(499.) TÚRA A CSÁKBERÉNYI DOLOMITVÖLGYEKBEN


Idõpont: 2016. április 16. szombat
Útvonal: Csákberény - Strázsa-hegy - Ugró-völgyi-szikla - Fertés-völgy - Ugró-völgy - Szappanos-völgy - Kis-Nyíres-völgy - Kõkapu-völgy - Kõkapu - Keskeny-hegy - Köves-völgy - Temetõ - Csákberény
Táv: 15 km


Végre szép idõ ígérkezett, mármint esõmentes, napsütéses, mert minden idõ szép, a természetben pedig különösen. Vagy ennek, vagy a Vértesnek köszönhetõen, de még az átlagos létszámnál is több ember akart ma velünk túrázni. És aki eljött, nem bánta meg...
Lajosmizsérõl fél hétkor indultunk, miután több turnusban a kecskemétiek is befutottak, újak, régiek. Három autóval hasítottunk Csákberény, vagyis a Vértes hegység déli oldalának egyik kis faluja felé. Ide vártuk a dabasi különítményt is. Nem sokkal negyed kilenc után mi is, õk is megérkeztünk, és egy kis kocsmázást követõen, nyomban indultunk, a sok szépséggel kecsegtetõ dolomitvölgyek irányába.
A falun végiggyalogolva, tiszta, rendezett utcákon gyalogoltunk, mindenhol virágzó fák, elsõsorban meggyek és sok virág. Most kezd igazán beindulni a természet. A ZÖLD SÁV jelzést az utolsó házak után elhagyva, egy régi, kopott ZÖLD HÁROMSZÖG jelzést követve - amely térképeken már nincs is rajta, pedig még itt-ott látható -, a Csákberény fölött magasodó, kopár tetejû Strázsa-hegyre kapaszkodtunk.
Akin még eddig volt pulóver, itt az is megszabadult tõle, mert a reggeli idõpont ellenére, már most volt majdnem 20 fok. A hegy füves fennsíkján rengeteg sárga virág, köztük a rétek királynõi, a tavaszi héricsek - nem is sokasága, valóságos özöne. Ennyit még sehol sem láttunk egyben. Nem gyõztük kapkodni a fejünket, és pláne nem gyõztünk fényképezni.
A magaslatról jól látszott alattunk, nyugati irányban, az Ugró-völgy, ahova egy kis kitérõ után majd leereszkedünk és annak északi zárlatáig haladunk benne.
Elõtte azonban, a völgy keleti oldalát záró magaslat gerinc élén maradtunk, és a Fertés-völgy kiágazása fölött meredõ Ugró-völgyi-szikla kilátópontja felé vettük az irányt. Ebben az volt a rendhagyó, hogy nem a völgybõl másztunk fel, hanem fentrõl ereszkedtünk oda. A Strázsa-hegytõl, teljesen érthetetlen módon, nem voltak felmérve a szekérutak, nem szerepeltek a gps-eken sem, így a régi, papírtérkép hagyományos jelzésrendszerét követve, hagyományos navigálással, bõ fél óra múlva mégiscsak elértük a kívánt helyet. Kimásztunk a sziklákra és pihenõt tartottunk. Ettünk, ittunk, gyönyörködtünk a kilátásban, töltõdtünk, napoztunk. Nagyon szép hely, aki erre jár, ki ne hagyja!
A sziklától le kellett ereszkednünk az alanti völgybe. Annyira meredek volt, hogy csak fától fáig tudtunk haladni, meg-megcsúsztunk az apró mészkõzúzalékon. Érhetetlen módon, nem vezet lentrõl járható ösvény az Ugró-völgyi-sziklához, vagy ha úgy tetszik, onnan le a völgybe (amikor készültünk erre a túrára, úgy kellett összebogarászni a töredék adatokat, egy-két képet, térképszelvényeket tanulmányozni, stb. - annyira ismeretlen és keveset látogatott ez a környék, a völgyek rendszere turistautakkal nem jelzett, az egy Ugró-völgyet leszámítva. Ez is felfoghatatlan. Hogy lehet egy ilyen szép helyet ennyire a homályban tartani...).
