(578.) SARLÓSÁRPUSZTAI TÚRA


Időpont: 2018. november 24. szomba
Útvonal: Sarlósárpuszta - Borovicska-hegy - Buckás - Rákóczi-hegy - Sarlósárpuszta
Táv: 9 km


Tatárszentgyörgy két híres borókás-buckás vidékkel rendelkezik. Az egyik az örkényi út két oldalán terül el és katonai terület, gyakorlatilag látogathatatlan. A másik kevésbé köztudottan bújik meg, szerényen az egykori Grassalkovich-kastély árnyékában, Baracspuszta közelében: Sarlósáronn. De nem "Sarlóson"!
Mert van ennek a résznek egy néhány évtizede mesterségesen kialakított, használt és elterjesztett neve, amin mai napig is fut, és ha valaki entellektüelkedni akar, mert véletlenül arra tévedt, akkor "sarlóspusztázik". Pedig ezt a helyet már az 1700-as évek második felében is Sarlósárnak/Sallósárnak nevezték, aminek nincs sokkal több értelme, mint újkeletû nevének, de legalább a történelmi(bb) hûségnek megfelel.
Szóval: Sarlósár. Egy alig két kilométer hosszú, alig egy kilométer széles, északnyugat-délkeleti irányú dombvonulat. A hátak és gerincek között viszonylag mély völgyek, szép gödrök. A területen még rengeteg boróka van, a szokásos homokigyep-csomókkal. Foltokban a tájat fehérnyárasok tarkítják. Néhány kifejezetten impozáns dombjáról pazar kilátás adódik. Mind között legfennségesebb a Rákóczi-hegy, mely emellett még történelmi emlékhely is: 1710 nyarán itt vészelte át II. Rákóczi Ferenc, kuruc csapataival az ország több részén dühöngõ pestisjárványt, és a hagyomány szerint a Fejedelem sátra ezen a halmon állt. Itt, az akkor is nyilván száraz homokhátságban, semmilyen ragálynak esélye nem volt, mert egész egyszerûen szomjanhalt volna bármilyen vírus, baktérium. Csoda, hogy ember és állat kibírta a víztelenséget...
A túrára kilenc fõvel érkeztünk, egy ladánybenei találkozót követõen, 8.30-kor szálltunk ki az autókból a sarlósárpusztai kastély elõtt, majd neki is indultunk a nem túl megeröltetõ távnak. Négy gyerek is volt a csapatban, így a közepes, 9 kilométeres útvonalat választottam hamarjában a három közül, amire készültem.
Ennek fényében az egykori Szeleczky-major felé indultunk, de nem mentünk odáig, hanem a Templomdûlõ szélén néhány dûlõnyit haladtunk. A földúton rajtunk kívül senki sem járt akkor, kicsit szürke és ködös-párás volt a vidék, egy óra gyaloglás után pedig már az elõre is jelzett vékony szemerkélés is rákezdett. De nem volt vészes.
Utunk mellett elhagyott vagy teljesen eltûnt tanyák, vadlesek és szép galagonyabokrok álltak kísérõként, de mindenek fölött kell említeni a tömérdek mennyiségû kökényt, amibõl nem gyõztünk szemezni.
A gyerekek a leseket mászták, a felnõttek hol beszélgettek, hol fényképeztek, mert még az ilyen õszvégi idõszakban is akad azért megörökítésre méltó látvány. Mint például egy kis lovastanya ugratópályája, vagy gombák a nyárfatörzseken, vagy egy tanya hûlt helye, a rozzant kerítésmaradékkal és a szinte fájdalmasan szomorú látványt nyújtó, öreg eperfákkal...
A régi Borovicskás-hegy felé kanyarodtunk le egy idõ után, mely terület még az elõbbinél is elhagyatottabb. Szép borókás-fenyveses társulás-foltok látszódtak a szekérút mellett, majd mikor a régi, nevezetes halomra kerestük az utat, hogy felmászhassunk rá, árkon-bokron haladtunk csak, araszolva, mert annyira nem jár erre senki, még az elvileg létezõ kis utat is alig lehetett megtalálni. A hegy egyik oldalán fenyõerdõ, ami vallajuk be, nem volt túl szép, másik felén, és fõleg a tetején: kísértetként a ködben álldogáló, állva meghalt akácok rengetege, köztük egy-két borovicskabokor, a halom névadójának maradéka.
A magaslatról is csak úgy tudtunk lekeveredni, vissza az eredeti szekérútra, hogy egy akárcerdõ sarjadékain, szó szerint átkínozva magunkat, méterrõl métere haladtunk. De aztán csak leértünk, bár néhány karcolást azért még nadrágon keresztül is begyûjtöttünk.
Mikor leértünk a dzsungel-szerû részrõl, az esõ is kicsit jobban nekiindult, mi pedig fittyet hányva rá, enni kezdtünk.
Kis tízórai szünet után folytattuk utunkat, és hamarosan, a látogatatlanságnak köszönhetõen, megint egy olyan szekérúton próbáltunk haladni, amely térképen ugyan megvan, valójában azonban bálványfa és egyéb susnyák sarjadtak fel rajta, így nemhogy kocsival, de gyalogoan is csak alig lehetett haladni rajta.
Végül aztán kikeveredtünk innen is, és elértük a buckás déli csücskét, ahol kitisztult a táj és elénk tárult Sarlósárpuszta legszebb része, teljes pompájában. Az esõ még itt is csöpörgött, de amikor elindultunk bõ órás buckavándorlásunkra, már senkit sem érdekelt semmilyen fáradtság, hideg vagy csapadék. Még  a gyerekek is önfeledten, jókedvûen rohangáltak dombra fel, dombról le.
Útközben, mint minden túránkon, itt is sokat megálltunk, nézelõdtünk, beszélgettünk és persze fényképeztünk is, mert volt bõven téma. Sajnos a Nap nem sütött, így a képek kicsit mattak lettek, de színek még így is elõkerültek innen-onnan, szóval összességében vállalható a fotódokumentáció is.
A buckavidéken haladás a túra utolsó szakasza volt, és a Rákóczi-hegyre érve tulajdonképpen be is fejeztük az egészet (innen már csak 10 perc volt visszamenni a baracspusztai aszfalton a kocsikhoz).
A társaság gyerektagjai megint jól vizsgáztak, még az esõt is jól bírták, a felnõttek is jól érezték magukat, mert a fejünk kitisztult, a tüdõnk kitisztult, a lelkünk megtelt a világ újabb szépségeivel. Egymásnak részben idegen emberek, 3-4 óra alatt szinte baráti tónusban értelemzték az életet és a világot. Vagyis mindent megtetttünk és mindent megkaptunk, amit egy ilyen félnapos túrán lehet.
Ezt garantáljuk bármikor, bárkinek, aki már unja, hogy nem kezdte még el a természetet járni, és szeretné meghaladni azt a szintet, amikor csak képeket nézegetve tesz utazást Szülõföldje egy-egy kis világában. Ha elméleti turistaságod gyakorlatira váltanád, jelezd.
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Molnár Antal (Kerekegyháza), Molnár Anna (Kerekegyháza), Molnár Zalán (Kerekegyháza), Molnárné Joó Éva (Kerekegyháza), Nagy Irén (Lajosmizse) és Szabóné Halmavánszki Piroska (Hetényegyháza).