(495.) HELYISMERETI TÚRA PUSZTAVACSI MAJOROK NYOMÁBAN


Idõpont: 2016. március 20. vasárnap
Útvonal: Pusztavacs - Nagymajor - Újház - Sárgaház - Erdészet - Temetõ - Nagypince - Téglagödör - Magtár - Csetharaszt-major - Antónia-major - Péter-major - Jeltorony - Templomrom - Pusztavacs
Táv: 18 km


Nehéz dolog egy ilyen túráról tárgyilagos, tudósítói szemszögbõl írni, hiszen aki ma velünk tartott, vagy a képeket látta/látja a neten, azt érzelmileg is megérinti a sok pusztuló érték látványa, vagy az eltûnt emlékek hosszú sora. Az érzelem itt persze erõs felindultságot, haragot, dühöt, értetlenséget jelent. Mindezt sokszor a sírás határán.
Felfoghatatlan, hogy Pusztavacson az elmúlt évtizedekben - és nemcsak 1990-ig! -, szinte minden meglévõ nyomát eltüntették vagy hagyták eltûnni az egykor virágzó, és az országban is párját ritkítóan megszervezett és mûködõképes Coburg-uradalomnak. Alig maradt egy-két mementó. Pedig ha nincsenek Coburgok, könnyen lehet, hogy ma Pusztavacs sincs...
A túrát elõre meghirdettük egy helyi közösségi oldalon, ahol némi tetszést kifejeztek ugyan az emberek a program iránt, de tettlegességig nem fajult senki. Írtam néhány vacsi származású ismerõsnek, személyesen hívtam õket, valamiért egyikük sem ért rá. Elküldtem az iskolának is a kiírást, de nemhogy nem tették ki az oldalukra, válaszra se méltatták a település felfedezésére invitáló megkeresésünket... Ezek fényében nem ért meglepetésként, hogy a megbeszélt helyen és idõpontban, a kocsma elõtt a Hunyadi tér mellett, egyetlen helybeli sem jelentkezett túrázásra. Sebaj, mi igen. Nyolc órakor indultunk neki tíz fõvel az ország legközépsõbb településének.
Elõbb az iskola mellett haladtunk el, majd elértük az elsõ pusztavacsi major, a Ferdinánd helyét. Az objektum neve az utóbbi idõkben Nagymajorrá változott, de eredetileg az elsõ itteni Coburg herceg, Ferdinánd (egy idõben hívták még Nándor-majornak is, ez a név a Ferdinánd magyaros változata) nevét viselte, aki az 1830-as évektõl elkezdte a semmi közepén, egy évszázadok óta csak legeltetett területen, a mintauradalom kiépítését. A területet eredetileg Magyarország egyik legrégebbi családja, a gróf Koháry birtokolta - ugyanaz, amelyik Kecskemét földesura is volt -, de a XIX. század elejére biztossá vált, hogy a család fiú örökös nélkül marad, vagyis magva szakad, hiszen az utolsó férfiági leszármazottnak, Koháry Ferencnek csak egy lánya volt, Mária Antónia. Õ pedig éppen C. Ferdinándhoz ment feleségül. Az apa, mivel jóban volt vejével, elérte a császári udvarban, hogy birtokai a Coburgoké lehessenek, egy feltétellel: hogy a szász hercegi család magyarországi ága, ettõl kezdve Coburg-Koháry névhasználattal él. Így is lett. Ferdinánd tehát elkezdte a vacsi birtok tudatos megszervezését, és az elsõ majort magáról nevezte el. Felesége egybõl két majornak, a Máriának és az Antóniának is névadója lett, majd gyerekeik Viktória, Ágoston, ifjabb Ferdinánd, illetve a család többi leszármazottja következett.
