(525.) ÉVZÁRÓ TÚRA LADÁNYBENÉRŐL FELSŐLAJOSRA


Időpont: 2016. december 31. vszombat
Útvonal: Ladánybene - Borókás - Betyár-domb - Jaj-major - Jaj-tó - Megyehatár - Felsőlajos
Táv: 13 km


Az év utolsó napján egy könnyed környékbeli túrát terveztünk csak, mert az év más időszakaiban se az a lényeg, hol túrázunk, de egy ilyen napon aztán tényleg nem. Választásunk a szomszédos településekre: Ladánybenére, Táborfalvára és Felsőlajosra esett.
A csapat régen találkozott, ilyen létszámban meg főleg, így a reggeli találkozónál már elkezdődtött az ugratások és röhögések sorozata. És persze, ahogy egy szilveszteri túrához illik, volt nálunk egy kis pálinka, és nem kevés forralt bor is. Ezeknek több alkalmat is adtunk, hogy beteljesíthessék sorsukat, és erre is ittunk egyet, arra is ittunk egyet.
A túrát Ladánybene központjából kezdtük - előtte a Retro kocsmában kortyoltunk el egy kakaót -, aztán a Batthyány utcán letértünk, majd a jobbra kanyarodó földúton haladtunk, ahonnan megint lekanyarodtunk, ezúttal balra, és sűrű kutyaugatások és csaholó kutyanyelvek által simogatottan, két tanyát is közvetlen közelről mellőztünk. Az egyik a Butyka-tanya volt, a mögötte lévő pedig a képen is látható kis lak.
Innen tovább az erdőben gyalogoltunk, majd egy nagy jobbívű kanyarral, a Hostya-tanyánál kaptuk el a Gödörállási-dűlőt. És itt már erősen a falu szélén voltunk, mondhatni a tanyák is ritkultak; tulajdonképpen megérkeztünk a természeti környezetbe, a ladánybenei borókás szélére. Még egy szíverősítő pálesz-forralt bor menü - "igyunk azokra, akiknek ebben az éveben volt a születésnapja, vagy a következő évben lesz!" -, aztán elindultunk befelé, úttalan utakon a buckák és örökzöldek sokszor látott, de soha meg nem únható világába.
A táj ezúttal is leírhatatlanul szép volt. Az egyre erősödő napsütésben a reggeli mínusz tíz fok már enyhülni kezdett, de melegünk azért nem volt. Az arcunkat égette a Nap. Jókedvűen másztunk egyik halomról a másikra, néztük a fagyos, zúzmarás ágakat, fényképeztük a tájat és egymást. Önfeledten, gyermeki énünk teljes előhívásával telt a mai túra (is). Az egyik dombon csoportképet készítettünk, majd továbbálltunk.
Ezen a szakaszon közel jártunk a katonai objektum kerítéséhez, és a borókás tájék amúgy is katonai terület volt, van és lesz is. Mint sok más, nagyon szép hely az Alföldön, ez is a korábbi rendszerben, katonai fennhatóság alatt állt és gyakorlatozásra használták. Ez egyrészt baj, másrészt viszont előnye is van, például itt is, nevezetesen: így legalább megmradt az érintetlen természeti környezet, amely ugyan megszenvedte a tankok és lövedékek állandó jelenlétét, de mára egyrészt kiheverte, másrészt legalább nem került az erdő a gengszterváltás után vadkapitalisták kezébe, és nem vágták tarra az öreg erdőfoltokat.
A benei részről át kellett jutnunk a sűrűségen keresztül, a táborfalvi Betyár-dombi tanösvényre. Az átmenet nem is volt annyira egyszerű, de segítségünkre volt a Nap, melyet folyamatosan bal lapockámnál kellett hogy érezzek ahhoz, hogy tartani tudjam a helyes irányt. Viszont a szinte dzsungellé összenőtt borókabokrok, fenyők, egyéb csodák, fizikailag is akadálypályává változtatták a túra ezen szakaszát, de ez persze nem volt probléma; kisgyerekként estünk-keltünk, csúsztunk-másztunk, megküzdve minden méter előbbre jutásért. Kb. fél óra múlva aztán már ismerős kis fenyvesfoltban találtuk magunkat, a fák között pedig világított a fény a tágas réten, ahova ki kellett érnünk, így tulajdonképpen sikeresen letudtuk a sűrűbb szakaszt, s a tanösvényt elérve, már jelzett úton haladhattunk tovább.
A Betyár-dombi részről ezúttal direkt nem tettem fel képet, annyit láthattatok már tőlünk - vagy aki kíváncsi rá, az keresse fel személyesen! -, és nem is sokat időztünk itt, hanem hangulatunkhoz képest élénk tempóban, sokat beszélgetve, nevetve, folytattuk az utat a Jaj-major felé.
A régi tiszti lakások és a mosoda cseppet sem vidám, sőt inkább lehangoló, pusztulást mutató látványával, nem sokat foglalkoztunk, mert minek is...
A Jaj-majort hamar elértük, már messziről világítottak a hatalmas, fehérfalú hodályok, el se lehetett téveszteni. A gazdasági épületek kikerülése után a magtár, majd a kis kastély következettt. Szerencsénk volt, mert a házigazda hölgy szívélyesen fogadott minket, és nemcsak hogy mesélt a majorról és a kastélyról, de be is hívott minket és megmutatta a belsejét (fényképet nem csináltunk, lévén magánház, egy család otthona ma is). A kastély után felmehettünk a magtár emeletére, ami külön érdekesség, aki arra jár, ki ne hagyja ezt sem! Kb. háromnegyed óra itt tartózkodás után mégis mennünk kellett tovább, elköszöntünk és a mára már száraz Jaj-tó medre mellett, a megyehatár felé vettük az irányt. A tó egykor persze telve vízzel, nagyobb életet élt, s így a környéken lakók is benne, de így se volt csúnya látvány. Neve eredete ismeretlen, de ilyen formában már egy 1742-es határjáró oklevélben szerepel.
A megyehatárról nem volt messze Felsőlajos, mai túránk célállomása. A kis falu rendezett tanyái, majd utcái következtek, és a túrát tulajdonképpen Erzsike kisboltjánál fekjeztük be, ahol egyet még frissítettünk, majd elköszöntünk egymástól, boldog új évet kívánva, és egyik felünk autóval, másik felünk buszal, elmentünk haza.
Lezártuk az óévet, melyben sokat túráztunk, sok szép helyet kerestünk fel, sok emberi érzést éltünk át, sokszor el is gondolkoztunk a világ nem jó irányba haladásáról. Nekünk, mondhatom többes számban, nagy élmény volt ez az év, de már izgatottan várjuk az újat, mert 2017-ben még több helyre és még több túrán, még több emberrel szeretnénk ellátogatni; tervünk sincs kevesebb, mint 2016-ra volt - úgyhogy: túrára fel!

Mindenkinek boldog, túrákban gazdag új évet kívánunk!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsőlajos), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsőlajos), Dorogi László (Kecskemét), Felker Joe, Juhász Rózsa (Kecskemét), Kárpáti János (Kecskemét), Kemmer Márta, Lőrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza) és Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza).