(380.) TÚRA FÜLÖPSZÁLLÁSRÓL SOLTSZENTIMRÉRE


Idõpont: 2013. január 12. szombat
Útvonal: Fülöpszállás (Morgó csárda) - Zsebõk-szék -  Kelemen-szék - Dunavölgyi-csatorna - Csonkatorony - Soltszentimre
Táv: 21 km


Új év, új túrák. Ma például egy Fülöpszállásról induló jutott. Nem sok embert hozna lázba (nem is sokat hozott), mert nem gondolnák, hogy itt van egyáltalán valami. Pedig van!
A reggeli, kicsit bonyolultra sikerült egymás-összeszedés után viszonylag korán indultunk Fülöpszállásra, és nyolc óra után már ott is voltunk. Egyik kocsinkat átvittük Soltszentimrére, hogy délután onnan legyen hogy visszajönnünk. Az idõ hideg volt, de sütött a Nap. A falu központjában körülnéztünk egy kicsit, ittunk egyet a Petõfi apja által bérelt régi kocsmaépületben (Petõfi-emlékhely!). Megvártuk Zsuzsát Kecskemétrõl, a Petõfi Népe munkatársát, és kilenckor a Kossuth Lajos utcán nekiindultunk a pusztának.
A csípõs idõt észre sem vettük, amíg a házak között haladtunk. Igazán a metszõ széllel a lakott területet elhagyva szembesültünk, de szó szerint: szemgödrünkbe hatolt a hideg levegõ. Sebaj, a Nap legalább sütött. És nemcsak sütött, de csodás fénybe öltöztette a tájat. A ragyogó kék égen halványszürke-fehér felhõk, az úton alattunk jég és kõvé fagyott agyagos út.
Elsõ állomásunk a Zsebõk-szék széle volt. Itt néhány tanya ölelésében, egy régi és nagy kiterjedésû tómeder sejlett fel elõttünk, laposabb részeiben, a sárgult fû között víz állt - persze az is befagyva. Szép képeket csináltunk, és mentünk is tovább, nagyjából toronyiránt a Kelemen-szék déli partja felé (ez a toronyiránt volt a mai nap kulcsszava; többször eszerint tájékozódtunk, lõttük be az irányzékot, nemcsak a két tómederhez, de onnan a Csonkatoronyhoz, majd a túra befejezõ szakaszán, árkon-bokron-kerítéseken keresztül a soltszentimrei templomtoronyhoz is).
Szóval, tovább kanyarogtunk a Kelemen-szék felé, hol úton, hol úttalanul, meg-megállva, fagyott kezünkkel nyikorgó zsebünkben, mentünk a pusztába, mentünk serényen. Tízórai szünet, egy kis cigi, ez-az, vagyis nem rohantunk. Átmentünk egy csatorna hídján, aztán egy kanyar után láthatóvá vált a tó nádasa. Ahogy közeledtünk hozzá, még nem láttuk a medret, a víztükröt, csak amikor már közvetlen közel értünk. Akkor viszont!
Az a látvány, egészen lemenve a partig, leírhatatlan. És képekkel sem lehet visszaadni. Akit érdekel, menjen el és nézze meg. Egy vadlesbõl elõbb felülrõl lehet megcsodálni a hatalmas - nyáron persze nem - fagyottan csillogó vizet, majd a parton és a kissé recsegõ jég szélén ügyetlenkedve az embernek olyan érzése van, mintha egy tenger partján járna. Pedig ez "csak" egy kiskunsági szikes tómeder, alig fél méteres vízzel. Annyira lenyûgözött minket a látvány, hogy alig akaródzott tovább menni. Pedig muszáj volt.
Még egy darabig a nádas mellett kanyarogtunk, majd vizes rétek és egy-két méteres kis kiemelkedésen tenyészõ bokrosok váltogatták egymást. Láttunk három gémeskutat, néhány, a sík lapályon árválkodó öreg fát. A hõmérséklet szinte egyik pillanatról a másikra váltott át mínuszból nulla fok felettibe, így alattunk a fagyott részek fokozatosan kezdtek  kiengedni. Ennek az lett az eredménye, hogy az egyik vizenyõs rét fagyott területén még száraz lábbal tudtunk átkelni, a másikon meg már csak úgy, ha bokáig merültünk a jeges tócsákba.. Nem volt éppen kellemes, lévén, nem számítottunk ilyen extra élvezetekre, meg nem is mindannyiunknak volt vízhatlan a bakancsa, de egy kis kaland sosem árt!
A Nap közben egyre forróbban égetett, már amennyire ezt ilyen körülmények  között ki lehet jelenteni, és arcunkat érve a nap végére bizony kicsit meg is pirultunk.
