(579.) DUNAÚJVÁROSI ÉS DUNAVECSEI TÚRA


Időpont: 2018. december 9. vasárnap
Útvonal: Dunaújvárosi sétányok, Szoborpark, Duna-part, Belváros / Dunavecse, Duna-part, Petőfi-emlékhelyek
Táv: 6 km


A túra elõtti napokban elég sok esõ leesett, ami miatt át kellett variálni kicsit a programot. Nevezetesen: a Duna-ártér a sáros agyagban járhatatlanná vált, és az eredeti gyalogtúránk éppen egy szakaszon azon haladt volna keresztül. Így egy kiadós dunaújvárosi sétát követõen, kocsikkal átmentünk a szemben fekvõ Dunavecsére, ott is sétáltunk a folyó mellett, majd a faluban. Így az eredetileg tervezett táv fele lett meg, de látnivalóban szinte minden sikerült.
Nem túl korai indulást követõen, Dunaújvárosban fél kilenckor találkoztunk, majd a borult, szeles idõben lassan nekiindultunk az egykori kohász fõvárosnak. A mai Dunaújváros nem az, ami volt, inkább az, ami lett belõle. Vagyis egy élhetõ és egy élhetetlen település kettõse. Egyrészt gyönyörû a fekvése, a 40-50 méterrel a Duna vízszintje fölé magasodó löszfallal, a folyó két ágára nyíló csodás kilátással, a kikötõvel, a parkokkal és a rengeteg szabadtéri szoborral, amelyek nagy része - nem meglepõ módon - vas, vagy kifejezetten öntött vas.
Ugyanakkor nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ahogy messzirõl meglátja az ember a város sziluettjét, tornyokat és kéményeket lát, utóbbiakból sokat, és szinte mindegyik okádja magából, a helyiek jóindulatával csak gõzt, valójában, attól tartok inkább mindenféle füstöt, káros anyagot.
A városra ebben a nyomott, párás idõben, amikor a szagok amúgy is földközelben fekszenek, jellemzõ volt a vasmû szaga, egy olyan erõs és kissé szúrós szag, amelyet akkor érez az ember, ha egy zárt helyiségben órákon át vasakat vág flexszel. Ehhez adódott még egyéb ilyen-olyan szag is, amiket már nem is részletezek.
És még mindig ugyanakkor, mert ez még megint egy ráadás aspektus: nagyon barátságos, szép város, kutúrával, színházzal, mozival, középiskolákkal, fõiskolával. Az 1950-es években a semmibõl kinövõ lakótelepek, gyárak, üzemek hatalmas emberetömegnek adtak akkor munkát az építkezések révén is, aztán a rendszerváltásig sokaknak a gyárak is biztos megélhetést biztosítottak. Azóta sokat romlott a helyzet, a városkép és az épületek állaga nagyrészt megrekedt az 1990 elõtti, de nem ritkán az 1960-as és 1970-es évek szintjén és minõségén, vagyis ami akkor még új volt, ma már nagyon nem az. Szép akkor se minden volt, de legalább új igen.
A város tele a szocreál borzalmaival, ugyanakkor nagyon szép és értékes csodáival is. Alig találni házat, középületet, amin ne ez a fából vaskarika építészeti irányzat jelenne meg. De azt kell mondani, sok esetben igazi kuriózum ez, és bármilyen furcsa, ezen a stíluson belül is van ízléses és szép, mindenképpen azt kell mondonom, érdemes a város a felkeresésére és az alaposabb felfedezésre. Nyitottnak kell hozzá lenni, el kell engedni görcsös sztereotípiákat, de ha erre képes valaki, akár unikális látnivalók sokaságával is feltöltekezhet Dunaújvárosban.
Nem ragoznám tovább, vegyes, erõsen vegyes érzés ebben a városban eltölteni egy délelõttöt, viszont egyszer mindenképpen érdemes. Ha tetszik valakinek, úgyis visszajön, ha nem, soha többet.
A Duna túloldalán Dunavecse várt minket. És várná a turistákat, Petõfi és a amgyar kultúra iránt érdeklõdõket is, egész évben persze, de nem gondolnám, hogy nagyon sokan járnak ebben a faluban. Pedig érdemes lenne!
A település fekvése a Duna-parttal már megéri. Aztán a helyenként kisvárosias épületek, módosabb középületek mára kisség lekopott állagukkal, szobrok, tiszta utcák, és legfõképp: a Petõfi család nyomai és emlékei, a Költõ emlékének ápolása. Akárhogyan is nem tudjuk, de ez a falu az egyik legjelentõsebb Petõfi-emlékhely. 1841 és 1844 között, vagyis a nagy szabadszállási tönkremenetel után, itt is próbálkozott Petrovics István a talpraállással, de csak kevés sikerrel. Fiuk gyakran látogatta itt meg õket, és sok szép verset is írt a faluban, amelyekbõl néhány, idézet formájában a Petõfi-szobor elõtti kis sétányon, oszlopokra kitéve, olvasható.
Áll még a régi, apja által bérelt mészárszék épülete, benne szerény múzeum. Egy kicsit arrébb pedig egy másik neves ház, melyben a Költõ 1844-ben lakott: a Nagy Pál-féle. Ennek az embernek volt a lánya Zsuzsika, Sándorunk egyik ismert szerelme. Szóval, volna itt mit nézegetni, lenne minek örülni. De Dunavecse mégis eléggé kiesik a turisták látókörébõl, és kicsit magára hagyva õrizgeti a Petrovics/Petõfi család egykori tüzének hamuvá porladó kicsi parazsát. Olyan jó lenne, ha valaki egyszer fantáziát látna ezekben a csodás kis falvakban, akár Petõfi miatt, akár az ott élõ emberek megsegítése okán. Hátha...
Túránkat már dél után fejeztük be, pont mire rákezdett volna az esõ.
Összességében nagyon szép napot töltöttünk a Duna két partján, két teljesen más világban, idõben nagyon távoli két helyen, melyek légvonalban csupán 1-2 km-re vannak egymástól...
Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse), Pócs Balázs (Szabadszállás), Pócs Blanka (Szabadszállás) és Pócsné Fodor Anita (Szabadszállás).