(389.) TÚRA A SÓHORDÓ ÚTON 1.: NAGYKŐRÖS - TALFÁJA


Idõpont: 2013. március 23. szombat
Útvonal: Nagykõrös - Református templom - Szabadszállási út (Sóhordó út) - Kürti-lapos - Szõrhalom - Vacsi út - Talfája
Táv: 19 km


A mai napon 6 előtt keltünk fel, mert 6:40-kor már Ladánybenén kellett felvenni Mátét. Méntelek felé mentünk be Kecskemétre. A találkozó fél 8-kor volt a buszállomáson.
A mai túrának összesen tizenketten vágtunk neki. A 7:40-kor induló buszra szálltunk fel és átmentünk Nagykõrösre. Itt leszállva a buszról elsétáltunk a Református templomhoz. Itt egy kis meglepetés várt a csapatra, ugyanis a templom gondnokának vezetésével megtekinthettük a templomot belülrõl. Kívülrõl is elég impozánsnak tûnt az építmény a magas toronnyal, de belülrõl még nagyobbnak tûnt. A szószék a jobb oldalon volt középen és a folyosókat leszámítva mindenhol padok voltak. A félköríves karzati rész nyújt további ülõhelyeket. Az orgona is nagyon szép. Már a belsõ teret járva megtudtuk, hogy a toronyba is felmehetünk. Kilépve a templomból kicsit megcsapott minket a hűs levegõ, mivel az idõ borús volt, szeles és csak pár fokkal jártunk 0 fok felett.
A torony egyik oldalán vezetett fel egy csigalépcsõ az elsõ szintre. Ezen a szinten volt a régi toronyóra, mely a harangot mûködtette. Az órája már nem mûködik, de ha felhúzzák a szerkezetet áramszünet esetén, tökéletesen mutatja az idõt. Itt lehetett látni a régi gótikus jeleket az oldalfalon.
Tovább másztunk felfelé a több száz éves falépcsõkön, és egy kis ajtót nyitottak ki nekünk amin a templom tetõterébe léphettünk be. Végül is semmi különös nincs egy teljesen üres térben, leszámítva azt, hogy a mennyezet egy méter vastag, a keresztben fekvõ gerendák egy szálfából készülte, sehol egy toldás és a templom megépítése óta így állnak. Sehol egy vetemedés, meghajlás. Hihetetlen volt, hogy ez a régi építmény még állja a mai idõk viszontagságait. Kilépve a padlástérbõl a „lépcsõházba”, elmentünk a harangozó kis „dobozkája” mellett is. A következõ szinten kissé sötét volt, de itt lehetett látni egy dobozkát a torony közepén „lebegni” amely mint kiderült az órajelet fogadja Münchenbõl.
Felértünk a harangtoronyba és ekkor szólalt meg az egyik kis harang, szerencsére csak kettõt kondított. Fél 9 volt és tudtuk, hogy fél óránk van megjárni a tornyot, mielõtt kilencet ütne a harang. Tovább lépcsõzve felértünk a toronyszobába, amely teljesen fehér volt. A párkányra is ki lehetett menni és körbejárni. Még lehetõség volt egy szinttel feljebb menni és itt volt a végállomás. A torony tövében sétálhattunk körbe és megcsodálhattuk a remek kilátást a városra és annak környékére. A szél jobban fújt idefent, de a látvány feledetett ezt a kissé csípõs érzést. A csapat fele lemászott a templom udvarára, a másik fele pedig megvárta a kilenc órás harangozást. Miután újra együtt voltunk Arany János szobránál csoportképet készítettünk. Ezután megköszöntük az idegenvezetést és megkezdtük a túránkat.
A körforgalomban készítettünk pár képet a Szabadság térrõl, majd Gábor névnap alkalmából koccintottunk. A Kecskeméti úton mentünk és elhaladtunk B. Tóth Ferenc szobránál, aki a homoki szõlõtermelés úttörõje volt. Elérkeztünk a Petõfi Sándor utcához, a Sóhordó útig. A víztorony irányából jött régen az út Szolnok felõl. Innentõl amennyire lehetett a régi út nyomvonalát követtük.
