FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL  CSOPORTKÉPEINK  TAGJAINK  TÚRANAPTÁR  BESZÁMOLÓK  ARCHÍVUM  EREDMÉNYEINK  LÉTESÍTMÉNYEINK  TÚRAKÖR KLUB  FILMJEINK  PANORÁMAKÉPEK  ÍRÁSOK  NAPLÓ  MÉDIA  JÁRÓFÖLD  LINKEK 


(386.)  TÚRA REJTÉLYES ROMOK NYOMÁBAN A PILISBEN


Időpont: 2013. március 2. szombat
Útvonal: Budakalász - Alba Eclesia - Attila/Árpád sírja - Zöld-barlang - Kevély-nyereg - Nagy-Kevély - Ezüst-Kevély - Szabó József-barlang - Barlangház - Sicambria romjai (Ősbudavár) - Budakalász
Táv: 15 km
 

1. BESZÁMOLÓ

 

"A mai napon a találkozó Dabason volt a Tesco parkolójában. Innen két autóval vettük az irányt Budakalászra.
A mai túránkat egyszerűen a következő szavakkal lehetne összefoglalni: városnézés – egy másik múlt megismerése – döbbenet – a tűz meghódítása – hátborzongás – városkerülés. Ezek talán nem sokat mondanak, de a túranapló végére minden szó kikerekedik. Budapesten mentünk keresztül és a rakpart bizonyos szakaszának lezárása miatt megnéztük a Parlament és az Árpád-híd környékét és lakótelepeit.
Budakalászra nem sokkal 8 óra előtt érkeztünk meg és enyhe napos idő fogadott minket.
Leparkolt autóinkat magunk mögött hagyva
7:56-kor megindultunk, hogy felmásszunk a Kevélyekre. Pár méter megtétele után baloldalt a temető képe szemben pedig egy emlékmű fogadott minket. Átkelve a Barát-patak hídján, melynek neve kicsit árulkodó is lehetne. A jelzésen, a Kőbányai úton hagytuk el a települést. A régi játszótér után már kicsit fagyott földúton mentünk, majd a névtelen forrás után emelkedni kezdtünk. A kilátás visszafelé és jobb irányba a Pilis felé egyre jobban körvonalazódott. A szél kicsit lengedezett, de a nap azért fitogtatta erejét. Egy kissé göröngyös volt az emelkedő, de szerencsére hamar felértünk és máris füves földúton, majd kissé sárosabb földúton mentünk a bokrok irányába. Letértünk a jelzésről, hogy felkeressünk egy helyet, melyet Alba Eclesia-ának (Fehéregyháza) neveznek, igaz semmi nem árulkodik arról, hogy hol is van pontosan. Az újszerű vagy alternatív pontosabban a valódi és igaz történelemfelfogás szerint itt egy 240x130 méteres kolostor- és templom-együttes állott. Ennek látszólag semmi nyoma sincs, de egy fa tövében találtunk néhány kisebb faragott kődarabot (8:34), amelyet nem tudtunk csak egyszerűen sziklának nevezni. Erről történelmi tanulmányaink során nem sokat hallottunk és arról sem, hogy a Pilis nem csak egy hegység volt az elmúlt évszázadok során, hanem kis hazánk történelmének jelentős meghatározó helye. A pálosokról valamelyest már hallottunk, de arról nem sokat, hogy itt 86 szerzetes élt, hogy miért erre a válasz nehéz lenne egy mondattal elintézni, de eme napló sorai sem erre hivatottak. Röviden annyit érdemes megjegyezni, hogy akit érdekel, hogy itt miért nem csak egyszerű bokrok vannak a lényegében semmi területén azok kis kutakodással utána tudnak nézni, hogy szó szerint mi van a felszín alatt. Túrakörünk vezetője hosszasan számolt be az alternatív történelemfelfogásról mely mindenkit megérintett valamilyen módon.
Ezután kicsit nehéz volt elindulni, mivel nem igazán értettük, hogy hol is vagyunk, illetve hová tartunk. Egy biztos volt, hogy kicsit kinyitottuk ama palackot és a szelleme ott volt körülöttünk. Ez az érzés kicsit hátborzongató is volt, de érdekes is. A múlt szelleme olyanok körül lehetett akik érdeklődést tanúsítottak az iránt, hogy ez a pont nem egy kilátóhely. Igen, mert innen szép a kilátás a Pilisre, Pomáz felé a Csikóvárra és a Kő-hegyre. De mi kezdtünk kicsit máshogy látni az elkövetkezendő kilométereken és még nem tudtunk mi vár ránk. Egy kis galagonyáson átvágva próbáltunk visszatérni a jelzésre és egy-két nagyobb sziklapadot is találtunk, ami akár a lekopott hegyoldal is lehet, de akár valaminek a maradványa is. Ezt egyértelműen nem lehetett megállapítani. Visszaérve a jelzésre egy darabig a bokrok között vezető kis ösvényen haladtunk. Megnéztük az ingókövet is, de itt inkább az árnyfényképezés hozott minket lázba. Továbbhaladva pár perc múlva már szélesebb földúton trappoltunk. Ahol a nap már jobban érte a földet ott felolvadt, így kis sárban is volt részünk. Egy kanyarulatban egy kövön, vagy sziklán, esetleg falmaradványon egy nagyobb halovány zöld sáv jelzés jelezte a haladási irányt. Azért sok errefelé a furcsa alakzatú szikla, vagy talán az erózió játszadozott erre felé. Egy kis erdőirtás területén mentünk keresztül és az erdőirtó járművek nyomában, vagy annak mentén haladva jobban ki tudtuk kerülni a kicsit sáros-tűleveles pocsolyákat. Mindeközben folyamatos emelkedésbe kezdtünk és baloldalt egy régi patakmeder húzódott, amelynek medrét láthatóan crossmotorosok szántogatják. Fenyvesbe értünk és egy 90 fokos kanyarulatot követően – ahol több út is kiágazott – erőteljesebb emelkedés következett. Egy kis vájatban haladtunk, majd kitérőt tettünk egy tisztáshoz ahonnan ismét megcsodálhattuk Pomázt és a felette húzódó Pilis nyúlványát. Visszatérve utunkra még várt ránk egy kis zihálás amíg elérkeztünk Attila és Árpád sírjához (10:00).
