(563.) ÜNNEPI ISTENTISZTELET A KUNPUSZTAI REFORMÁTUS TEMPLOMBAN


Időpont: 2018. augusztus 26. vasárnap
Helyszín: Kerekegyháza-Kunpuszta


A mai napra egy tatárszentgyörgyi túra volt tervezve, de az éjszakai és a délelõtt egészére várható esõ és a 20 fokos hõmérséklet-esés miatt nem akartunk a 14 fokban ázni, kínlódni, így hajnalban lefújtam a programot, egy késõbbi idõpontban pótoljuk. Lassú, nézelõdõs, sok látnivalót ígérõ túra a Szentgyörgy és Kunbaracs közötti is, nem való esõben, fázva. Nem a túlélés volt a szempont, hanem a jó hangulatú gyaloglás.
Mivel a nap felszabadult, elõbb pihenésre gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy valószínûleg ugyancsak ma van a Kunpusztai templomban az ünnepi istentisztelet, amelyre júniusi túránk alkalmával, ottjártunkkor Kenyeres Tibor volt kedves meginvitálni minket. Sajnos, a rendezvénynek semmi nyomát nem találtam a neten, így nem volt biztos, hogy ha elindulok, találok is ott valamit. Az esõ rendületlenül esett, az ég úgy be volt szürkülve, mintha esteledett volna. Kocsival persze ez nem számított.
Szûk fél óra alatt átértem Kunpusztára, ahol fél tízkor már gyülekeztek az emberek, a templomajtó nyitva. Legalább ezzel szerencsém volt, mégis ma délelõttre esett az ünnepség.
Bementem a templomba, Tibor szeretettel fogadott és köszönte, hogy eljöttem a Túrakör nevében. Fontos hangsúlyozni, hogy nem magam miatt akartam ott lenni, hanem tényleg képviselni akartam azt, ami a Túrakör, és az egyrészben épp ez az értékkeresés és értékmegmutatás - nem utolsó sorban, fontosnak tartottam, hogy ezt a kis református kincses szigetet, amit a semmi közepén Tiborék és még néhány elhivatott ember õriz, és nem enged az idõ és feledés tengerében elsüllyedni, meg kell legalább a jelenléttel támogatni, tisztelni. Így tulajdonképpen nekem, nekünk van mit köszönni Nekik.
Az istentisztelet megható volt. Megható, hogy ennyi ember volt ebben a szép épületben együtt, bár sírni tudtam volna, hogy csak évente néhány alkalommal. Máté Sándor ünnepi igehirdetése - a lajosmizsei ünnepi alkalom után - megint szép volt és kerek. Vagy Stencinger Norbert történész elõadása a tábori lekészet életérõl. A gyülekezet gyerekei odaadással énekelték a népdal-zsoltárokat az "Egyszer egy királyfi..." és a "Két szál pünkösdrózsa..." dallamára. A Kereki Nótások I. világháborús katonadalai szintén sírásra görbítették volna az ember szemesarkát, ha nem lett volna egyszerr felemelõ is és büszkeséget adó. A koszorúk, a korábbi évek megemlékezéseibõl megmaradt és nem kidobott koszorúk együttes látványa, fent a karzaton, az, hogy még ezeket is ilyen szívvel õrzik, már tényleg nem szavakba foglalható érzéseket generáltak bennem.
Aki kedvet kapott, jövõ év augusztusának utolsó vasárnapján látogasson el a Kunpusztai református templomba.
Tiboréknak, a Gyülekezetnek erõt és egészséget kívánunk, Isten áldásával, munkájukhoz!
Ha tudunk,  jövõre többen is jövünk.

Biztos van, akiben felmerül, hogy miért került fel egy ilyen alkalom egy túraoldal beszámolói közé. Nem is túra volt. Ráadásul milyen társaság az, amelyik "megijed az esõtõl"? Aki ezt gondolja, és nem érti a lényeget, az eltévedt, amikor ezen az oldalon, ezeket a sorokat olvassa...
A mi Túrakörünk egy furcsa szerkezet. Nem a hagyományos túracsoportok egyike. Saját ösvényen jár, ezt az ösvényt mások nem nagyon járták. Új utakat taposunk ki, de nem magunknak, hanem hogy másokat is elvigyünk, vagy utánunk mások is végigmenjenek rajtuk. Tesszük ezt egy ismeretlen és lenézett tájon, az Alföld Kiskunság nevû szegletében. Amúgy az ország legszebb és legváltozatosabb vidéke, nekünk meg a világ közepe, de ez most nem fontos.
A hegyeinkhez képest olyan szinten csökkentett az értéke és presztízse, mint Trianon elõtt volt a mai hegyeinknek, a Kárpátokhoz és a Tátrához képest. A Mátrába és a Börzsönybe nem ment senki 120 éve, nem is ismerték. Ma errefelé nem túrázik senki, helyette megy a Börzsönybe vagy a Mátrába. Majd változik ez a helyzet is, és eljön még a Kiskunság ideje.
Nem valószínû, hogy ezt mi megérjük, de tenni kell a dolgunkat. Nem magunkért, hanem a Szülõföldünkért, az emberekért, hogy minél több magyar legyen büszke az Alföldünkre, hogy az országnak újra lehessen egyszer önbecsülése, a természetnek fennsége, az õsök életének szentsége, az utánunk következõ generációknak pedig jövõje.
A szemünkben teljességgel öncélú és értékelhetetlen, ha valaki csak önmaga gyönyörûségére túrázik vagy csak arra törekedve akarja járni a természetet. Az mit változtat a világon? Mit tesz hozzá? Kit emel föl? Saját magát?
A Szülõföldünkért kell tenni, azért, hogy az emberek, akik ma még nem ismernek és értékelnek dolgokat, egyszer változzanak. Akik nem tudnak semmit arról, hol élnek, hol éltek az õseik, megtudjanak valamit. Sokan azt se tudják, mi van a falujuk határában, néhány kilométerre a központtól, vagy mi van a szomszéd településen. Hogy kincsek között élnek, csak nem nyitják ki a szemüket és nem akarnak látni. Szerethetünk egy embert, ha nem ismerjük? Nem. És a Szülõföldünket igen?
Magunkért, a saját örömünkre sose túráznánk. Ezt nem nagyon szokta érteni senki. De aki ezt nem is akarja megérteni, az nem a mi emberünk.
Tizenegy éve csináljuk, küzdünk, dolgozunk az ügyért. Semmilyen erkölcsi vagy anyagi támogatást nem kaptunk, semmilyen hivatalos szervtõl, településtõl, intézménytõl. A túrázóinktól soha egy forintot nem kértünk azért, mert megszerveztük nekik a programot. Egyetlen dolog ellentételezi és ad elégtételt, feledteti a sok kudarcot, mert az is volt bõven, egyetlen dolog: amikor valakin megérezzük, hogy nem csak azért jött, hogy ne otthon legyen, hanem mert kíváncsi is arra, ami körülvesz minket, sõt megvan benne az a képesség, hogy a dolgokat ne azért értékelje vagy ne, hogy mások mit gondolnak menõnek, hanem azért, hogy szép vagy értékes-e valami, vagy nem az. És aki meg tudja így közelíteni a dolgot, az máris belül van a körön. A Túrakörön...

Minden rokonom!
 

Sántaőz