(270.) SZENT IVÁN-ÉJI "SÓÚT EXTRA" TELJESÍTMÉNYTÚRA


Idõpont: 2011. június 25-26. szombat-vasárnap
Útvonal: Szolnok - Máriácska - Pokoltanya - Tápiószele - Erdõszõlõ - Nagykáta
Táv: 50 km


"Nagyon vártuk már ezt a túrát, igazán kíváncsiak voltunk, hogy a tavalyi sírós- gyötrelmes, de annál büszkébb célba érés után mit tartogat nekünk az idei táv.
 Kissé szomorúan indultunk útnak, hiszen nem úgy terveztük, hogy csak ketten megyünk. Örültünk azonban, mikor a nevezési lapon a Csapat/Egyesület (vagy valami ilyesmi) mezõt most elõször nem kellett üresen hagynunk, nagy büszkén írtuk hát be a Túrakör nevét.
 Még itt, a vasútállomáson találkoztunk Edittel (Ceglédrõl) és útitársával, Gáborral. Az állomás épülete elõtt megpróbáltunk csinálni egy csoportképet, azonban a fényviszonyok miatt ez nem nagyon sikerült. Itt még nem gondoltuk, hogy egész éjszaka együtt fogunk gyalogolni, pedig végül is így történt- fáraszthattam õket nonstop. :) Jó volt a társaságuk, egyrészt,  mert beszélgetve gyorsabban telik az idõ, másrészt, mert a mi szokásos tempónknál õk jóval erõsebben haladtak, amihez mi szükségesnek találtuk az alkalmazkodást.
 A városból kiérve, a majorság épületét is elhagyva végre gyönyörködhettünk még egy kicsit a színekben, amiket a már lenyugodott nap festett az égre. Persze ez nem tartott már sokáig, ellenben hamarosan azonban elértük az elsõ ellenõrzõpontot, ahol petróleumlámpák fényénél vártak bennünket a pontõrök. Rövid vacsora :)- és cigiszünet után folytattuk is utunkat. Sok érdekességrõl itt nem tudok beszámolni, leszámítva az igencsak leharcolt állapotú Máriácskát, ami mellett elhaladtunk. Egyszer a távolban világító fényt véltem felfedezni, amirõl szent meggyõzõdéssel állítottam, hogy a következõ ellenõrzõpont lesz. Ezzel kapcsolatban megoszlottak a vélemények kis társaságunkban:  Edit nem látta, Gábor kinevetett, és Zoli sem vett túl komolyan. Végül persze nekem lett igazam,  lassan körvonalazódott, hogy a fény forrása egy fáklya, ami az útmenti kereszt mellet lett felállítva. Itt ásványvizet kaptunk, ami jól esett. Megnézegettük a keresztet is, aminek a tövében hever egy másik- de vajon miért...?
 Persze nincs sok idõ pihenni, menni kell tovább. A Rózsásnak nevezett területen haladtunk tovább, melyen Mária Terézia szánkázott egykoron nyáron, mivel kívánságára sóval hintették fel az utat. Idõközben magunk mögött hagytuk a szombati napot, és a vasárnapba sétáltunk át. Már hetekkel elõre készültem erre, és nem is mulasztottam el megkérdezni Zolitól, hogy ugye nem fáradt? Persze rávágta, hogy nem, amire helyeseltem, hiszen "ma még csak néhány perce gyaloglunk".
 Nemsokára elértük az Abony- Újszász mûutat, amely mellett tanyázott a következõ, immáron harmadik ellenõrzõpont. Itt már nem volt olyan nagy a szám, mivel különféle fájdalmak kezdtek gyötörni, bár akkor még nem vettem róla tudomást. Amikor azonban már nagyban tapostuk a betonutat (ennek a szakasznak a hossza egyébként 7 km),  kezdtem kétségbe esni. Nemhogy az 50 km teljesítését tartottam kivitelezhetetlennek, de azt is kétségesnek találtam, hogy Szeléig elvánszorogjak valahogy. Ennek ellenére nagyon megindultam elõre, hogy minél elõbb legyen vége, akárhogyan is.  Közben megbontottam egy doboz energiaitalt, hátha jobb kedvre derülök (általában sikerül), de állapotomat jól tükrözi, hogy NEM BÍRTAM MEGINNI. Erre soha nem volt még példa. Azonban az Edittõl kapott Algopyrin csodákat tett, mire a Pokoltanyához értünk, minden bajomat mintha elfújták volna. Itt sem idõztünk sokat, bár jól esett volna egy kicsit leülni. De annyi tapasztalatunk már van, hogy jobb ellenállni a kísértésnek, hiszen pár perc pihenõ után is erõsen be tud merevedni az ember lába, és bizony sok-sok km állt még elõttünk. Az ellátmányként kapott energiaitalt persze köszönettel elfogadtuk, és itt már jólesõen fogyasztottam is el egyet.
Innen szög egyenesen Tápiószele felé vettük az irányt, végre elhagyva a betonutat. Újra a szántóföldek között haladtunk. Kétszer keltünk át a kiszáradt Illike patak hídján, és kezdtük figyelni, pirkad-e már. Erre még egy kicsit várni kellett, de a madarak hangja már jelezte a közeledõ reggelt. 50 perc alatt el is értük Szele határát, egyben a rövid táv utolsó ellenõrzõpontját. Itt váltottunk pár szót a pontõr nénivel, aki ámulattal fogadta az információnkat, miként a végállomásunk nem Szele, hanem Nagykáta lesz. Hátranéztünk egy kicsit, s láthattuk közeledni a mögöttünk haladókat, akik lámpái mint szentjánosbogarak világítottak sorjában. Mindig megindít ez a látvány. Emberek gyalogolnak az éjszakában, amikor alhatnának is, de inkább vállalják a kihívást, ki a jelvényért, ki a kupáért, ki csak sport- vagy természetszeretetbõl... Szép.