Olyan volt, mint egy kőbánya amelyet már régen nem használnak, de elég volt csak pár percnyi történetet hallgatnunk Csabától és máris máshogy néztük az előttünk lévő sárgás sziklafalra. Ugyanis sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy itt a sziklák alatti mély üregek rejtik Árpád és Attila földi maradványait. Egy kb. 5 cm átmérőjű lyuk árulkodik arról, hogy itt valamikor kutakodtak. Ugyanis a környező sziklák mohásak, a növényzet már kicsit eluralkodott rajtuk, de egy darabon nyoma sincs ilyesminek. Olyan mintha itt lezártak volna valamit. Egy 4-6 méter vastag sziklatömb áll itt amely mögött üreg található. Legalább is ezt állapították meg azok, akik a lyukat fúrták. Ennyi időt egy sziklafal alatt nem igen töltöttem még. Próbáltuk megérteni, hogy mi is van itt. Megérinteni csak a sziklát lehetett, de a lyukból valahogy érezni lehetett a kiáramló, bizsergető levegőt. Szóval az a szellem most itt eltűnt és átadta helyét egy másiknak. Kicsit megpihentünk és reggeliztünk és közben bámultuk a ’bányaudvar’ falát. Hagytuk magunkat, hogy valahogy átszellemüljünk, és ne azt nézzük, hogy egy hegyen vagyunk, egy hegyre tartunk fel. Időutazásban volt részünk úgy hogy mégis 2013-ban maradtunk, minden valóságosnak láttunk, de nem igazán értettük mi is kering körülöttünk.
Rászántuk magunkat a továbbhaladásra, mert még sok mindent várt ránk. Ezek közé tartozott a továbbtartó emelkedő, de ezúttal már egyre jobban kilátszódtak a kövek a föld alól. Megnéztük Szász Elek-emléktábláját is ami azért volt kicsit furcsa, mert a tábla nem éppen egyenesen állt a sziklán hanem enyhén ferdén. A jelzés után kis lejtő következett és egy fedett pihenőhely (10.47) ahol nagyszerű kilátás nyílik az egyszerűen csak ’Pomázi-medencének’ nevezett részre. Mögöttünk pedig egy hatalmas bányaudvar volt amelynek sziklafalában egy üregre lettünk figyelmesek. Hárman fel is mentünk megnézni, de inkább csak egy fülke volt, ahonnan a kilátás még szebb volt.
Továbbhaladva a csapatnak csak kis része kereste fel a Zöld-barlangot. Egy barlangász biztosan tovább merészkedett volna, mint mi, de így is kicsit bemerészkedtünk a világába. Csúszós föld és sziklafalak, fényt beengedő ’barlangablak’, egy kőhíd a fejünk felett és egy feketelyuk, amit rövid felderítésünk során láttunk, tapasztaltunk. Mikor kiértünk észrevettük, hogy rengeteg hóvirág nyílt már ki a hegyoldalon, így óvatosan kellett visszaereszkedni a jelzésre. Az út kicsit sárosabb volt, de nem volt vészes. Egy igencsak érdekes építményre lettünk figyelmesek az úttól bal irányba. Mintha egy kút, vagy egy kör alakú égető lett volna itt valamikor, amelynek már csak a ¾ cikkeje volt meg. Az építmény tégláin pedig L felirat volt látható. Hogy mi lehet azt nem sikerült kideríteni, de nem maradt észrevétlen. Egy nagyon forduló után csodák-csodájára kisebb-nagyobb hó foltokat láttunk. Még várt ránk egy kis emelkedő, de
11:39-kor felértünk a Kevély-nyeregre.
Bár egy kissé beborult az ég, de mire felértünk ismét hétágra sütött a nap. Letáboroztunk és hozzáláttunk a tűzrakáshoz. Nem gondoltuk volna, hogy ez egy majd 50 percig tartó folyamat lesz, de derekasan megküzdöttünk vele. Némileg száraz faágakat és leveleket gyűjtöttünk a nyereg fél kilométeres körzetében. Így történt meg, hogy levél keresés közben ráakadtam egy határkőre, mely derekasan helyállt az idő vasfogának. Hosszas kitartás után végül fellobbant a tűz és megsüthettünk kis szalonnáinkat és kolbászainkat, piríthattunk kenyeret, hogy azután jól lakva nyugtázzuk az eddig leküzdött emelkedéseket és kilométereket. Éhesek is voltunk már, illetve ebéd gyanánt szalonnasütést terveztünk, így dacolva a vizes fával, mégis sikerült fellobbantani ebédünk tüzét. Ezalatt a majd 2 óra alatt vagy 60-70, különböző korosztályú ember fordult meg itt, vélhetően a jó időnek köszönhetően.

Miután összepakoltunk továbbindultunk (
13:25). Eléggé eltelt az idő, de mégsem diktáltunk rohamtempót. Még egy darabig emelkednünk kellett a fák között kanyargó-köves ösvénykén és nem egy helyen remek kilátás nyílt a Budai-hegységtől Solymáron át egészen a Pilisszántóig. Felértünk a Nagy-Kevélyre és innen már majdhogynem lefelé mentünk. Na de elérkeztünk egy remek kilátóhelyhez ahonnan a korábbi panoráma kiegészült még a Budai-hegységtől a Megyeri hídig tartó látképpel. Itt kicsit több idő töltöttünk, hogy sorra vegyük milyen települést és magaslatokat látunk. Egy kopasz hegyoldalon ereszkedtünk le a pár méterrel lentebb lévő kezdődő erdősávba. Az erdő nagyon szép és hangulatos volt annak ellenére, hogy kopasz volt és csak ezután fog felébredni téli álmából. Elérkeztünk az Ezüst-Kevélyhez (14:40). Itt egy érdekes sziklafalra lettünk figyelmesek, de a másik oldala még érdekesebb volt. Egy kunyhót találtunk a sziklába vájva, vagy beleépítve, mely a nálunk lévő atlasz szerint egy 1920-as években emelt TTE menedékkunyhó volt. A sziklákat fürkészve még egy Madonnára lettünk figyelmesek. Itt is biztos nagy élet lehetett alkalmanként a múlt század elején, mivel tűzrakhelyet is be lehetett azonosítani, illetve egy félkör alakú kőpadot is.
Lehet, hogy a természet eddigi órák alatt figyelt minket és megállapította, hogy nem általános túrázók vagyunk, mert egy zöld mohaszőnyeget gurított elénk. Legalább is így is lehet magyarázatot adni a kb 200 méteren húzódó zöld csodára. A kunyhó körül is sok volt a szikla, de a kicsit járatlanabb ösvény újabb és újabb sziklahalmok között vezetett minket. Elérkeztünk egy nagyobb sziklamederhez, mely olyan volt, mint egy víznyelő. Eddig is láttunk sziklákat borító mohafoltokat, de itt valahogy több volt egy négyzetméteren. Hozzájuk érve tényleg olyan volt, mintha valami szőnyeget simítanánk, de ezt nem emberi kéz alkotta, hanem a természet. Visszakanyarodtunk és megérkeztünk a Szabó József-barlanghoz (15:18). Egy hatalmas leomlott sziklatömb állta el a barlang bejáratát, de azért az egyik oldalán meg lehetett közelíteni a vaskerettel jelzett bejáratot. Mivel nem vagyunk barlangászok és felszerelésünk sincs így itt meg is álltunk. Egyébként is lefoglalt minket a folyamatos döbbenet, hogy mennyi sziklatömb van erre és hogy mennyire nem egyformák, mindegyiknek meg volt a maga egyedisége. A nap még továbbra is kitartóan sütött, de már a nem éreztük annyira, mivel a hegy túloldalán járt, de mégsem fáztunk. Nem is volt időnk rá, mivel a lábunk tovább vitt és mindig belebotlott valamibe, ami nem egy fatuskó volt. Végül is tudtuk mit ejtünk útba, de más tervezni, képeket nézni vagy átélni, megfogni és lefényképezni. Kis barlangász ösvényen mentünk a következő érdekes helyhez a Barlangházhoz. Mely egy kis építmény volt a földbe-sziklába süllyesztve, vagy beleépítve. Lementünk a boltíve alá és végül is itt véget ért a kunyhó, de itt állapítottuk meg, hogy ez inkább valami védkunyhó lehetett. Továbbhaladva ismét kicsit átvágtunk a sziklatengeren és rátértünk az eredeti tervezett útvonalra.
