(228.) TÚRA A SZARVAS-HEGYI KÁLVÁRIÁRA


Idõpont: 2010. december 4. szombat
Útvonal: Üröm vm. - Szarvas-hegy - Kálvária - Paprikás-patak - Alsó-Jegenye-völgy - Rózsika-forrás - Solymár vá.
Táv: 12 km


Itt a tél. És ha már itt van, akkor legyen szép az idõjárás. Lajosmizsén ezen a napon már alig maradt valami a néhány nappal korábbi hóesésbõl - szinte semmi -, de Pesthez közeledve, a hajnali ötórás vonattal, a sötétben is jól kivehetõ, vékony hótakaróra lettünk figyelmesek. Borikában némi aggodalom alakult ki, hogy ez a hegyekben nagyobb is lehet, de én biztos voltam benne, hogy nem lesz gond. Ebbõl nem is lett.
Lett viszont Palika jegyvásárlásából, mert a kért 33%-os jegy helyett 50%-osat kapott. Õ ennek nem tulajdonított volna jelentõséget, de jött a bakter, mármint a baktert ellenõrzõ bakter, és Pest után belénk kötött. Hiába magyaráztuk neki, hogy nem mi tehetünk a dologról, büntetni akart. Mi ezt nem akarván, gyors döntést hoztam: leszállunk a következõ állomáson, Ürömön. Amikor a vonat lassítani kezdett, ott hagytunk baktert-antibaktert, és leszálltunk. Mire észbe kaptak volna, már távolodóban voltak tõlünk. A tervezett útvonal így felborult kissé, mert egy solymári körtúrából egy Üröm - Solymár verziót kellett csinálni. De annyi baj legyen!
Szóval, Ürömön leszállva és az Arany-hegyi-patak hídján átkelve, a vasút melletti utcában haladtunk a Rozália téglagyár felé. Itt végre Rózsika megkapta, amit annyira szeretett volna: az általam sokszor emlegetett objektumot személyesen is üdvözölhette (az meg õt). Az élet nagy rendezõ.
A gyártelep után az országos kéken kapaszkodtunk felfelé, a Csúcs-hegy oldalában, de most nem mentünk a névadó hegyig, mindössze a sárga jelzést szerettük volna elérni. Az úton kicsit csúszkáltunk, és szuszogósan, de stabilan haladtunk. Itt már, a jó öt centi vastag hóban, rajtunk kívül csak egy nyomot találtunk, így gyakorlatilag érintetlen volt a táj. A Nap sütött, a levegõ viszont elég hideg.
A sárga jelzést elérve, a Szarvas-hegy derekán oldalazó ösvényen jobbra fordultunk, és a Kötõk-padja nevû pihenõhelyig mentünk. Itt, padot nem találva - nyilván a hó miatt -, nagy sziklák között, élesen felkanyarodtunk a sárga háromszög jelzésen, erõs kaptatóval, arasznyi hóban értünk a hegy csúcsa alá. Az ösvény itt egy kisebb kanyarral elkerülte az erdõvel benõtt tetõt, inkább a Kálváriát választotta - és persze mi is.
A Kálvária XII. stációjánál csatlakoztunk be a Pesthidegkút szélérõl induló, amúgy szép vonalvezetésû, de helyenként elég meredek nyomvonalba, és negyed óra elteltével már a Jézus szenvedéseit jelképezõ kis kõképek zárásaként, a hegy tetején álló, három kereszttel megjelölt Golgotához értünk. Itt, az eddig korlátozott kisebb panoráma-foszlányok után végre teljes keretben megkaptuk a környék festményét: mindent hó borított, ameddig a szem ellátott, szürke házak és kopasz fák látszottak csak ki belõle, semmi egyéb. Alattunk, délnyugat felé Budapest külsõ lakóterületei, észak felé a Kevélyek ködben sejtelmeskedõ csoportja húzódott. Az egyik kereszt tövében kis fülkét találtunk, amelyben mécseseket gyújtottunk, és néhány percig szeretteinkre, halottainkra is emlékeztünk., majd csoportképet készítettünk.
A hegyrõl a feljárónál is meredekebb lejáró vezetett a völgybe, és nagyon figyelni kellett, mert a helyenként húsz centis(!) hó alatt sziklás-köves volt  a terep, és ha nem csúszott volna már magában is eléggé a fehér dara, a kövek még be is segítettek. De - persze egy ilyen szép helyen, szép napon ez nem is lehetett másképp - épségben leértünk a Felsõ-Patak-hegyi kõbányához, ahonnan táblákkal tartottak minket távol. Itt az eddig sem nagyon járt útról letérve, a hóval borított szántóföldre rohantunk be, amint ezt az egyik kép megpróbálja(?) visszaadni.
Inkább érzésbõl, mint biztosra menve, és egy vadcsapást is követve, mégis csak leértünk a Paprikás-patak völgyébe, és a vízfolyás fölött ösvényen haladtunk az Alsó-Jegenye-völgy felé. Elérve a már többször látott, de meg nem unható, szép helyet, kényelmes, szinte sétányszerû gyalogút siklott a talpunk alatt.
A vízesésnél még készítettünk egy-két fényképet, majd Zseri és Robi erejét(?) fitogtatta a felhagyott dolomitbánya szikláinál, majd az ihatatlan vizû, de nagyon szép Rózsika-forrást (Rózsika nem kis örömére, megint egy névrokonát üdvözölhette - az meg õt) is elhagyva, hamarosan feltûnt a Szarka-vár. Ezt most is kihagytuk, de messzirõl gyönyörködtünk benne.
A deles vonattal - némi vesztegzár után - jó óra elteltével a Nyugatiban voltunk, és a háromnegyed kettes csatlakozást elérve, még világosban hazaértünk.
Ide pedig mindenki tudja már, mit írnék, mindenki, aki olvasni szokta beszámolóimat, de most azért sem írom le. A képek úgyis elmondják, hogy éreztük magunkat, és mibõl maradt ki, aki megint rosszul döntött...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Blahut Pál, Hriazik Attila, Sebõk Róbert, Spiegelberger Tamás, Szemán Rózsa, Tóth Tímea, Török Mária, Varga Istvánné Borika és Zsikla Zseráld.