(385.) V. JÉGTÖRŐ MIZSE MARATON 


Időpont: 2013. február 23. szombat
Útvonal: Lajosmizse - Iskola-tó - Ceglédi út - Tarnay-dûlõ - Petõ-dûlõ - Pusztatemplom - Mizsei Óriás - Jézus-fa - Fehér-tó - Strázsa-hegy - Táborfalva - Megyehatár - Madaras-tó - Ladánybene
Táv: 38 km


"A mai napon igencsak korán kellett kelni ahhoz, hogy a rajtba idõben odaérkezzünk. 4:45-kor kellett kelni, ezért elõzõ nap már 21-kor aludni tértünk, de nem igazán sikerült álomba merülni. Az idõ meg csak telt és egyre közeledett a reggel. Végül is hajnal 2 óra környékén sikerült egy kicsit aludni, de gondoltam magamban, hogy 40 kilométer ilyen kevés alvással még érdekesebb lesz. Igen 40, vagy 42 szóval egy maratoni táv várt ma ránk. Az ébredés meglepõen elég gyorsan sikerült és már negyed 6 után robogtunk a sötétben kis autónkkal Ladánybenére, hogy felvegyük Zolit és Mátét. Útközben kétszer is észnél kellett lenni az úton átszaladó õzek miatt, de érdekes, hogy nem voltam tompa egy cseppet sem. Izgalommal teli állapotban voltunk a mai nap miatt. Megérkeztünk Lajosmizsére a park elõtti parkolóba ahol Csaba már várt reánk és szépen lassan összesereglett a mai nap aludni nem tudó, túrázni vágyó csapata. Régen nem látott Török Mária is csatlakozott hozzánk, illetve két általános iskolás leányzó is, Bujdosó Bettina és Petra. Kecskemétrõl még jött Mátyás Gábor, Lajosmizsérõl pedig Szõrös Zoltán. Idõközben Mikus Edit is megérkezett.
A parkolóból 11-en vágtunk neki a kis „sétánknak” (6:10). A turul szobor elõtt készítettük csoportképüket és a vaku villanása végleg felébresztett minket. A ZÖLD SÁV jelzésen indultunk el az Iskola-tó irányába. Az idõ csendes és nyugodt volt annak ellenére, hogy esõt jósoltak. A pénteki hó szinte csak az utakon és azok mellett olvadt el, de mindenütt még azért több volt, mint szimpla lepel hó. A tónál megálltunk, mert egy újabb társunk „kullogott” utánunk, Zsolti személyében. Így már 12-en voltunk. Egyre világosabb lett, ahogy közeledtünk a Ceglédi úthoz. Amint elértünk az úthoz Csemõ felé fordultunk, majd átkelve az autópálya felett nem sokkal ezután balra letértünk egy szekérútra (6:48). Az út nagyobbrészt havas volt, de nem volt mély a hó. A hangulat remek volt, a korán kelés jelei nem igazán mutatkoztak. Egy igen hosszú, szántók között vezetõ egyenes szakasz után jobbra fordulva egy újabb következett, de ezúttal erdõben haladva. Itt kicsit nagyobb volt a hó vastagsága, de mivel már több autó járt erre, a letaposott nyomokban könnyedén haladtunk. Egy szélesebb dûlõ útnál balra fordultunk és útba ejtettünk két keresztet is: a Sebestyén- és a Misovits Illés keresztet. Az út nagyobbrészt fák között vezetett így a szélbõl nem sokat éreztünk, egészen addig amíg a Kónya dûlõt el nem értük. Ez a mûút kivisz balra az 5-ös úthoz, jobbra pedig a Pusztatemplomhoz. Mi természetesen jobbra fordultunk és a Pap boltba betértünk egy kis pihenõre (8:05). De elõtte még a Rovott-keresztet is megnéztük, amelyen rovás írás olvasható. Itt csatlakozott hozzánk Eszter, így már 13-an voltunk. Kávé és egyéb frissítõk fogyasztása után, vagy alatt, a bolt kinti fedett asztalainál remek  reggelit varázsolt túravezetõnk. Finom szalonna kenyérrel és hagymával. Mindenkinek jól esett egy kis energia.