És elkövetkezett a végforduló. Egyre inkább emelkedtünk majd az ösvényről letérve megkerestük a Szarkofág követ. Azt nem is kell megemlíteni, hogy kövek, sziklák hevertek minden felé, de valahogy ez más volt. Furcsa volt itt járkálni és egyre több olyan tömböt találtunk, aminek csiszolását biztosan nem a természet végezte. Innen pár méterre volt Sicambria romjai (15:54), ahol felépült Ősbudavár. Egy hatalmas sziklafal az egyik oldalán egy mélyedésben lévő sziklaüreggel, a másik oldalán egy másik kisebb mélyedéssel. Kövek-sziklák mindenfelé egy rommezőn álltunk, Attila hun király várának romjainál. Érdekes boltív alakú sziklákat is találtunk, valamint szabályos kör alakúakat is. Az egész napos túrától már eléggé elfáradtunk, de mégsem ettől ültünk le a sziklákra. Inkább attól, hogy valahogy átérezzük a helyet, megértsük mi is állhatott itt valójába és, hogy mi lett vele. Az biztos nem a természet műve volt amit láttunk, igaz ez a pusztításra is. Hátborzongató volt már a Szarkofág kőnél is, de a sziklafalon állva és bámulva a nyílást, ami ki tudja hová vezet folyamatosan hideg futkosott a hátunkon. Megint megérintett minket valami, de ez a szellem nem az volt, mint ami Attila és Árpád sírjától kísért minket. Itt már teljesen más volt. A nap fénye is máshogy esett és talán a sors akarta úgy, hogy kicsit már sötétedés felé érjünk ide. A nyári melegben is biztos itt hűvösebb van, de nem a szikláktól, az biztos. Félelmetes, érthetetlen és döbbenetes volt ez a hely. Ahogy továbbhaladtunk szabályosan kialakított falakat, vagy netán helyiségeket láttunk? Ki tudja. Egy biztos itt nem egyszerű kövek és sziklák voltak valahol fent a Kevélyeken. Itt az igazi történetünk egy darabkája volt és a pusztítás ellenére is még, aki hisz benne az meglátja, hogy itt valami nagyszerű dolognak kellett lennie. Túlságosan is nagyszerűnek és igaznak, amit valakik el akartak tüntetni, de teljesen nem sikerült. Ahogy fokozatosan elhagytuk a helyet még vissza-visszatekintettünk, hogy el ne feledjük ezt a helyet.
Kiértünk egy nagy mezőhöz, majd annak szélében haladva elértünk egy nagy fenyőfához és valahogy a lemenő nap fényét erősebbnek éreztük mint eddig. Az eddigi kísérőnk ottmaradt a romok között, de fejünkben tovább motoszkált. Elhaladtunk a Budakalászi kőbánya mellett, majd egy dombon ereszkedtünk le a bánya útjára. Nem sokáig haladtunk rajta mert egy elég meredek utcán leereszkedtünk a hegyoldalról egy szántóföld mellé (16:38). A földút fák közé vezetett és hamarosan a névtelen forrásnál voltunk. Innen már ismert volt az út és már csak vissza kellett gyalogolni az autókhoz. Visszaérkezve (
17:00) beszálltunk autóinkban és ezúttal a fővárost jól megkerülve, az M0-ás autóutat érintve értünk vissza Dabasra. Itt elköszöntünk barátainktól és kis otthonunkban tértünk.
A mai nap ismét olyanra nagyszerűen sikerült mint az összes többi, csak most sokkal nagyobb volt a döbbenet és a túra utáni milliónyi gondolat cikázott a fejünkben. Igyekeztünk feldolgozni a látottakat és a hallottakat. Mintha nem is egy hegyen jártunk volna, mintha nem is vettük volna észre az erdőt. Próbáltuk meglátni azt, amit az igazi őseink láttak, mikor erre jártak. Ehhez nem csak a szem kell, hanem a hit is. Képzelődni is lehet, de az tévútra visz és nem vezet jó eredményre. Higgyünk a szikláknak és a köveknek és annak, hogy a Pilis nem csak egy hegy, hanem annál elmondhatatlanul több. Hazánk dobogó szíve, dicsőséges múltunk, és őseink emlékének, titkainak őrzője, magyar nemzeti öntudatunk gyökere."