Régi házak között mentünk, majd az Áchim András utcánál Borika, Zsolti meg én elsétáltunk egy kõhöz amely vélhetõen határkõ volt, de hogy mié, azt nem tudtuk kideríteni.
Visszamentünk a Szabadszállási úthoz, mely nem véletlen, hogy ezt a nevet kapta. Ezen mentünk ki a településrõl, a katolikus temetõ mellett elhaladva. A Téglagyári utca után végre véget ért a mûút és földútra léphettünk. Igaz kissé sáros volt, mert már errefelé is elolvadt a március 15-ei hó. Messzire tekintve kissé párás-ködös volt az idõ és az út sem sok látnivalót kínált, mivel szántóföldek között vezetett.
Azért mégsem volt unalmas, mert a sáros és a kevésbé sáros részek váltották egymást és elgondolkodtató volt, hogy mi lehetett itt az ökrös szekerek idején. Sajnos az út nem minden szakasza járható be a teljes valójában, mert a szántókat és az utakat szögletesítették és az átvágásokat megszüntették. Egy ponton letértünk az útról, de csak négyen, hogy megtaláljuk az út egy régi vonalát amely az elõbb említett okok miatt szûnt meg. Sajnos a szántón keresztül nem látszott az út, így csak sejthettük, hogy merre ment. Visszatérve a többiekhez folytattuk utunkat. Egyre nehezebb volt a sáros részeket kikerülni, de a társakkal folytatott beszélgetések szinte észrevétlenné tették a sáros utat. No meg ettõl izgalmas is volt, mert folyamatos útkeresésben voltunk holott tudtuk a Sóhordó úton járunk. Egy nagyobb földút keresztezõdésben jobbra fordultunk és folytatódott a kalandos séta. Elértük a Kecskemét-Cegléd vasút nyomvonalát ahol egy HP pontot is találtunk. A vasúti átkelõn átérve a 19-es számú õrházhoz értünk.
Itt egy érdekes követ találtunk, amelyet hosszasan vizsgáltunk. Eközben az õrházban lakókkal elegyedtünk beszélgetésben és nagy meglepetésben volt részünk. Az egyikük édesapja lakott itt és elõtte is itt szolgált a nagyapja mint vasutas. Tudták, hogy mi is az a Sóhordó út, tudtak mesélni egy kicsit a környékbeli tanyákról, de amire nem számíthattunk, hogy Borika megtudta, hogy honnan is származik egyik rokona.
Mivel idõnk elég jól eltelt, kénytelenek voltunk továbbhaladni. Utunk egy kis alléban folytatódott és ismét kénytelenek voltunk egy kis szakaszon mellõzni a régi utat. Kiértünk a fák közül és egy jobbforduló után kis szakaszon nyílt terepen haladtunk. Sajnos most is igénybe kellett vennünk a földút menti szántók széleit, hogy a sáros részeken tovább tudjunk haladni. Egy balforduló következett, majd egy széles földút keresztezése után erdõirtás területére értünk. Itt én elmentem egy HP pontot bemérni, majd sietve értem utol a többieket.
Az erdõirtás területét éppen egy buldózer szántotta és a vezetõjével is beszélgettünk pár perc erejéig. Mai utunk során meglepõen sokat beszélgettünk a helybéliekkel, de hát mi nem sietünk sosem és mindig kíváncsiak vagyunk arra, hogy ki mit tud az adott környékrõl, pláne ha olyat ami számunkra is ismeretlen, vagy éppen hasznos. Elérkeztünk a Szõr-halomhoz. Itt régen állhatott valami, mert a földben megtalálható kõtörmelékek építménybõl származnak. Ami kicsit elszomorító, hogy egy szántóterületén fekszik és a mûvelés során folyamatosan kopnak élvonalai.