Miután kicsit tömtünk a hasunkba, továbbindultunk. Sajnos eléggé nyílt terepen vezetett itt az út, így a ’mindig szembõl fújó szelet’ most jobban éreztünk, szabályosan hideg volt. A Rostás-Szigetvári keresztet elhagyva nyílegyenesen átvágtunk a havas-füves dombon a rom irányába. A romot még azok is megcsodálták, akik már látták, mert annak ellenére, hogy alig áll egy-két fala mégis van valami marasztaló varázsereje. Visszamentünk jelzésünkre és az Almási- és a Bartal-kereszt mellett elmenve végre ismét földúton haladhattunk. Megálltunk egy kicsit, hogy lefényképezzük a Vackor-fát, mely mondjuk kistestvére is lehetne a következõ célpontunknak. A ZÖLD KERESZT jelzés  elágazásánál balra fordultunk és egy kisebb dombocskán átmenve sokáig fakerítés mellett vezetett a szekérút. És egyszer csak jobb felõl elõbukkant a Mizsei óriás. Mi Timivel tavaly nyáron már eddig teljesítettük a ZÖLD SÁV jelzést de akkor minden sokkal zöldebb volt. Most pedig minden kopasz, és így még látványosabb volt az óriás. Ahogy elértünk alá szinte törpék lettünk. A vastag törzs és a belõle elágazó vastag ágak, a szinte láthatatlan teteje ámulatba ejtett mindenkit. Ez egy olyan hely, illetve fa, amelyet mindig meg lehet csodálni és nem lehet csak annyival elintézni, hogy na ezt is láttuk. Inkább az jár az ember fejében, hogy jól látjuk, jól érezzük? Innen a bokrok között mentünk át egy másik jellegzetes fához, a Jézus-fához (9:37). Nevét onnan kapta, hogy egy bizonyos szögben nézve kirajzolódik Jézus alakja, ahogy a keresztre van feszítve. Lehet kell hozzá egy kis képzelõerõ, de szerintem aki hisz benne egybõl meglátja. A fa egyébként méretileg a Vackor és az Óriás között van és a nyári idõszakban észrevehetetlen. Na de ezért vagyunk mi, hogy felhívjuk rá a figyelmet!
Továbbhaladva egy tanya kerítéséig mentünk és egy majd négyszáz éves fa régi helyét néztük meg. Majd a kerítés mentén elértünk egy földútig amelyen jobbra, majd balra fordultunk. Már az óriás elérése elõtt éreztük, hogy valami csepereg, de ekkora már esett a kicsit fagyott esõ. Baloldalon erdõ, jobb oldalon szántó kísért minket és hamarosan megpillantottuk a Besenyi-major romos hodályát. Az istálló részen gond nélkül át lehetett sétálni és leszámítva a tetõn egy-két lyukat elég jó állapotban volt. Ahogy a másik végén kimentünk megláttunk egy másik épületet és egy kisebb, olykor lakott kis épületet. Ezek mögött pedig ott rejtõzött a régi Mizsei-csárda romja. Ahogy eléje értünk (10:05), láthattuk, hogy csak a homlokzata és néhány másik fala, ami még állott a többi részen beomlott és összedõlt. Állapotához képest még azért így is meg tudja idézni a múlt szellemét, hiszen udvarán keresztül vezetett a régi Vacsi országút és remek pihenõhely volt anno. Vajon milyen lehetett akkor amikor itt pezsgett az élet, poroltak a lovak, vagy éppen dalolásztak az ittas utazók és a betérõk. Ezt már csak elképzelni lehet. Annyira elvarázsolt minket a hely, hogy az egyéb esõvédõ ruhadarabok felvételén kívül az esõ senkit sem érdekelt, pedig ruháink már igencsak vizesek voltak és még fél távnál sem jártunk. Nem azt mondom, hogy nem vettük észre az eddigi kilométereket, de valahogy nem foglalkoztunk az idõ múlásával.