Aztán persze szerencsésen leértünk, de mint kiderült, nem az Ugró-, hanem a Fertés-völgybe. Innen visszafelé kellett kétszáz métert haladnunk, hogy végre a ZÖLD KERESZT jelzésre fordulva, végig menjünk a tágas, zöld aljú, hasadékon. Leírhatatlan, milyen hangulata van ennek a helynek is. És végig az egész túrán, a többi völgynek, sziklaalakzatokkal, fény és árnyék játékával, a zöldbe boruló fák között.
Rövid letérõket lehet itt tervezni a fõ csapások elhagyásával, hiszen elég gyakran nyílnak oldalvölgyek, némelyik hosszabb, másik rövidebb. Mindbe lehetetlen lenne bemenni, azokat végigjárni, de például a Szarvasfertés nevûbe bekanyarodtunk, és árnyékában-rejtekében, tartottunk egy majdnem ebédszünetet. Akik hamarabb végeztek, még felmásztak a felettünk magasodó kõperemre, és ezeket a bátrakat fent szép kilátás, sok virág jutalmazta fáradságukért.
A pihenõ után folytattuk a völgybõl kifelé vezetõ utunkat. Az ösvény, a völgyzárlat felé, egyre keskenyebb és meredekebb lett. Mielõtt elértük volna a tetejét, jobbra kitérõ csábított volna a Rezsõvár sziklájához, a de ma ezt kihagytuk. Ha újra erre járunk, pótoljuk.
A Kis-Nyíres-völgy mindössze kétszáz méteres, ezen felkapaszkodva, kijutottunk a takarásból, és egy tágas, lapos platón találtuk magunkat. Ezen elõbb elkeveredtünk, egy a szemünknek kedves sétányszerû utat választva, de köszörülve a csorbát, visszatértünk a helyes irányba. Rövidesen elértük északi irányból a Kõkapu-völgy tetejét, és egy nyiladékban megkezdtük bele ereszkedésünket.
Elõzetesen rendelkezésünkre álló adatok alapján ez a bemélyedés ígérkezett a legszebbnek. És ahogy egyre beljebb jutottunk benne, úgy igazolta a természet a várakozásainkat. Elmondani ezt sem lehet szavakkal. Nehéz ügy. A zöldben fehér sziklák, a fehér sziklák között rengeteg fakadó zöld aljnövény, de nem az alja kategóriából. A szép bükkösben fel-feltûnt néhány öregebb példány is, melyek korát 100 év körülire becsültük. A csoport itt már annyira felszabadultan érezte magát, a sok szépség láttán hangosan csujogattak is néhányan,  sziklákra és kidõlt fatörzsekre másztak, kezdtünk egy általános iskolai osztálykirándulásra hasonlítani. De mit ér a tekintélyes felnõttkor látszata, ha az nem csak egy álca, és az emberben jó esetben holtáig ott kucorgó, néha felszínre merészkedõ gyermeki én, nem villantja meg ilyen helyeken, oldott hangulatban, az élet étcsokijától megbarnult tejfogát...
Lehetetlen is folytatni az érzékeltetését a túrának, aki még nem volt, menjen el Csákberénybe és nézzen szét a völgyekben!...
