(560.) TÚRA A MÁNTELEKI-ERDÕBEN ÉS A DABASI-TURJÁNOSBAN


Időpont: 2018. július 28. szombat
Útvonal: Mánteleki erdészház - Rákóczi-erdeje - Buckák - Turjános - Mánteleki kastély
Táv: 17 km


Az idei év legkeményebb túrája volt a mai, igaz, eddig csak könnyûk voltak. Ezért a sors bekeményített, és megmutatta, hogy néha kicsit nem ártana feszegetni a határokat. Nem a szintek, még csak nem is a táv volt az, ami megnehezítette a gyaloglást, hanem a térdig, sok helyen mellig érõ vizes-szúrós fûfélékben, cserjékben haladás, több kilométer olyan út, amely a térképen létezett, de a valóságban nem, mindezt délelõtt esõben, sok ezer maró szúnyogcsípéssel tarkítva, déltõl égetõ, szinte karszõrzetet sercintõ napsütésben és 32 fokban, árnyék nélkül. A résztvevõk között sem csak tapasztalt, extrémebb körülményekhez szokott emberek voltak, ráadásul a társaság tagjai jó részt nem is ismerték elõzetesen egymást - így a megpróbáltatásokat nem volt mindenkinek könnyû elviselni, leküzdeni magunkban a kényelmes és általunk uralt megszokott életünk teljes hiányát; épp így együtt, a fizikai megpróbáltatások, az idõjárás, a szúnyogok, a sár, stb. és ezek mentális kibírása, figyelmen kívül hagyása volt az, ami igazán embertpróbálóvá tette a túrát a résztvevõknek, szinte kivétel nélkül.
Ha ehhez még hozzáveszek olyan finomságokat, hogy a ruhánkon nem volt egy milliméter száraz hely, a cipõinkben sáros víz cuppogott, azon csúszkált a zoknink, vagy hogy a végén személy szerint én még egy traktornyomban is megmerültem, nem kell tovább ragozni a nehézségeket.
De ez mind semmi, mert a szépségek sora, amit láttunk, feledtet minden mást.
A túrára elõzetesen kétszer ennyien jelezték részvételi szándékukat, de különbözõ okok miatt - más program, a reggeli esõáltal kiváltott félelem - végül nyolcan jöttünk össze Sáriban, a templom mellett. A nyolc ember hét településrõl.
Voltak új arcok, akik feltehetõen kifejezetten a Turjánosra való tekintettel érdeklõdtek programunk iránt, és ha ma nem ment el a kedvük a túrázástól, még könnyen lehet, hogy máskor is nekiindulnak a tájnak, akár velünk, akár mással.
A templomnál nyolc órakor még sütött a Nap, de bent a mánteleki rész fölött borzasztó sötétségû és méretû felhõk feketítették az eget. Ahhoz képest, hogy nem jeleztek esõt a mai napra, végül mégis volt reggel is, aztán délelõtt, több hullámban (elõzõ délután, este és éjszaka is esett, azokat se mind jelezte a mûhold - hiába, a huszonegyedik században ez még sokszor meghaladja a meteorológusok képességeit...). Nem sokat variáltunk az idõjárással, mindenképpen túrázni akartunk. Különben is: nyár van, kit érdekel az esõ?
Autókkal kigurultunk a mánteleki erdészházhoz, leparkoltunk, aztán némi cihelõdés után nekivágtunk a Rákóczi-erdejében haladó tanösvénynek, amelyen a túránk elsõ részét terveztem.
A táj nagyon szép volt, zöldfüves buckák, ritkás facsoportok, bokrok. A tanösvénynek nem elhanyagolható, apró kis szépséghibája, hogy nincs jelezve semmilyen turistajelzéssel, így ugyan néha belebotlottunk egy információs táblába (amelyk amúgy igazán mutatósak és padok, asztallal vannak melléjük állítva!) és nem is aggódtunk nagyon, mert volt nálunk térkép, ami alapján nagyjából lehetett sejteni az elágazásoknál, merre kell menni, DE akinek nincs térképismerete, vagy más esetben nem rendelkezik gps-szel, annak esélye sincs végigmenni rajta, eltévedés nélkül...