Itt egyébként a ZÖLD KERESZT  jelzés vezet el, amely mellett található Szent Imre- vagy Lókötõ-fát is megnéztük. A neve szerintem egyértelmû, de azért az akác nagysága és a törzsének vastagsága (310 cm) elcsodálkoztató. A jellegzetes és nevezetes fák mindegyike biztos egy óriás facsaládból származik és nem akartak egymástól messze elszakadni,ezért vannak ilyen közel egymáshoz. Visszamentünk a csárdához és mögötte rátértünk a vacsi országútra, mely a Fehér-tó keleti felén vezet át. Ahogy átléptünk a megyehatáron (10:31), beérkeztünk a pusztavacsi erdõbe. Itt kicsit szétszakadozott a csapat, mert az eleje jobban kilépett, a vége pedig bevárta Szõrös Zoltánt. Sajnos a túra elõtti héten a térde kificamodott és úgy gondolta, hogy mára már jobb lett. A túra elején még tudta velünk tartani a lépést, de az óriás után egyre inkább lemaradozott. Mivel mi nem teljesítménytúrán voltunk és egy csapatként túrázunk, így mindig bevártunk fájós térdel küszködõ társunkat, nem hagytuk magára. Egyébként is olyan szakaszon voltunk ahová nem tudtak volna érte jönni, így Táborfalváig kénytelen volt végigmenni.
Az erdõ ezen szakasza is hosszú, szinte négyzet parcellákra osztott részekbõl és utakból áll. Így mi is ilyeneken mentünk keresztül és a hó itt kicsit vastagabb volt. Az erdõ egyébként is egy útvesztõ annak, aki nem ismeri, mert rengeteg négyes keresztezõdés van benne, amelyek szinte teljesen egyformák. A labirintus jellegének adott egy kis ízt az is, hogy havas volt a táj. Kisebb emelkedõk és lejtõk is váltakoztak, de az erdõ egyszerûen még így kopaszon is szép. Nem látni a végét, de az elejét sem, keresztül sem lehet rajta látni, csak egy dolgot látsz, azt hogy az út elõtted a messzeségben bezárul. De ahogy haladsz mégsem éred el az összezáródást, legfeljebb egy újabb elágazást. Mi magunk mögött hagytunk egy-kettõt mire elérkeztünk egy jártabb szekérúthoz (11:11), amely mentén jobb oldalon egy elkerített erdõ húzódik. Pont ott álltunk ahol régen a Klementina-major állott. Innen bal felé vettük az irányt és az esõnek köszönhetõen már kicsit lucskosabb volt a hó és sárosabb az út. Ahogy kiértünk az erdõbõl egy igencsak sáros területen kellett átverekednünk magunkat és egy útkeresztezõdésben egy igen furcsa dologra lettünk figyelmesek. Almát szórtak szét a vadállatoknak és magaslest nem igazán láttunk a közelében. Lehet, hogy ezzel tényleg az állatok etetése volt a cél, hát talán ilyen is van errefelé. Felocsúdva a gyümölcsszõnyeg látványából megtudtuk, hogy itt állott régen a Lipót-major. Sajnos ennek sem lehetett már semmi nyomát látni, akárcsak az elõzõnek. De még mindig impozáns látványt nyújtott a majorhoz vezetõ gesztenyefasor. Továbbhaladva telepített erõ sorai között vezetett a földút, majd egy kis emelkedõ után azt vettük észre, hogy az esõ elállt. A következõ többszörös útkeresztezõdésben (12:14) megmutattuk Zolinak, Eszternek és Editnek, hogy merre kell menniük, hogy mihamarabb Táborfalvára érjenek, azért, hogy Zoli szenvedései a térde miatt mielõbb véget érjenek. Így csak tízen mentünk tovább az eredetileg tervezett útvonalon.
Egy újabb négyes keresztezõdésben balra fordultunk, majd egy kis ösvénynél, vagy csapásnál jobbra felértünk a fák közé. Alig kivehetõ ösvényen emelkedtünk és hamarosan megpillantottuk a Strázsa-hegyet amelyre kis kaptatón jutottunk fel (12:36). Ezen a helyen állva szabályosan hegyen érezhettük magunkat, mivel a magaslatokra jellemzõ fenyõfák díszítik a hegyoldalt, a rajta keresztül futó ösvények is olyan látszatot keltenek, mintha ez itt egy hegycsúcs lenne. Végül is van itt egy HP pont, ami felér egy magaslati ponttal is. Többen már itt is jártunk, de aki még nem az is látta és érezte a hegyet, pedig az Alföld egy dombján állottunk. Már nagyon éhesek voltunk mire ide értünk, de tudtuk, hogy Falván majd tea és lángos vár minket. Azért egy doboz almás süti és fejenként egy alma - mely Csaba varázszsákjából került elõ - mindenkinek jól esett és el is fogyott az utolsó darabig.
