mit építenének, akkor is csak így lehet megcsinálni valamit ebben az országban? És mindezt úgy, hogy még a falusiak se tudnak vagy mernek semmit mondani róla...
A helyet gyorsan magunk mögött akartuk hagyni, mert borzalmas látvány volt. Egy kis szakaszon gyalogoltunk még az Alpári-Holt-Tisza mellett, ami a tősi holtághoz hasonlóan, szintén erősen benőve hínárral, békalencsével, rucaörömmel, stb. A vizekben kevés oxigén van, ennek ellenére szép látvány és még így is nagyon sok állatnak adnak biztos élőhelyet.
A falut a "Nagyparaszt" nevű kocsmánál értük el, ahol rögtön meg is pihentünk, és hűsítettük magunkat, mert hiába van majdnem szeptember közepe, az idő, hetek óta folyamatosan júliusinak felel meg.
A kocsmától már nem volt messze a Földvár, a Templom-domb. Arra vettük az irányt. Néhány szép régi ház még látszódik a régi település maradékaként, ha az ember Tiszaalpáron az utcákat járja.
A falu legismertebb és leghíresebb látnivalója a Földvár, mely IX. századi építmény, és Anonymus krónikája leírja, hogy az alatta elterülő réteken futamította meg Árpád fejedelem Zalánt (ld. Zalán futása).
A vár szép kilátást adott a rétekre, és innen még jobban látszott, nemcsak távcsővel, de szinte szabad szemmel is, ami lent, "munka" néven zajlott.
A szomszédos Templom-domb tulajdonképpen a Földvár másik fele, amit egy bevágással leválasztottak az erősségről, majd a későbbiekben egy barokk templomot építettek rá, a XVIII. század közepén. Ez a környék legrégebbi temploma.
A domb alatt lenne az országos hírnévre szert tett Árpád-kori falurekonstukció, amely talán még két évtizedes se volt. Azért csak volt, mert úgy szétverődött, összedőlt, lebontódott, mintha török vagy tatár pusztította volna el. Ma egy romhalmaz, amelyik egy rosszabb környéken lévő tanyaudvaron is szégyennek, szemékupacnak számítana - nemhogy itt! Siralmas látvány volt, nem is maradtunk benne sokáig.
Miért van az, hogy ebben az országban semmit nem lehet normálisan és tartósra építeni, miért van az, hogy nem lehet évszázadok óta álló, de már az összedőlés határára került értékeket megmenteni?
Rossz hangulatban fejeztük be a túrát - ilyen szempontból. Normális ember nem lehet érzéketlen ennyi, rossz irányú változás tapasztalása esetén, amiket mi, amatőr országjáróként, szinte mindenhol tapasztalunk. Nem tehetünk úgy, mint sok ezren, akik nem akarják látni a valóságot, mert nem érdekli őket, milyen világ veszi őket körül, és a ma mindenek feletti magántulajdonjaikban, a maguk által fúrt lyukakba dugják a fejüket, és azt szuggerálják maguknak, minden rendben van.
Nem lehet célunk idilli lila köd eregetése, valami naív-buta szemléletmód, mely "csak a szépet veszi észre". Akinek ez kell, az nézzen operetteket, a valóság helyett.
Mert semmi sincs rendben, nagyon nagy bajban vagyunk, mint nemzet, mint ország, mint emberek, mint közösségek. Illetve, amit ezekből a fogalmakból még egyáltalán meghagytak nekünk, vagy mi meghagytunk belőlük magunknak...

 

Minden rokonom!

Sántaőz