A tanösvényrõl annak déli csücskénél tértünk le, és folytattuk tovább a dombok között, majd elértünk egy erdõsebb részt. A cél az volt, hogy elmegyünk egy, a térképen jól kiemelt szekérút-hálózaton a csatornához, azon átkelve pedig belevetjük magunkat a Turjánosba. Igen ám, de a térképen létezõ, néhány éve felmért szekérutak a valóságban már nem mind léteznek. Olyannyira, hogy mellig érõ gaz, vaddohány, sarjadék-fák nõtték be õket. És ha nem lett volna elég az, hogy ezek miatt járhatatlan utakon kellett másfél óráig küszködnünk, még a szúnyogok is felhõben támadtak, cincáltak minket, és az esõ is alaposan rákezdett, abba se hagyta, míg ki nem keveredtünk az áthatolhatatlan nádasos-gazos rengetegbõl. Ez volt a túránk legkevésbé látványos, ugyanakkor legembertpróbálóbb szakasza. Ilyen helyzetekben az emberekbõl könnyen elõjön a nyûglõdésre való hajlam, de azzal itt nem sokra megyünk: menni kell tovább, mert senki se fog kivinni minket a mocsárból, csak a két lábunk és az akaraterõnk. Jó volt látni, hogy a küzdelmes szakasz végére mindenki tisztába lett azzal, hogy van akaratereje... :)
A csatornán végül egy kis gyaloghídon (két fatörzs egymás mellé fektetve) keltünk át, majd rövid szusszanás után, Annamari vezetésével nekiindultunk a Turjánnak.
Ez, ha lehet így mondani, az õ birodalma. Nemzetiparkosként ezt a részt ismeri a legjobban, ezért dolgozik. Megmutatta nekünk a réteket, a vizes erdõt, amelyen most nem volt túl sok víz, beszélt a természetvédelem helyzetérõl és lehetõségeirõl - mint laikusként gondolja az ember, úgy van ezen a területen is: ha finoman akarjuk kifejezni, nem túl rózsásak a kilátások az élõvilág megõrzõsére, megtartására utódaink számára...
A Turjánost elhagyva, még szép virágos rétek mellett-között haladtunk (ld. füzényes képek). Ennek a résznek az a különlegessége, hogy nemrégmezõgazdasági mûvelésbõl vonták ki az itteni földeket, majd beültették lucernával, az kikopott néhány év alatt, közé felnõttek és még nõnek most is, a rétekre jellemzõ növények, füvek, virágok, és költöznek rá a rovarok, egyebek. Ez a rész 2011-ben még kukoricaföld volt...
Nemsokára kiértünk megint a csatorna partjára, ahol az esõtõl megázott agyagon, ami korcsolyapályánál is csúszósabb, egy óvatlan pillanatban belezuttyanttam egy vízzel teli trakotornyomba. A kezdeti ijedtség után, ami a társaság arcára ült, felsegítettek, majd rögtön le akartak fényképezni; ritka, de annál szebb látvány voltam, nyakig vizesen, sarasan. Még a hátizsákom is víz alá került...
A csatornán, visszafelé, egy nagyobb jármûvekkel is járható gázlónál keltünk megint át, szerencsére nem kellett levetni a cipõket, gondoskodó kezek ide is tettek két fatörzset, melyeken óvatosan át lehetett araszolni a "túlpartra".
Innen már csak tíz perc gyaloglás volt az erdészház. Senki sem bánta, hogy vége. A számlálónk 16 kilométert mutatott, de az extrém körülmények miatt bõven húsz fölöttinek éreztük lábainkban, testünkben a távot. Még a kocsiba szállás is csak némi pihenõ után sikerült...
Egy dolog volt még hátra, megkeresni a nem túl ismert Mánteleki kastélyt. Nem messze az erdészházhoz, erdõs-fás rejteken, az úthoz közel, de egyáltalán nem látható, nagy dombon találtuk meg, némi csatangolás után az épületet. Nem tudjuk, ki és mikor építette, de az látszik, fénykorában szép lehetett. Ma már nem az. A teteje beszakadva, az emeletfeljárója is leomolva. A nyílászárók kicserélve. Látszik rajta, hogy próbálták kicsit felújítani, de elfogyhatott az idõ vagy a pénz. Kár érte...
A kastélytól visszagyalogoltunk a kocsikhoz, és a délutánba hajló idõben, forróságban köszöntünk el egymástól és vettük hazafelé az irányt.
A mai napon mindenki hatalmasat küzdött. Ismeretlenül is mindenki segítõkész volt, összességében jól tûrtük a körülményeket.
Mindenkinek köszönjük a segítségét, türelmét, szakértelmét, barátságát és történeteit. Megérte értük (is) legyalogolni a 17 kilométert...
 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balog Csaba (Lajosmizse), Csóka Annamária (Kecskemét), Jurik Erika (Újhartyán), Nagyné Horváth Anita (Gyón), Kollár Szilvia (Dabas), Kovács Gábor (Dabas) és Pál Zoltán (Örkény).