A Nagymajor kör alakú kiképzése ma is látható, a templomkert körül futó aszfaltút nyomvezetésén. Közepén a Szent Ágoston templom áll, mely a család õsi fészke, Coburg városának temploma mintájára, annak védõszentjének nevét kapta az új hazában is. A majorból nem sok maradt, de az egykori kastély ma is - és elfogadható állapotban - áll! És ezzel, ha jól végig gondolom, le is tudtuk a mai nap ilyen jellegû sikerélményeinek felsorolását....
Innen tovább haladva, a focipálya után rögtön egy másik major, az Újház következett. Két rogyadozó épület az egykori szép idõk tanúja, semmi egyéb. Az egyikben laknak, pedig alig tartja valami a falakat, a tetõt. A házak alatti réten szép és koros tölgyfák vonják magukra az erre járók tekintetét.
Utunk késõbb fiatal akácosba tért, melynek alján a növényzet üdén zöldelt. Az aszfaltutat majdnem elérve, az egykori Sárgaház nyomait kerestük, nem sok sikerrel. Egy tégla nem sok, annyi nem maradt belõle.
A dánszenmiklósi beton mellett gyalogoltunk, sütött a Nap. Hamarosan elértük az  erdészet területét, és betértünk a vendégház felé, de a kapuja zárva volt. Még fényképezni se tudtuk rendesen. Így odébbálltunk. Az erdészet mai épületegyüttesénél viszont nyitott kaput találtunk, így betértünk (bár nem állítjuk, hogy nekünk nyitották ki).
Két okból jöttünk ide. Az egyik, hogy itt állt egykor a Coburg-vadászkastély hatalmas és csodaszép épülete - persze nyom nélkül eltüntették ezt is (ide járt le a kor több politikusa, közéleti embere között Horthy Miklós is, vadászni. Baráti viszonyban volt Fülöp Józsiás herceggel. Egy idõs adatközlõ még emlékezett, hogy gyermekkorában többször is látta Vacson a kormányzót.
A másik, amiért felkerestük az erdészet udvarát, az, hogy itt található Magyarország VALÓDI Középpontja (és nem a mai Jeltorony alatt). Többször foglalkoztunk már ezzel a témával, sokan tudnak is róla, mégsem akarja senki megváltoztatni az évtizedek óta fenntartott téveszmét. Erre legjobb példa az a személy volt, aki ottlétünkkor kissé félénken számon kérte rajtunk, mit keresünk a területen. Válaszunk, amelyet nem hitt persze el, mert õ nem így hallotta - és itt van a hazugságok évtizedes bevésésének felelõssége! - , jöttünk bemérni és lefényképezni az Ország Közepét. Úgy nézett ránk szegény, mintha be lettünk volna lõve. Ennyit az igazság-hazugság viszonyáról...
Folytattuk a túrát. Kimentünk az Ágoston-majori földútra, majd a falu felé kanyarodtunk és az aszfalt mellett Dánszentmiklós irányába gyalogoltunk. Ezen a szakaszon, egy darabig a látnivalók részben a betonút mellé, részben pedig az ezzel párhuzamosan haladó és a temetõbe vivõ földút környékére estek.
Elõbb a fatelepet mellõzve, a temetõbe kanyarodtunk. Itt nyugszanak, jelentõs részben már azonosíthatatlan sírokban, azok az elsõ telepesek, akik gyûjtõnéven "felvidéki tótként" a Coburg-uradalom elsõ cselédjei, napszámosai, munkásai voltak (valójában cseh, morva, lengyel és szlovák emberekrõl van szó, akiknek leszármazottjai közül sokan ma is a környéken élnek, és ugyan jócskán elmagyarosodva, de családnevükben szlávos hangzással mégiscsak hordozzák a régiek emlékét). Keresztfáik elkorhadtak, nevük a feledés homályába veszett. A temetõ régebbi részét pedig mára akácerdõ borítja. Azért, ha az ember rászán egy kis idõt, és lemegy erre a felére a sírkertnek, találhat néhány érdekes dolgot, ezen kívül is. Például I. világháborús szovjet/ukrán katonák sírjait PRO PATRIA felirattal és KETTÕS KERESZTEL. Valamennyien 1918-ban haltak meg Vacson, de a dátumok alapján nem egyszerre. Vagy hadifoglyok voltak, akiket a majorokba adtak ki munkára, vagy sebesültek. Nem tudni. Érdemes lenne egyszer alaposabban is felmérni a sírokat, neveket összeírni és megörökíteni, hogy valami legalább megmaradjon Pusztavacs múltjának ebbõl a darabjából...