A hegyrõl átmentünk a Lesõ-halomra amelyrõl remek panorámába illõ kilátás nyílott a környékre. Még a Tál-halmot is láthattuk. Egy kicsit a buckavidékre emlékeztetett a táj, mert eddig csak kisebb emelkedések voltak, de itt gombamód megszaporodtak a buckák. Tölgyes-cserjés-buckás vidék képe tárult elénk amerre csak néztünk. A halom neve hû magához, mert itt sokáig lehetne, a tájat fürkészni ameddig csak a szem ellát. Sajnos nekünk sok idõnk nem volt, így csak röpke pillanatokat örökítettünk meg szemünkkel és fényképezõ masináinkkal. Innen, hogy kis idõ nyerjünk nem menünk el a Tál-halomra és átvágva néhány szögletet egy hosszú földútra tértünk át, majdhogynem végig csapáson menve. Jó hosszan vezetett amíg egy elágazásban balra nem fordultunk. Ezt egy jobb forduló követte. Ebbõl is látszik, hogy a sok keresztezõdés miatt a helyismerettel nem rendelkezõ könnyen eltévedhet. Végül is egy hosszú egyenesre kell rátalálni, azon elindulni jobbra vagy balra, de nem mindegy az égtáj. Mert dél-nyugati irányba haladva elérjük az autópályát, de a másik irány már kicsit reménytelenebb. Az észak-nyugati - észak-keleti irányzék sem ad mindenhol egyértelmû támpontot. Egyszerû a megoldás velünk kell túrázni és kész. Már több órája hallani lehetett az autópálya zúgását, de most már egyre hangosabb és élesebb volt, mivel a közelébe elértük. Egy újabb balforduló után már a pályával párhuzamosan haladtunk és nyílt terepre értünk. Pár száz méter után rákanyarodtunk a felüljáróra vezetõ homok-, majd mûútra. Átérve a Rákóczi úton jobbra fordultunk és már láttuk a frissítõ pontot.
Éhesen, kicsit elázva, több mint 25 kilométerrel a lábunkban, de megérkeztünk (13:55). Ekkora már a 3, korábban elszakadt társunk ott volt, és itt várt minket Borika, Ircsike és Spigi is. Egy kis asztalon pedig várakozott a jól megérdemelt kései ebéd: lángos tejföllel, sajttal, forró teával. És persze az isteni, csokis-meggyes sütemény. Minden nagyon finom volt és szinte észrevétlenül elfogyott minden. Borika fia, István hozta el a friss embereket és az ellátmányt Lajosmizsérõl. Állítólag látszott rajtunk az elmúlt órák fáradsága, de a teli szájak, a folyamatos élménybeszámoló nem errõl árulkodtak. Ahogy lassan fogyott a bõség kosara megállapodtunk abban, hogy egyenest Benére megyünk, de ha idõ engedi, akkor Felsõlajos felé kitérünk. Ami meglepõ volt, de annál helytállóbb, hogy a két Bujdosó lány is jött velünk tovább. Erre nem tudok megfelelõ szavakat találni, de ez is motivált minket, hogy ha már így összetartunk, akkor végigcsináljuk.
Táborfalvai pihenõtõl újra 13 fõvel folytattuk utunkat (14:24), de elõtte elköszöntünk a túratársainktól és Istvántól is. Az autópálya mellett kanyarodó földúton mentünk tovább, de valami hiányzott. Eltûnt a hó, legalább is alig volt jelen csak imitt-amott voltak nagyobb foltok. Olyan volt mintha az autópálya egy határvonalat képezett volna a havas táj és hó nélküli táj között. Végül is gyalogoltunk eleget a hóban, de szerencsére sár nem volt. Táborfalva melletti szántók között mentünk és a Pálinkás dûlõtõl már a Kiskunsági Piros vonalán jártunk, legalább is innentõl vannak felismerhetõ jelzési. A Kõ-halomnál, akit érdekelt felmászhatott megnézni a határkövet, természetesen ennek nem mondhattam nemet és megnéztem. Egy kis halomra kellet felmászni amit csöppet sem érdekelt annak ellenére, hogy 30 kilométerhez közeledtünk és korán volt a kelés. Sajnos innen mûúton ballagtunk egészen az 5-ös útig, mert úgy döntöttünk, hogy a túra végén több idõt szánunk a Gondos vendéglátásra, így nem tértünk ki Felsõlajos felé. De hát addig volt még majd 6 km. Csöppet sem estünk kétségbe, mert az eddigi lendület a beszélgetéseinkben és lépteinkben megmaradt, mintha tényleg most indultunk volna el. Az is furcsa volt, hogy a 3 „újonc” is annyira hamar felvette a ritmusunkat, mintha az elsõ 25 során is velünk lettek volna. Vagy talán az õ frissességükbõl merítettünk mi, ki tudja?