 Viszonylag gyorsan elértük a Faház Bisztrót, ahol kicsit hosszabb pihenõt tartottunk. Tea, WC, reggeli :),  Leukoplast, zokni igazítás, fotó, és közben az igazi feladat a kényelmes, szimpatikus teraszon: NE ÜLJ LE!! Ezt is sikerült megoldani, indulhattunk tovább, még mindig négyesben. Az alternatív útvonalat választottunk (Lipák úr javaslatára), miszerint nem a Tápió mentén haladtunk, ugyanis ott méteres a gaz. Inkább az újabb 7 km-es, embert próbáló betonos utat választottuk. Itt már kezdtem csodálkozni azon, hogy az éjfél körüli szenvedésemet leszámítva semmi bajom, pedig átgyalogoltuk az éjszakát. Itt szeretném elmondani, hogy a megtett km-eket érzékeltük ugyan a lábainkban, de az idõt, azt, hogy folyamatosan jövünk 6 órája, és eltelt egy éjszaka, egyáltalán nem. Úgy repült el, mintha csak egy félórás séta lett volna. Ilyenkor valahogyan átprogramozódik az agyunk.
 Edit és Gábor is jól bírták, sõt nagyon is jól. Néha már alig tudtuk tartani velük a tempót, de itt a végén már nem akartunk lemaradni. Zolinak itt már kezdtek fájni a lábai, de még nem küszködött különösebben. Inkább fotózott. Érdemes volt, hiszen gyönyörû napfelkeltének lehettünk a szemtanúi. Különös érzéseket, élményeket nyújt egy ilyen, szabadban töltött éjszaka. Látod lemenni a napot, majd alvás nélkül újra felkelni azt... 
 Azért kicsit hosszúnak tûnt a talpalás, mire elértük Tápiószentmárton elejét, majd kicsit késõbb az utolsó ellenõrzõpontot. Mégis felszabadító érzés volt, mert már "csak" 13 km-t kellett legyûrni, hogy a végére érjünk a túrának. Mondjuk ezt az utolsó több, mint 2 órát ellenõrzõpont nélkül megtenni kicsit gyötrelmes- na nem az ellátmány hiány miatt, csak mentálisan jobb érzés, ha tudja tagolni az ember az elõtte álló távot. Persze nem okozott ez igazi problémát, hiszen ismertük már az utat. Ennek ellenére voltak meglepetések: valahogy alig akartuk elérni Erdõszõlõt, amitõl egyébként elõre féltünk. A tavalyi emlékeink alapján ugyanis egy végtelen hosszú utcára számítottunk, ami ehhez képest nevetségesen rövidnek bizonyult, ellentétben az aszfaltúttól odáig vezetõ résszel. Érdekes. Szóval valahogy elértük az erdõszõlõi iskolát, ahonnan már tényleg következett a visszaszámlálás. Edit és Gábor eddigre valahogy jóval elõttünk jártak, de már nem is próbáltuk behozni õket. Zoli igen elgyötört volt, és már harcolt is a lábai fájdalmával. Én csak szimplán fáradt voltam, és már egy kicsit kezdtem unni is. Azért megfontoltam, hogyha kiérünk a célegyenest jelentõ betonra, akkor az utolsó pár száz méteren kocogok egy kicsit, de gyorsan lebeszélhetõ voltam errõl a tervemrõl. Inkább szépen lassan, egyenletes tempóban közelítettük meg a célt jelentõ strandfürdõt. Idén sírásmentesen sikerült abszolválnunk ezt a túrát, ami igen nagy eredmény a tavalyi után. Igazándiból a katarzis is elmaradt, de ez természetes, hiszen az elsõ nagy túra sikerét nehéz lenne megközelíteni is. A sikerélmény azonban nem hiányzott, már csak azért sem, mert a tavalyi eredményünkhöz képest pontosan egy órával rövidebb idõ kellett az 50 km teljesítéséhez: 10 óra! Ez ügyben nagy köszönet illeti Editet és Gábort, akikre tapadtunk, ameddig csak bírtunk. És gratulálunk nekik ezúton is!
 A célban a fürdõ alkalmazottain kívül István is várt bennünket a gratulációjával, kedves szavaival, és a 100 km-nyi Sóút teljesítéssel kiérdemelt jelvényeinkkel. Jó félórát ücsöröghettünk a padon, közben beszélgettünk egy kicsit, majd erõt vettünk magunkon, hogy felkeljünk. Ezúttal nem mentünk messzire, csak be a fürdõbe, ahol immáron erõsen sántikálva jutottunk el elõször a tusolókig, majd a jódos termálvízig. Nagyon jól esett,  de kis idõ múltán kezdett erõt venni rajtunk az álmosság, így hamar a hazafelé-út mellett döntöttünk. Valahogy elvánszorogtunk a vasútállomásig, majd két átszállás után délben sikerült nyugovóra térnünk, és gyakorlatilag kisebb megszakításokkal hétfõ reggelig aludtunk.  Bõven megérte! ☺"


A képeket Zoli, a beszámolót Niki készítette. Köszönjük!

Ezen a napon együtt túrázott: Polyák Nikolett (Kecskemét) és Szekeres Zoltán (Kecskemét).