A következõ állomás ismét a fõút mellett volt, az egykori szõlõbirtok és pincészete csekély maradványának, a Nagypince romjainak megtekintése okán. A mellékelt archív felvétel és a ma készített kép közötti különbség mindent elmond a két kor közötti különbségrõl is. A pince ma egy szélesebb és két keskenyebb járattal bír, melyekben sötétség és szemétkupacok vannak.
A pincétõl ismét betértünk a dánosi úttól délre esõ részre, ahol, a régi térképek alapján legalább is, az egykori Téglásgödört szerettük volna meglelni. Itt bányászták valamikor a majorok építéséhez a téglák alapanyagát, az agyagot. Ma már a gödröknek sincs nyoma! Ugyanis, nem olyan régen, szeméttelepet csináltak belõle, az agyagbánya gödreit feltöltötték mindenféle kommunális hulladékkal, és a felszín magától, illetve az elhagyatottságtól, visszagazosodott, sõt: facsemeték jelenlétével pedig csaknem visszaerdõsödött.
A Téglagödör után tartottunk egy kis tízóraiszünetet, napoztunk, majd folytattuk utunkat az egykori Magtár (Granarium) felé. Ez az objektum sincs már meg, természetesen, de mint a közölt régi felvétel mutatja, nem volt éppen egy kicsi vagy csúnya darab. Ám a keresztezõdésben, ahol kb. állt, még azt sem tudtuk eldönteni, a dánosi út északi vagy déli szélén emelkedett, annyira azonosíthatatlan mára a helye is.
Az aszfalt maradt innen egy darabig a kísérõnk, mert az egykori Csett(haraszt)-majorra is kíváncsik voltunk, nem tudtuk, abból vajon maradt-e valami. Mikor odaértünk, megláttuk, hogy - egy Mátyás király mesére hajazva kifejezve - maradt is, meg nem is. Mert ugyan állnak még düledezõ cselédlakások, erõsen lepusztult állapotban, és szinte mindegyikben laknak is, de rengeteg a szemét, nagy a szegénység vagy inkább a nyomor. Vagyis, inkább ne maradt volna nyoma, ezen a ponton már ezt gondoltunk. A hely a XXI. század elején, az ország kellõs közepén, minden esetre elég szürreális élmény volt, pedig mi csak átutaztunk rajta, és nem kell itt élnünk. Megérne egy szociológiai tanulmányt, hogy jutott idáig az egykori major, és hogy kerültek ide és miért kénytelenek itt él ni ezek az emberek.
Az Antónia-major helyéig egy szinte járhatatlan, csak fatolvajok által használt szekérút kanyargott tovább. Tíz perc múlva átértünk a szomszédos objektumhoz, és persze itt is rögtön a régi korok dicsõ emlékének nyomait kerestük. Egy éppen szétbontás alatt álló épület romjain, és egy szinte teljesen elbontott hodály oszlopain kívül semmit sem találtunk. A területet benõtte a gaz, a cserjék és fák. Ezek viszont éppen fakadtak, szebbnél-szebb rügyekkel erõltettek valami élniakarás-ellenpontot a halott Antónia sírja fölé.
Itt már annyira nyomta a mellkasunkat valami, hogy alig volt kedvünk tovább menni. Minek? Hogy továbbra is ezt és így lássuk? Hogy keressünk valamit, ami rég nincs már? Hogy magasra felnõtt bokrokon és derékig érõ gazban keresgéljünk egy-egy téglát vagy betonkockát? Sírni tudtunk volna...