Szőke Timi és Csonka Zoli (Dabas)

 

2. BESZÁMOLÓ

 

a) Történelmi izékről

A mai beszámoló egy gyakran látogatott vidék rejtett látnivalóiról szól. Az újszerű vagy alternatív történelemfelfogás szerint (a régit inkább hagyjuk!) a magyar történelem tele van elhallgatott vagy elhazudott dolgokkal. Ennek fő területei: a magyarok  eredete (a régi elméletet inkább hagyjuk!), Kárpát-medencei tartózkodásának kérdése és az Árpád-házi királyok idejének történelme.
Sok amatőr és néhány profi személy kutakodik a témában, köztük néhány kókler is akad, sokszor egymásnak is ellentmondó eredményekkel. A kutatások eredményeinek közös halmaza:
1. A magyarok nem finnugor eredetűek.
2. Ehelyett létezik a szkíta-magyar rokonság és folytonosság.
3. A Kárpát-medencébe az úgynevezett "honfoglalás" alkalmával nem először jöttek be magyarok vagy magyarokkal rokon népek, hanem már hosszú idő óta itt éltek.
4. A Kárpát-medence nemcsak egy hely a sok közül, hanem a Föld golyó egyik legerősebben szakrális helye, legősibb fészke, olyan természeti, geopolitikai és gazdasági potenciállal, amelyek máshol ilyen mértékben nem léteznek máshol.
5. Az Árpád-házi királyok nemcsak hogy Attila, hun király, de egészen a a világ első uralkodójának, Nimródnak leszármazottai.
6. A magyarság rendkívüli nyelvi, kulturális, szakrális és hadászati  képességekkel megáldott nép, mely ősidőktől kezdve egészen a legutóbbi korokig, meghatározó szerepet játszott a világtörténelemben.
7. A magyarság 1000 előtt is már jóval keresztény, sőt: Jézus ismerője és követője volt. - és még sokáig lehetne sorolni.
Ebből mindenki azt hisz el, amit akar. Akik csak egy irányban képesek gondolkodni, azok ezeket mereven elutasítják, akik képesek más részleteket és összefüggéseket is megfontolni, esetleg juthatnak olyan álláspontra, amelyeket nem az iskolai történelemtanárok szájából hallottak (mintha az attól igaz lett volna...).
Fenti feltételezések és kutatások szerint a Pilis meghatározó szerepet töltött és tölt be a magyarság történelmében, de - számtalan bizonyítékkal alátámaszthatóan - a Föld energetikai és szakrális központja is itt volt/van.
A Pilis, a középkori magyar állam újjászervezésének idején (IX. század), megint igen fontos szerephez jutott. Árpád, később Szent István, továbbá az őket követő uralkodók, itt építették ki a világi - királyi - hatalom központját, és a táltos hagyományokkal keveredő és a XIII. századtól "pálos csuha alá bújtatott" szkíta kereszténység is itt építette ki vallási központját és emelte templomait, kolostorait.
Ezeknek az egykori dicsőséget és nagy hírnevet megélt épületeknek hollétéről az elmúlt néhány évtizedben parázs vita alakult ki a hivatalos és nem hivatalos történészek, magyarság kutatók között. Előbbiek a mai Székesfehérvárban, Budában-Óbudában és például - korábban Pilisszentkeresztre - később aztán Kesztölc-Klastrompusztára helyezett pálos őskolostorban hisznek, és tagadják Attila egykori városának, Sicambriának még a létezését is, és ettől semmi eltérő álláspontot el nem fogadnak, míg utóbbiak szerint nemcsak hogy a pálosok első kolostora nem Klastrompusztán volt, de a Pilis környékén kellene keresnünk és meg is találnánk Sicambria, Ősbuda, Árpád és Attila sírja, Fehérvár, a királynék vára, stb. romjait is.
Mai túránk tehát egy sokak által látogatott, de csak kevesek által ismert területen, a Kevélyek keleti lankáin és oldalában zajlott le. Célunk volt, hogy az újszerű történelemfelfogással szimpatizálva, bizonyos leírásokat és előadásokat feldolgozva, magunk is megkeressük, elképzeljük fenti nevezetes épületek, események esetlegesen fellelhető romjait, megérezzük ezen helyek kisugárzását, felfigyeljünk a múlt érzékelhető üzeneteire.