Átkeltünk a fõúton (15:24) és egy régi étterem nyomait láthattuk jobboldalt. Nagyon hosszú, viszonylag egyenes és nagyon széles földúton mentünk. Baloldalt szántóföldek, jobb oldalt erdõ. Az út a felsõlajosi Akácfa utca becsatlakozása után már kicsit keskenyebb lett és a fák is változtak. Sokkal pusztaibb volt a látvány, nem tûnt mesterségesnek az erdõ. Volt látnivaló bõven. Az elsõ a Jaj-tó medre volt, a másik pedig a Madaras-tó. Még most sem értem, hogy honnan, de nekem lett volna erõm körbejárni a Madaras tavat észak felé, de végül csak dél felöl, alulról kerültük meg. A látvány úgy sem volt elhanyagolható, hogy víz nem volt benne, csak egy kis fákkal körülvett mederben volt, itató jellegû kis víz. A meder hatalmas területû és legészakiabb csücske mögött pár kilométerre ott van a Betyárdombi Tanösvény. A túloldalon látni lehetett a meder szélét, azon az oldalon ahol mi mentünk ott meg csak sejteni lehetett, mivel itt már nem voltak egyértelmûek a mederpartvonalak. Elég hosszan haladunk a tó mellett és sokáig lehetett csodálni a nagyságát és készíteni a számtalan panorámaképet. 50-100 méterenként mindig újabb arcát és oldalát mutatta. Elérkeztünk egy keresztezõdéshez ahol balra fordultunk és szemben a dombon legelészõ juhokat láttunk. Igazi tájkép jellege volt, amit igyekeztünk is minél többen és többször megörökíteni. Egy bokor közelében megálltunk, hogy fiatal lányainkat bevárjuk és addig a csapat nagy része letelepedett a fûbe, mintegy jelezvén, hogy már elfáradtak. A csapat egyik fele még szaporította volna a kilométerek számát, a másik meg már itt befejezte volna. De én úgy gondolom, hogy ha nem 1,5 óra lett volna a busz indulásig az igazság a két csapat vágya között lett volna. A csapat, a pihenõtõl Zsoltit és engem kivéve átvágtak a PIROS SÁV jelzésre. Szinte egy idõben értünk el a jelzéshez és be Ladánybenére. Mátéék elõtt édesapja, mint egy célfotó, videót készített befutásunk pillanatáról (16:46). A túránk, ha úgy vesszük itt ért véget.
Beinvitáltak magukhoz és egy újabb meglepetés várt ránk. Megterített asztal, forralt bor és tea, kis pálinka és kétféle sütemény. Nagyon meleg fogadtatásban részesültünk és csak ámultunk azon a házon, amelybe beléptünk. Kívülrõl olyan kis egyszerûnek tûnõ lakóház, de belül egészen más világ. Mintha a természet beköltözött volna a házba, a régi kúriákra jellemzõ fa, ablak és ajtódíszítések voltak mindenütt. Nem semmi záróakkordja volt a túránknak, a házon belül is sok fényképet el tudtunk volna lõni. Amíg ettünk-ittunk Robi bá mesélt amolyan régi és nem olyan régi „kocsmai” történeteket, mivel házukban egy kis presszó is üzemel, csak úgy barátias alapon. Így megannyi „fura figura” keveredett már itt érdekes kalandokba. Leülve nem a fáradság vágott fejbe minket, hanem a szüntelen nevetés és jókedv. Rég nem látott barátként üdvözöltek, és láttak vendégül minket, ami nagyon jó érzés volt. Sajnos 18-kor újra útra kellett kelni. Már koromsötét volt mikor a maradék egy kilométert megtettük és 18:16-kor a buszmegállóban voltunk, a presszó mellett. Túránk ténylegesen itt ért véget. Elköszöntünk Zolitól aki reggel itt kötötte ki vasparipáját. Többiek megvártuk az utolsó, 18:25-ös buszt, majd felszálltunk rá és még egy kicsit tömegközlekedtünk. Lajosmizsénél elköszöntünk Gábortól és Zsoltitól, a buszról leszállva pedig a lányoktól. A parkolóban két autó várta reggel óta, hogy utasai visszatérjenek. Ahogy megérkeztünk pár szót válva elköszöntünk egymástól és hazaindultunk.