De szerencsére nem sok volt hátra a kanosszajárásból, így bõ fél óra alatt elértük az egykori Péter-major helyét is. Semmi és semmi - mindenhol... Egy kavicsot nem találtunk, amire rámondhattuk volna, hogy ez Péter utolsó hírmondója.
Az idõ erõsen délutánba kezdett már hajlani, várt volna még ránk két nõnevû gazdaság, Lujza- és Viktória-major helye, de úgy döntöttem, mint túravezetõ, hogy ezeket nem nézzük meg Elég volt egy napra ennyi negatívum. Túratársaimat így is csak a legnagyobb dicséret illeti, mert ennyi pusztulás láttán, szó nélkül tûrték a gyaloglás fizikai, és az elmúlás folyamatos látványának léleknyomorító hatását. Nem sok örömük telt benne, hogy eljöttek ma, és ez az én felelõsségem is, mert ma nem tudtam azt tenni a tarisznyájukba, amit máskor megpróbálok beletenni: szépet és jót. Még az én sokat látott és tapasztalt szemeimnek is sok volt ez egyszerre. Sebaj, mindjárt kiérünk az "Ország Közepére" - gondoltam, majd ott egy kicsit vidámabbak leszünk és napozunk egy nagyot.
Egy kanyar erre, egy egyenes arra, és valóban elértük a régi Kõrösi útnál a ZÖLD turistajelzést, majd hamarosan a tisztást, ahol a Jeltorony áll. Az építmény mellett még egy záró csoportképet készítettünk, aztán egy kis pihenés, és utolsó erõinket összpontosítva, elindultunk vissza a faluba. A régi kereszt a terület sarkán rövid kitérõt jelentette, de megérte. 1870 körül már itt állt ez a feszület, és ami ritkaság, hogy vasból kovácsolták, és ugyan ma is megvan, de több darabra törve. Talapzata pedig feltehetõen darázskõ, vagyis a középkori templom köveibõl készülhetett (a kereszttel átellenes sarkon lenne a Viktória-major hûlt helye...). Megérne a kereszt is egy kis felújítást, de azért így is törõdnek némileg vele, a környezet frissen gereblyézett és gaztalanított képe legalább is ezt mutatta.
A faluba az Akácsoron kanyarodtunk be, nemsokára pedig a Hunyadi téren találtuk magunkat, nem kevésbé pedig a templomromot. Több évtizede áll már körülötte a drótkerítés, amely azért van, hogy nehogy valaki bemenjen a romok közé és rádõljön a fal, fejére essen egy kõ. Az Alföldön elég kevés középkori emlék maradt, ezért lenne különösen értékes ez a rom, ha nem ilyen állapotban kellene dacolnia az idõvel, hanem kapna egy kis megerõsítést. De nem tudom, mikor kap, ha kap egyáltalán...
A rom körül, egy egykor szebb arcát mutató, 1848-as emlékpark van kiépítve, de a vértanúk faszobrai erõsen megkoptak, nincs is már mindegyik a helyén. Ezek felújítása, esetlegesen csak lekenése valamilyen idõtõl védõ festékkel, olajjal is sürgetõ lenne - és mivel pár ezer forintos tétel, nem is pénzkérdés...
De elég ennyi errõl a napról. Egy nagyon szép fekvésû, szép környezetû és barátságos falu Pusztavacs. Régen több kincse volt, amik ma már nincsenek meg. A maradékra legalább vigyázni kellene, nemcsak mint a múlt és az õsök tisztelete megnyilvánulásaként, hanem azért is, mert végsõ soron, ezek lennének egyszer a jövõ generációk öröksége is...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bogdánné Ubornyák Bori, Csonka Villõ (Dabas), Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Felker Joe, Gulyás György (Fülöpháza), Kárpáti János (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza) és Szõke Tímea (Dabas).