b) A túra leírása

Hét fővel vágtunk neki a túrának, hat órai indulással. Dabason kölcsönösen kiörömködtük magunkat a találkozás miatt, aztán Pesten át Budakalászra mentünk. A faluba nem sokkal nyolc előtt értünk, a patakparton leparkoltunk, összeszedtük cókmókjainkat, aztán egészkor nekiindultunk a ZÖLD SÁV jelzésnek.
Ezen csak addig haladtunk, amíg ki nem értünk a lakott terület szélére, majd ekkor gyorsan le is tértünk róla. Célunk, jelzetlen és elég sáros szekérúton az Ajmanica nevű füves-bozótos határrész elérése volt. Itt állt ugyanis (nem használok feltételes módot, mert kijelentőben könnyebb, és közelebb is áll a meggyőződésemhez) Alba Eclesia, vagyis Fehérvár. Nem is akármilyen hely volt ez. Egy 240x130 méteres kolostor- és templomegyüttes, melynek a felszín felett semmi nyoma, de Lánszki Imre ökológus kutatásai szerint, műholdas radarral átvilágítva a föld felső rétegeit, a romok jól kirajzolódnak. Sajnos, a hely elég ronda, átláthatatlan, elhanyagolt volt, nehéz volt elképzelni, hogy épületek álltak itt valamikor, és Magyarország egyik szakrális központja létezett e falak között, ahol egyszerre 86 pálos szerzetes is élt együtt...
Innen felmentünk az Ingó-kő nevezetű sziklaalakzathoz, amely valóban elválva a vízszintes síktól, egyik élén áll - igaz kitámasztva, hogy még mindig így lehessen nevezni. Ha a támaszték kiesne alóla, megszűnne ilyen néven ez a látványosság is.
A kőtől a turistaúton folytattuk, felfelé emelkedtünk egy nem túl meredek,  inkább kényelmesnek mondható, de a fagy kiengedésének és a Nap erősödő sugarainak köszönhetően sáros erdei úton a Kevély-nyereg irányába. Nem sok idő elteltével elértünk egy újabb érdekes állomáshoz. Egy felhagyott "kőbányához". Ennek udvarára betérve érdekes látvány fogadott. Fényképekről már ismertem a helyet, a több színű sziklafal is ismerős volt. Jobb oldalon azzal a hatalmas sziklatömbbel, amely teljesen elütve környezetétől, feltehetően emberi kéz (de mekkora kéz lehetett!) által került egy nyílás elzárása céljából. Lánszki Imre feltételezései szerint, hivatkozva Anonymus leírására , itt ("egy kőmederben lefolyó patak forrása fölötti bányában") temethették el Árpád fejedelmet, az évszázadokkal korábban ugyancsak itt végső nyughelyet nyert Attila, hun király mellé.
Egyre erősödő napsütésben, a kicsit csípős reggel után már egyáltalán nem fázva haladtunk egyre feljebb. Megint találtunk egy kőbányát, tetején egy üreg-barlanggal, aztán a társaság egyik fele felmászott a hegyoldalba, hogy megkeresse a Zöld-barlangot. Még egy-két kanyar, és 12.00 előtt nem sokkal megérkeztünk déli pihenőnk helyszínére, a Kevély-nyeregbe. Itt, ugyancsak történeti forrásra hivatkozva, egy kápolna vagy kolostor állt, melynek köveiből a feltételezések szerint a Kevély-nyergi turistaházat építették a két háború közt.
A nyereg tisztásán rengeteg ember volt, kihasználva az első igazán tavaszi hétvégét. Iskolás csoportok, nyugdíjasok, fiatalok és középkorúak. Legalább száz ember jött-ment azalatt a másfél óra alatt, amit itt töltöttünk. Terveink szerint szalonnát akartunk sütni. Neki is álltunk a tűzrakásnak, de mivel elég csapadékos volt az elmúlt időszak, sikerült 50 percet elbabrálni a tűzgyújtással, mert minden vizes volt, egy darab száraz fát nem találtunk. Már majdnem feladtuk, amikor végre, igazi csapatmunkával és kitartással, mégis sikerült nemcsak ropogós kis tüzet, de alatta jelentékeny parázsréteget is összehoznunk. Azonnal szalonna elő, fel- és bedarabolás, és már sütöttük is az ebédnek valót. Amikor kész lett, akkor pedig, mivel úgy gondoltuk, alaposan megdolgoztunk érte, jóízűen mindet meg is ettük.
