(392.) TÚRA AZ ORGOVÁNYI-RÉTEKEN


Idõpont: 2013. április 20. szombat
Útvonal: Orgovány - Csíra-szék - Pimpó tanösvény - Orgoványi-borókás - Madármegfigyelõ torony - Kolon-tói-övcsatorna - Szõlõk - Orgovány
Táv: 18 km


A mai napon úti célunk az orgoványi rétek voltak. A reggeli találkozó a lassan már szokásosnak mondható kis házikónál volt, ahonnan két autóval öten indultunk Kerekegyházára hol felvettük Zolit, édesanyját és annak võlegényét. Hogy megérkezésünk ne legyen éppen sima még Ágasegyházán is megálltunk, hogy kicsit felfrissítsük magunkat a Pici presszóban amely tavaly már a Kiskunsági Piros itteni szakaszán is remek helynek bizonyult. Na de megállásunknak másik oka is volt itt csatlakozott hozzánk Kecskemétrõl Gábor és Zsuzsa. Most már teljes volt a mai csapat és már csak Izsákon kellett átmenni, hogy sok kanyart magunk mögött hagyva megérkezzünk Orgoványra. Egy vegyesbolt elõtt parkoltunk le autóinkat és szinte mindenki megszabadult a fölösleges ruhadaraboktól. Talán azért, mert már most meleg volt és még csak 8:18 volt.
Hát akkor meg is indultunk a jelzésen. Árnyékunk nem sok volt, egy nagyon széles gazdasági földúton mentünk. Bal felõl folyamatosan távolodtunk az Izsákra vezetõ úttól, jobbról pedig szõlõültetvények jelentek meg a nap meg szüntelenül sütött minket. Elhaladtunk egy-két tanya mellett is ahol lovak, birkák és fészkét rakó gólyák egyaránt elõfordultak. Egyre több ásóbékát láttunk és egyre több mocsári-gólyahírt. Ez annak a jele volt, hogy megérkeztünk az orgoványi rétekhez, illetve a Csíra-székhez. Pedig mást nem lehetett látni csak nádast, amely sok helyen víztengerben úszott, frissen zöldellõ gabonatáblát, gólyahír tengert és felhõs kék eget. De ennél több azt hiszen nem is kell, hogy az ember megálljon, vagy éppen leüljön és elmerengjen azon, amit lát és csak azt venné észre, hogy hú ráesteledett. Annyira magával ragadó a táj, hogy azt is elfelednénk, hogy a nap sugarai igencsak nyáriasan tûznek. Még nagyon be sem hatoltunk a rét „vad” világába máris erõt kellett vennünk magunkon, hogy ne fotózzunk le minden négyzetmétert, mert kicsit elfordulva már mást láthattunk. Utunk jobbra fordult és áthaladtunk a Kolon-tói csatorna hídján (9:02), amely szinte tele volt vízzel ami azt mutatja, hogy elég sok csapadék esett az elsõ hónapokban. A víztükörben visszatükrözõdõ nádszálak remek témát szolgáltattak, akárcsak egy csapat tovaszálló nyárilúd. Egy kisebb töltésen mentünk és a korábbi orgoványi teljesítménytúrák beszámolóit hallgatva megtudhattuk, hogy itt igencsak sáros és ingoványos tud lenni az út. De most az idõ száraz volt, de mégis mennyi látnivaló. Lesétáltunk a Csíra-szék széléhez és csodáltuk a víztükröt amely folyamatosan tûnt el a nádasban. Hátunk mögött meg újabb látványosság került szemünk elé három hatalmas fûzfa. Olyan volt mintha azért állnának ott, hogy köszöntsék az erre járókat, vagy éppen felhívják a figyelmet arra, hogy innentõl bizony a fûzfák világa következik. Ugyanis balról jobbra a következõket lehetett megfigyelni: a vizenyõs nádas, hatalmas törzsátmérõjû fûzfasor, zöldellõ fû, a középen füves út és kicsit buckás, néhány boróka bokrot rejtõ fás terület. Megérkeztünk a Csíra-széki pihenõhöz (9:46) ahol kicsit lepihentünk, hogy reggelizzünk és továbbra is csak ámuljunk. A pihenõnél jól meg lehetett figyelni a fûzfák vastag törzsét a kusza ágait és élveztük a kis árnyékot, amit szolgáltattak.
Mivel még alig tettünk meg pár kilométert folytattuk utunkat végre árnyékot adó fák között. Ezen a szakaszon egy rózsaszín virágpompába öltözött bokor „tartott fel” minket. Elérkeztünk egy a jelzés egy kisebb kiágazásához ahol a csapat megnézte és fantasztikus képekben örökítette meg a Kolontói-csatorna vizét és partját. Itt egy elágazásnál egy fa tövében egy eldõlt nagyobb követ fedeztünk fel (10:24), amelyrõl csak késõbb állapítottuk meg, hogy egy határkõ lehetett. A következõ pár száz méteren napos és árnyékos területek váltották egymást. Amikor megláttuk a Sarka-halmot letértünk az útról, hogy megkeressünk egy határkövet amelyet meg is találtunk egy bokor árnyékában. Innen lemásztunk, hogy utána felmenjünk a halomra (10:56). A kilátás vetekszik a legtöbb hegyen látható kilátással, pedig csak alföldi tájat lehet látni. Szemben több nagyobb halmot is lehetett látni. Ez a hely kilátópontként is remekül megállja helyét, de vétek lenne egy kilátóval eltorzítani a halom tetejét, elégedjen meg az erre járó azzal amit lát azt sem lehet feldolgozni. Visszamentünk az útra, de ezúttal már jelzett földúton lépkedtünk. Az út egyébként nagyjából Orogovány határvonalán húzódik, így több kisebb település határkövet is láttunk. De ne szaladjunk ennyire elõre, mert kedvet kaptunk az egyik halom meghódításához. Telepített fiatal fák között mentünk fel rá és sikerült betájolnunk, hogy a Bogja halomra értünk fel ettõl keletebbre pedig az Orgoványi-halmot láthatjuk. Mennyi látnivaló és változás pár négyzetméteren, hihetetlen. Kicsit keringve a területen visszamentünk a földútra amely kissé marasztalóvá vált, ugyanis egyre sûrûbb volt a homok. De a nehezebb lépteket feledtette a báránypirosító kis növényecske és a boróka bokrok, melyek szinte varázslatossá tették a tájat.
Egy nagyobb keresztezõdés után megérkeztünk az általunk csak Halott borókásnak elnevezett részhez. Amit láttunk az minden természetet szeretõ embernek megérinti a szívét: szürke színû ágak szerteszéjjel, kisebb nagyobb boróka torzók hatalmas területen. Hogy mi lehetett itt azt el sem lehetett képzelni, de valami tûzféle okozhatott itt pusztítást, mert a nyomai jó megmaradtak. Figyelmezteti az erre járót arra, hogy õ csak vendég a természetben és amit magával hozott azt vigye is haza és ügyeljen arra, hogy ne okozzon tüzet és semmi kárt a természetnek. Bár az is lehet magától keletkezett a tûz, de ez meg a természet rendje amibe szintén nem ildomos beleavatkozni. Mindenestre azért fájó szívvel mentünk itt keresztül és a természet gondoskodott arról, hogy folyamatosan elfeledjük legalább is egy idõre a „csontvázakat”. Fenyõerdõ mentén haladva újabb határkövet találtunk. Ezután megálltunk kicsit pihenni, majd útra kelve betértünk egy tanyához vízszerzés reményében. A tulajdonosok nagyon rendesek voltak és elláttak minket friss hidegebb vízzel. Folytatva utunkat több jó állapotú és szép tanya mentén haladtunk el, amíg el nem érkeztünk a jelzéshez ahol egy határkõ állott aminek a tetejébe az irány is bele volt vájva. Innen belépve egy más világba folytattuk túránkat. Jobb és bal oldalt nádas, amely szinte csordultig tele volt vízzel, termetes fûzfákkal és mocsári gólyahírrel. Ez a kis sétány csak 200 méterig tartott, de ha mindent aprólékosan megnézünk, biztos fél óráig is elidõztünk volna. Kiértünk egy nagyobb mezõre, az orgoványi rétekre és végre megérkeztünk a Madármegfigyelõ-toronyhoz (12:42), ahol ebédszünetünket tartottuk. Itt is jártunk már tavaly az egyik „piros túránk” során, bár akkor kicsit hûvösebb és szelesebb volt az idõ. A toronyból a kilátás viszont ugyanolyan látványos és marasztaló volt Jakabszállástól-Orgoványig el lehetett látni és közte magával ragadó végtelen puszta, melynek szépségét sem szavak, sem fényképek nem adhatják vissza. Szépségét nem lehet leírni, hanem látni kell és eltenni az emlékek közé, de attól tartok ez nem volt és sosem lesz nehéz.