Reggel a park oldalához érve nem hittük volna, hogy ez a nap ilyen jó lesz. A beígért esõtõl kicsit tartottunk, de csak 2-3 órát esett valami fagyos esõ, amit ki lehetett bírni. És a 38 kilométer? Hát az sem volt éppen kis teljesítmény. Mi már jártunk a nagyobb részén így tudtam domborzatilag mi vár ránk, de ettõl még éppen olyan érdekes volt, mintha elõször jártunk volna végig. Hogy miért? Erre két logikus magyarázatot látok: a megunhatatlan természetjárás és a társaság. A mostani túrán inkább az utóbbi volt a dominánsabb. Együtt volt a csapat lélekben és fizikailag is. Együtt vágtunk neki és mindenki a saját erõnlétének ismeretében választott távot. A Bujdosó lányok teljesítménye szintén kiemelkedõ, mivel a rajtnál még csak 27 km-re vállalkoztak. A fáradság jelei pedig rajtuk és a többieken sem látszott, legalább is én nem vettem észre. Annyira összeszoktunk és ráéreztünk egymás ritmusára, hogy ezt többször meg kellene ismételni. Ahogy elhagytuk Táborfalvát éreztük, hogy hamarosan vége és nem kell tovább küzdenünk. A kérdés az, hogy mi ellen. A természet erõi ellen nem, mert igazán kegyes volt hozzánk az idõ. Magunkkal szemben sem, mert bármikor ki lehetett volna szállni. Mégis küzdelem volt a teljesítõképességünk és lelkünk ereje felett, még ha ez annyira nem is tudatosult. Többen mondtuk, hogy alig aludtunk pár órát és mégis elejétõl a végéig fittek voltunk és talpon. Igaz a Madaras-tó után pihenõ érdekes pontja volt a túrának, de errõl mindenki csak magában tudja az igazat. Fáradtak voltunk, éhesek, de magabiztosak. Tudtuk, hogy a Gondos-ház tartogat nekünk még egy kis pluszt, és ha kell még egy kis energia, azt megszerezzük. A hosszú táv alatt nem csak a természettel váltunk eggyé, hanem egymást is megismerhettük jobban és ehhez nem feltétlen kellett hosszasan beszélgetnünk. Ami látnivalót a táv és az idõ megengedett azt megnéztük és egyiket sem csak futólag.
Lám mennyi minden belefér majd 11 órába: túrázás, ismerkedés a természettel és egymással, ja és mindezt ha úgy vesszük ingyen. Mert az az ellátmány amit reggel, ebéd után és uzsonna idõben kaptunk azt lesz még alkalmunk viszonozni. A Túrakör tagjai között nincs anyagiaskodás, céljaink közösek és ehhez mindenki annyit tesz hozzá, amit gondol és amit tud. Minden kis plusz segíti azt, amitõl ez mûködik, és amitõl olyan barátias, sokszor családias az együtt töltött idõ. Timi így foglalta össze a napot: Az összetartozás érzése, szemnek gyönyörûséges táj, léleknek üdítõ beszélgetések, testnek ízletes eledelek és valami szívet bizsergetõ különleges hangulat jellemezte a mai napunkat, és minden egyes túránkat. Mindenesetre egy rossz kellemetlen dologról szót kell ejtenem. Az pedig nem más, minthogy vége lett a napnak. Node, csak ennek, mert a folytatás más távon és máshol, már túra közben is szóba került. Így talán könnyebb a dolgos hétköznapokat átvészelni, ha tudjuk hétvégén a barátok és a természet vár minket."

Csonka Zoltán

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Bujdosó Bettina, Bujdosó Petra, Csonka Zoltán (Dabas), Dömötör Zsolt (Kecskemét), Gondos Máté (Ladánybene), Mátyás Gábor (Kecskemét), Mikus Edit (Budapest) - 27 km, Nagy Eszter (Budapest) - 27 km, Nagy Irén - 11 km, Spiegelberger Tamás - 11 km, Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szõke Tímea (Dabas), Szõrös Zoltán - 27 km, Török Mária és Varga Istvánné Borika - 11 km.