A halomtól továbbmenve egy-két forduló után erdõn mentünk keresztül, majd az erdõ szélén kanyargott utunk. Sok olyan kiszáradt csatornát láttunk, amely egyes területeken felgyûlt vizeket vezettek el. A tájba ezek is hoztak kis változatosságot. Egy óra előtt valamivel megérkeztünk a megyehatárra, amely itt Kecskemét határát is jelentette. Ezért is volt itt egy határkõ. Borika és a Bujdosó lányok továbbmentek, a többiek pedig elsétáltak a hármas határhalomhoz, mely elég impozáns látvány volt.
A hozzá nem értõknek ez csak három domb, amit földutak szelnek keresztül. Bár jobban megnézve az egyik magasabb, amelyen a HP pont van, a másik kettõ pedig kisebb, ezek mutatják a határ irányvonalát. Ismét egy kis történelem érintett minket. Visszamentünk az útra az akácos allén és siettünk utolérni négy túratársunkat. Menet közben elhaladtunk a Nyikos-tó medre mellett és itt a Nyikos-tanyánál váltottunk pár szót Nyikos bácsival, aki szemmel láthatóan és hallhatóan is már 90 év körül járhatott.
Beértünk egy erdõs részre és ismét fák között vezetett utunk. Elértünk egy nagyobb keresztezõdéshez . Itt ismét belecsöppentünk a történelem egy részébe, ugyanis itt ment keresztül hajdanán az az út, amely Pusztavacsig vezetett ahol a Nagykõrösrõl Pestig vezetõ útba torkollott. Azon gondolkodtunk, hogy itt méltó lenne egy keresztel megemlékezni az útról, illetve az azon elhaladó, vagy utazó emberekrõl. Hát ki tudja lehet lesz belõle valami. Pedig ez is csak egy átlagos poros, földes négyes keresztezõdés, de hát az út neve kicsit árulkodó Vacsi út.
Innen egy szélesebb földúton mentünk és egyre több autó haladt el mellettünk. Egy kis kanyarulat után mûúthoz értünk. Az utolsó kilométereket mûúton tettük meg, de azért még láttunk egy-két dolgot: dimbek-dombok a távolba nézve, az Alpár-Nyárlõrinci-csatorna, szépen egymásba rakott szalmabála kazlak. Kiértünk az 5-ös úthoz, a Nevada sörözõhöz, háromnegyed háromkor. Ahová betérve kicsit felfrissültünk ki kávéval, ki forró csokival, ki a reggeli pálinkával. Innen kisétáltunk a buszmegállóba és visszabuszoztunk Kecskemétre. Itt elköszöntünk egymástól és hazafelé indultunk: Kecskemétre, Kerekegyházára, Lajosmizsére, Ladánybenére és Dabasra. Ez is azt mutatja, hogy a kilométerek nem szabhatnak határokat pár óra önfeledt kis túrázáshoz.
Lehet a mai túránk nem tájbéli látványosságban volt gazdag, de ettõl még érdekes volt. Olyan úton járni, ahol több százan jártak és több ökör a maga erejével, dacolva a sárral biztosította, hogy a só vagy egyéb portékák eljussanak egyik helyrõl a másikra nem mindennapi. Azért kíváncsi lennék arra, hogy az út környékén lakók hány százaléka tudja, hogy milyen út mentén laknak. Nos ha ezen emberek nem is tudják, talán majd egyszer elolvassák kis beszámolóinkat és megtudják, hogy a történelem egy szeletének lehetnek részesei ha végigmennek az úton, vagy csak éppen megérintik.
A mai túránk csak az elsõ szakasza volt a Sóhordó útnak és vár ránk még egy pár. Hogy mi vár ránk azokon a szakaszokon azt elõre csak sejthetjük, de úgyis hoz nekünk valami újat és meglepõt. Számunkra minden rejtett dolognak megéri felfedni titkát, mert mi vigyázunk rá és megosztjuk másokkal, hogy megtudják semmi sem olyan, mint amilyennek látszik.

Csonka Zoltán (Dabas)

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bujdosó Bettina, Bujdosó Petra, Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Gondos Máté (Ladánybene), Mátyás Gábor (Kecskemét), Polyák Nikolett (Kerekegyháza), Popovics Zsuzsanna (Kecskemét), Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szõke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.