Kiérve a laposból magányos fákat vettünk észre, melyek ritkásan, de mintha sorban követték volna egymást. Gyökerüknél kis halmok, szürke agyagból (ez itt az uralkodó talajtípus). Valamiféle határjelek lehettek/lehetnek, de nem tudni, pontosan minek a határa, mert Fülöpszállás jelenlegi határvonala nem teljesen ilyen vonalban kanyarodik errefelé, bár lehet, hogy régebben máshogy volt.
A fák között az orrunk - Csonka Zoli kütyüje - után haladtunk tovább a Dunavölgyi-csatorna partjára, majd a régi, Kiskõrösi Állami Gazdaság majorja (ma Kovács-tanya) melletti kis hídon átértünk Soltszentimre szélére. Itt cuppogó sáros fekete föld és homok következett. Itt, mint korábban írtam, toronyiránt elindultunk a Csonkatoronyhoz (persze azért igénybe vettük a régi, szabadka-pesti országút kanyargós nyomvonalát is), amit már nagyon vártunk látni, mivel közülünk a többség még nem járt itt.
A torony elõtt hatalmas szõlõtáblák barnultak a januári utószezonban, aztán egy kis csatornán átkelve, végre a történelmi helyen álltunk. Ez a hely több szempontból is érdekes: nemcsak azért, mert itt áll a Duna-Tisza köze legnagyobb templomromja, a maga kilenc méteres tornyával - bár már ez sem lebecsülendõ tény. Sokkal inkább azért, mert e hely, egyes feltételezések - és nem a hivatalos történelemtudomány-tanítás szerint (amely amúgy is eléggé eltér a magyar nép igazi történelmétõl) - Szent Imre herceg, Szent István fia halálának helyszíne. Mindez Péli Zoltán (PELZO) kutatása és munkája eredménye, és elég alaposan igyekszik is bizonyítani kb. 120 oldalas tanulmányában (ezt lásd ITT ). Én csak a magam szóhasználatával, néhány percben vázoltam fel a történet lényegét, miszerint Imre herceg a vadkerti erdõben, 1031-ben egy vadászat során gyakorlatilag merénylet áldozata lett, és halálos sebesülést kapott királyfit igyekeztek gyorsan a pilisi gyógyító papokhoz vinni, de ezen rom helyén meghalt. Késõbb, talán a XII. században, emlékére ezen a gyászos helyen egy templomot emeltek, és úgy tájolták, hogy halálának napján és idõpontjában - a mai naptár szerint szeptember 7-én és délután fél ötkor - a torony máig megmaradt két kis ablakán a Nap fénye ragyogjon be a szentélybe.
A szent helyen ettünk néhány falatot, erre még Borika a semmibõl elõhúzott egy doboz túrófánkot, amit ugyancsak eltakarítottunk, és egy végsõ erõfeszítéssel nekiindultunk, persze toronyiránt, a falunak, végig a katolikus templom tornyát követve. Utunkba elõbb csatorna, majd legelõk, tanyaudvar széle, lekerített részek, végül szõlõültetvény és homokút akadt, és csak ezek letudásával értünk be Soltszentimrére, az Arany János utcába. Itt Zsuzsa elköszönt tõlünk, mi meg tõle, és az egyik házhoz beugrott, hogy az újság számára riportot készítsen.
Mi még csináltunk egy kis csoportképet a Herceg szobra elõtt, majd egy részünk átment a kocsikért Fülöpkére, másik részünk kocsmába ült, hogy megigyon egy jól megérdemelt, és fagyott tagokat kissé felmelegítõ kávét. Aztán a sofõrök is csatlakoztak a többiekhez, és fáradtan, de látnivalókkal és élményekkel telve, négy óra körül hazaindultunk. Nikit és Zolit még kiraktuk Kerekegyházán, aztán mindenki ment a maga újára.
Összefoglalva: szép téli túraidõben, csodás tájon jártunk ezen a napon, sok természeti látnivalóval, történeti emléknek pedig ott volt a templomrom. Aki itt volt, biztosan jó érezte magát, aki otthon maradt, vagy hidegnek találta túrára az idõt, egyebek, az majd legközelebb velünk tart. De ezt a napot így, ilyen ingergazdagságban nem tudjuk neki reprodukálni. Majd egy másik tájon, egy másik túrán megkapja a magáét...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Csonka Zoltán (Dabas), Gondos Máté (Ladánybene), Polyák Nikolett (Kerekegyháza), Popovics Zsuzsanna (Kecskemét), Rafi kutya (Kerekegyháza), Szekeres Zoltán (Kerekegyháza), Szotyi kutya (Kerekegyháza), Szõke Tímea (Dabas) és Varga Istvánné Borika.