Tele gyomorral várt még ránk egy kis mászás a Nagy-Kevélyre. Nem esett éppen jól, de viszonylag könnyen és hamar letudtuk. És mint minden hasonló mászás és csúcs, megérte a fáradságot, mert napozásra csábító időben, páramentes levegőben, tíz kilométerre is elláttunk - illetve a hegyes részeken kicsit közelebbre, a laposabb alföldi részen messzebbre. Szívesen maradtunk volna akár egy órát is, de erősen elhaladt az idő, és sok minden várt még ránk a lefelé úton.
A hegygerinc legmagasabb pontjáról tehát ereszkedni kezdtünk az Ezüst-Kevélyre. Itt aztán elkezdődött a sziklás-romos káprázat! A kis hegycsúcs tetejét elszórt kövek borították. Egy szakaszon mintha kőfal maradványa látszott volna, annyira szabályosan egymásra rakott és hatalmas méretű kövekből, hogy nem mertük teljesen hinni a rom-elméletben, néhányan a kőbánya-tézis felé hajlottak. Pedig ez egy több ezer éves - és régészek által felmért - erődítési maradvány, amely eredetileg 10 méter magasságban szinte az egész Ezüst-Kevély tetején végig húzódott.
A falmaradvány mögött egy boltíves, pinceszerű kőházat találtunk, mint atlaszunkból kiderült, a TTE réges régi, 1920-as években emelt menedékkunyhója volt. De mi azt gyanítottuk, esetleg régebbi valami lehetett ennek a turistaszállónak is az alapja...
A kunyhó mellet, a sziklafalon egy szép "Szűz Mária a kisdeddel"- domborművet találtunk. Nem tudni, ki és mikor rakta oda. De megérintett a gesztus mindannyiunkat. A helyet egyébként számtalan gödör és kőkupac színesítette, mintha agy kiskunsági buckavidék lett volna - csak kőből. Ezek között mentünk a Szabó József-barlang irányába, zömmel úttalan utakon.
A barlang egy meredek sziklafal alatt, kanyonszerű völgymélyedés alján nyílna. A "szájüreget" meg is találtuk, de kitöltötte egy soktonnás leszakadt kőtömb, nem tudtuk pontosan hol és merre lehetett a barlang, melyet a leírás szerint borsócseppkövek  díszítenek.
A barlang szomszédságában, onnan kb. 100 méterre pedig az úgynevezett Barlangház várt, mely a TTE-védkunyhóhoz hasonlító mesterséges valami. Talán ház? Talán egy barlang bejárata? És mindenhol és folyvást csak kőbánya és kőbánya - vagy romok és romok?...
Ennek a kanyonnak vagy minek egyébként elképesztő kisugárzása volt. Nekem személy szerint lúdbőrzött a hátam, és a levegő is kissé fojtott volt benne. Nem egy mezei focipálya rezgéseit lehetett itt érezni...
Az eddigi kábulatokból tulajdonképpen fel sem ocsúdva, a túra vége felé megérkeztünk az egykori Sicambria (Attila hun király vára, melyet korábban a trójai háborúból elmenekült trójaiak alapítottak), a későbbi Ősbudavár romjaihoz (a túrán nem ezt neveztem meg Ősbudavárnak, de hát én is tévedhetek - vagy nem).
Ez a hely tulajdonképpen egy erdővel telepített régi rommező. Szanaszét szórt hatalmas és kisebb kőtömbök, mohával itt-ott szépen takarva. A kövek között sok faragott vagy annak tűnő. Az egyik egy nevezetesebb darab, neve: Szarkofág-kő. Azért ez a neve - most a túratársak is megtudhatják, mert akkor és ott nem tudtam pontosan -, mert alulról faragott lábakkal áll, és miután valakik széttörték, vagyis leerőszakolták róla a felső, repedésszerű csíkkal az aljától elváló legalább egy tonnás részt, a repedések között kb. másfél kilónyi hamvat találtak - értsd: emberi vagy állati test elégetés utáni maradékát.  A tudósok ezeket a maradványokat szénizotópos eljárással kb. 4800 évvel ezelőttinek mérték...
A kőmező egy várárokrendszerben csúcsosodik ki, a két árok között maga a régi várudvar lehetett. Az egyik árokból rejtélyes, egészen a legutóbbi időkig betemetett járatrendszer kapunyílása tátongott. A lyukat kör vagy félkör alakúra is faragott kövekkel, valamint a réseket kitöltő agyagos-márgás tömőanyaggal eltorlaszolták. tették mindezt kb. kétezer-ötszáz éve....
Fájó szívvel, nagy izgalomban és kábulatszerű ájulatban hagytuk itt ezt a helyet is, mint szinte az összeset a nap folyamán, hogy kis gyaloglással leérjünk ismét Budakalászra, és onnan hazautazzunk.