Sajnos innen is tova kellett ballagni, de a táj kicsit megtréfált minket ugyanis nem tudtunk egyenesen visszatérni a jelzésre. Egy nádas állta utunkat, amelyet nagy ívben kerültünk meg, de így is volt pár méter ahol vízben kellett lépnünk. A kanyarodásunk ívét meg véletlenül, vagy éppen szándékosan pár fûzfa kísérte. A nap ekkora már égetõen sütött, de egyszerûen jobb lett volna becsukott szemmel járni, mert a látványt nem gyõztük feldolgozni. Visszaértünk a jelzésre és középen füves földúton meneteltünk. A jelzés jobbra elfordult, de mi egyenesen mentünk tovább (13:30) mivel nagyon elidõztünk, de talán volt okunk rá! Újra napfürdõztünk elég sokáig, közben magunk mögött hagytuk a rétet, de azért ilyen könnyen nem szabadultunk. Az utunk éppen úgy vezetett, kanyargott, fordult, hogy sokáig láthassuk a „varázst” és csak fokozatosan - hogy ne legyenek elvonás tüneteink – váltott át a táj másba. Ez a más újra a Kolontói-csatorna volt és a mellette elterülõ szántóföldek és vizenyõs területek. A csatorna mentén mentünk sokáig amelybe, mint korábba is ezen a szakaszán is sok víz volt amibe kedvünk lett volna megmártózni mert igencsak tûzött a nap, szinte már égetett. Elérkeztünk egy balfordulóhoz és jobb felé eltekintetünk az Árpás-halom felé, amelyet az útrövidítés miatt hagytunk, de mint sok más táj esetében is ide is visszajövünk majd. Egy és a környéken talán egyetlen nagyobb fa árnyékában vártuk be egymást, hogy továbbhaladva áthaladjunk a szõlõsültetvényen. Itt már látnivalót a különbözõ mûveltségi szinten lévõ földek okozták. Volt ahol már a szõlõtõkék ki voltak takarva, volt ahol még a gaz lepte el, de volt ahol már a karókat gondozták, javították. Hát igen a jó idõ a gazdálkodókat is kicsalogatta. Kicsit egyhangú volt ez az utolsó bõ két kilométer, de hát a nap folyamán annyi élmény ért minket, hogy igazán nem panaszkodhatunk. Lassacskán megérkeztünk autóinkhoz (14:52) és ismét egy fantasztikus túrán voltunk túl. És ahogy reggel úgy ugyanazon az útvonalon, de visszafelé hazafelé vettük az irányt. Mire Lajosmizsére értünk újra csak öten voltunk, de másik öt társunk is ugyanazt élte át a nap folyamán:
Megismerhettük az ébredezõ, pompázó tavaszi, vagy talán kora nyári természetet egy másik oldaláról, mely igen tetszetõs volt. Ennyire változó, de mégsem megunható és varázslatos tájat ritkán lehet látni. A magyar nyelvben, ezáltal másikban sincs olyan szó, amivel ki lehetne fejezni azt amit láttunk. Fényképeink csak hírnökei annak, amit ott van. Elég csak kimondani, hogy Csíra-szék, torony, fûzfa, nádas, csatorna és máris beindul az emlékezet. Lehet kicsit sokat voltunk napon, de nem lehet mindenhol jégbe fagyott koktélt inni a pálmafák árnyékában. De mi nem is ilyenre vágyunk, hanem arra, hogy megismerjük a természetet, mindent ami abban van, bejárjuk minden zugát és hagyjuk hogy magával ragadjon. Talán a természet is érzi ezt, mert mindig akkor mutat valamit, amikor nem számítunk rá, csak azoknak fedi fel titkait, akik tényleg érdemesek rá. Az kijelenthetõ, hogy túl egyszerû természetnek nevezni ezt a csodát. Lehetne sorolni a jellemzõket, a szavakat, de egy szóval nem lehet leírni. Mi azért megpróbáljuk kis írásainkkal, illetve fényképeinkkel visszaadni mindazt amit láttunk, éreztünk hátha lesznek olyanok akik felkerekednek és utána járnak annak, hogy mirõl is szólnak ezek a több oldalas mûvek, vagy éppen a több száz fotó. Egy szó mint száz, az alföldi táj, a puszta végtelensége elbûvöli a szemet, felüdíti és elvarázsolja a lelket. Pont azt a csodát nyújtja, amire vágyunk nap mint nap: a boldogságot. Mindenesetre mi már tudjuk, hogy miért érdemes kimozdulni, de sokan vannak akik még nem értik miért is indultak el. Ez egy hosszú út, amelynek nincs vége, de nem is lehet visszatérni az elejére, csak bizonyos pontokat újra felkeresni. Egy valami azonban kijelenhetõ: ÉRDEMES! "

Szõke Timi és Csonka Zoli (Dabas

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Berger Attila, Csonka Zoltán (Dabas), Mátyás Gábor (Kecskemét), Popovics Zsuzsanna (Kecskemét),  Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szekeres Zoltánné Marcsi (Kecskemét), Szõke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.