A Kõkapu-völgy névadó sziklafalai elhagyása után, hamarosan elértünk egy öreg tölgyfát, melynél balra letértünk a szekérútról, és az elején kaptatós, késõbb megenyhülõ emelkedõn, felmásztunk a Keskeny-hegy, valójában sem túl széles, bércére. Az elsõ alkalmas helyen, ahol leheveredhettünk és adódott némi kilátás is, hosszabb pihenõt tartottunk, melyet sokunk arra használt fel, hogy a felmelegedett dolomit sziklák közötti fûben elheverjen, és csak úgy, lazuljon, töltõdjön csaknem háromnegyed órát. Fantasztikusan jól esett mindenkinek! Annyira lebegtünk ekkor már, hogy nem is mindenkinek akaródzott tovább mászni a gerincen, de a "sok lúd több, mint a kevés" alapon, megszavaztuk a folytatást, és egészen a keletrõl alattunk húzódó Köves-völgy felsõ széléig, majd rákanyarodva erre, a sokadik hasadékra, itt mentünk vissza az öreg tölgyig, ahol az elõbb kiágaztunk a Kõkapu-völgybõl. Éppen ez az utolsó völgy nem volt különösebben szép se, érdekes se, még magában se, nemhogy a többihez képest. Gondolkoztam, miért van mindig úgy, hogy a túrák utolsó néhány kilométere szürkébb, kevésbé szép, szótlanabb, vontatott, és sose jut rájuk igazi látnivaló.
Hát azért, mert a szépre van egy felvezetõ és egy levezetõ szakasz. A túrák hármas tagolása szerint:
1. A bevezetõ szakaszban kínlódás, nyûglõdés, mászás, szuszogás, izzadás. Minek jöttem el, mért nem maradtam inkább otthon?
2. A szépség, a középsõ, a legnagyobb és legmeghatározóbb rész. Ilyenkor semmi se magas, semmi se sok vagy meleg, ilyenkor nem fáj semmi, csak éljük a csodát, boldogok vagyunk. Nem akarok hazamenni!
3. A lezárás, a befejezés. A szépbõl és az élményekbõl való kiszakadás. Megint nyûglõdés, fáradtság, depresszió, mert vége van valaminek, ami tarthatna örökké is. Haza kell menni...
És az utolsó szakasz kikerülhetetlen. És ma ez volt a Köves-völgy. Máskor más. A középsõ rész általában mindig megtörténik és az adja az igazi élményt. Az elsõ szakasz pedig gyakorlással szinte átléphetõ, már ami a negatívumok észrevételét jelenti. Mert senki se szeret mászni, de megcsináljuk. Különben nem jön a második szakasz. Egész egyszerûen nem érdemeljük meg. Kb. ennyi.
Ezzel, jólesõ érzéssel, befejeztem a belsõ monológomat, amit szerencséjére a társaknak, most nem vetítettem ki a szélesvásznúra, és máris beértünk a faluba, ahol a régi temetõt érintve, némi elkavarodás utána a kocsmában kötöttünk ki. Gyors frissítés, aztán hazafelé vettük az irányt. Nem kellemes része az ilyen napoknak, de velük jár. Mint fentebb érintettem a témát.
A sofõrök elõtt ismét le a kalappal, mert fáradtan, ilyen melegben, nagy forgalomban és komoly sebességnél, mindenkit, magukat és autójukat is, épségben szállították haza. :)
Összefoglalva a mai napot: szép volt. Aki nem látta, amit mi láttunk, az bánhatja...

Megjegyzés: sajnos a képek semmilyen mértékben nem adják vissza egy-egy túra hangulatát, látnivalóit. De a mai képek különösen nem. Mert az egész lefényképezhetetlen, elmesélhetetlen, visszaadhatatlan volt. Kizárólag helyben, az erdõben, a völgyekben átélhetõ élmény és titok. Nem hazavihetõ. Illetve csak kis mértékben...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Besenyi Erzsébet (Felsõlajos), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Csonka Zoltán (Dabas), Csonka Villõ (Dabas), Felker Joe, Golovics Éva (Kecskemét), Kenyeres Éva (Kecskemét), Kárpáti János (Kecskemét), Kovács Mária (Kecskemét), Lõrik Lászlóné Irénke (Hetényegyháza), Nagy Ádám (Budapest), Polyák Imre (Kecskemét), Rádi Józsefné Edit (Hetényegyháza), Rimóczi Klára, Szõke Tímea (Dabas).