c) Összegzés

Ma olyan helyeket láttunk, olyan érzéseket és csodákat éltünk meg, olyan dolgokat érzékeltünk és olyan titkokat lestünk meg, amiről - hiába készültünk a túrára - előzetesen fogalmunk se lehetett. Nem tudjuk megmagyarázni, mi volt ez az egész pontosan, de bemászott a bőrünk alá, bogarat tett a fülünkbe, ott tikktakkol az agyunkban - ide még visszajövünk. És nemcsak a múlt izgalmas és rejtélyekkel teli, nemcsak suttogva hívogató csábítása miatt, hanem valami megmagyarázhatatlan belső kényszer miatt is, mely kérdéseket és válaszokat egyszerre hordoz, és amely soha nem hagyja, hogy otthon punnyadjunk, hanem folyton folyvást új kalandokra hívja csapatunkat. És meglehet, hogy igazi válaszokat soha vagy csak ritkán kapunk, de nem is ez a lényeg. A lényeg a keresés. Ahogy egy Hobo-idézet mondja: "Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál".

Minden rokonom!

Sántaőz
 


Ezen a napon együtt túrázott
: Balog Csaba, Csonka Zoltán (Dabas), Gondos Máté (Ladánybene), Polyák Nikolett (Kerekegyháza), Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szőke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.

 

"Halló, itt Budakalász!" Emléktábla Távolban a Csikóvárak Alba Eclesia(Fehérvár) helye Ingókővel ZÖLD SÁV jelzésen
Kilátás az ösvényről Monalovác Zoli Timi és Máté Árpád és Attila sírja A sírzáró kő
Niki és a fény Szusszanat Tekergés a rakás mellett "Tölgyikrek" Szász Elek-emlékhely Az emléktábla
Pihenőhely A Kevélyek oldalában vagyunk Egy újabb kőbányában Fel a lukhoz! Közel a nyereghez Borostyán
Mindjárt felérünk Végre a Kevély-nyeregben! Vizes fából tüzet rakunk (50 perc) Szalonnasütés, kolbászolás Ebédünk Tovább a Nagy-Kevélyre
Csúcsfotó Visszatekintés a Kis-Kevély felé Borika Alattunk Pilisborosjenő Ezüst-Kevély Sziklák mindenhol...
Máté Kövek egymáson TTE-menedékkunyhó Bezsongva Madonna a sziklán Mohás sétány
Mint hun halomsír... Sziklás-völgy Szabó József-barlangnál Na né szivassámán! Barlangház Sicambria romjainál
Szarkofág-kő Egy másik faragott kő A rommező részlete Több ezer év omladéka Rejtélyes likba tekintünk Árnyékok és a múlt
És csak kövek... ...kövek... ...mindenhol Rovásírás a szemétben Az utolsó kőbánya Elnyúlt a napunk...

 

 

 

a

"Ha a szem nem könnyezett volna, a lélek nem látott volna szivárványt." (indián közmondás)

© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz