(671.) KIS ESTI SÉTÁK 3. - MEGINT MIZSE


Időpont: 2020. május 27. szerda
Útvonal: Sáfrán-föld - Régi Mizsei csárda - Fehér-tó - Sáfrán-föld
Táv: 5 km


Tovább folytattuk ma délután Kis Esti Séták sorozatunkat. Ezúttal megint csak a "falu széléig" mentünk, mert nem az a lényeg, hogy nagyon elrugaszkodjunk távolságilag. Szép dolgok  itt is vannak, ahogy mindenhol.
A programra kedd estig lehetett jelentkezni, ekkor a létszám már negyven fő volt. A várható! - mert általában sosem jön el mindenki, aki mondja. Így volt ez alkalommal is, talán az esős napközben vagy más okok miatt, végül "csak" huszonkilenc fővel és nyolc autóval indultunk a lajosmizsei találkozó után a Mizsébe. A körséta a Mizsei Óriás mellől indult, ahová bő negyed óra alatt bárki kiérhet autóval, nem kell hozzá két egész óra (?), de még egy se...
Az autókból kiszállva, a szokásos puhatolódzás, ismerkedés - mert mindig jönnek új arcok is -, köszönések, poénok. Aztán a sereget bevezettük a Mizsei Óriás alá, onnan a nemrégiben elnevezett Csukás István-fa következett, majd a Jézus-fához mentünk át. Itt nem mindenki észlelte, hogy meg lehetne nézni egy ilyen érdekességet is, annyira belemerült a beszélgetésbe, majd máskor. Az Oltár-fa érintése után, a karám mellett, a "Galagonyás alagúton" kimentünk a Turupuli-birtok szélére. Itt balról sűrű, szép zöld akácerdő, jobbról a mező és annak végtelen látványa kísérte a csapatot.
Kisebb facsoportnál ivásszünetet tartottunk - hiszen nagyon meleg lett és a Nap is erősen érzékeltette folyamatos részvételét túránkon -, majd egy újabb nagy mező következett; itt mentünk el egy jelentősebb marhacsorda mellett, köszönve a két női gulyásnak, ha egyáltalán létezik ez a műfaji megnevezés...
A Fehér-tói dűlőn voltunk hamar. Jobbra visszatekintve az újabb Mizsei csárda fehérlett - ma magántulajdon, de legalább áll! -, amit kb. 1850 után használtak az itt vezető Vacsi út forgalmának kiszolgálására és megvámolására. Korábban egy régebbi csárda töltötte be ezt a szerepet, a régi, melyet a XIX. század első felében megszüntettek (akkor lépett helyébe az újabb). A régi csárda és környéke egy történelmi légkörű hely, melynek értéke a szokásos: "ha mesélni tudna" mondattal csak röviden érzékeltethető.
Korabeli szokás szerint a hatalmas kiterjedésű pusztákon úgy építették vendégfogadóikat, kocsmáikat a földesurak, tulajdonos anyatelepülések, hogy minél több hasznot hozzanak. Ezt úgy érték el, hogy az udvarokra bekényszerítették a régi földutak utazóit, vagyis tulajdonképpen: az út két oldalára építették az épületeket, ott jelölték ki az itató, legeltető udvart. Így, a régen hatalams vizekkel borított tájban, a kisebb partokon, töltéseken haladó, egyedül járható utak vándora kénytelen-kelletlen áthaladt a csárdák udvarain, és ha már ott volt, ivott egyet, vagy éppen evett. Ez bevétel volt a kocsmárosnak, aki  így a következő évekre is jelentkezett bérlőnek, ami pedig a tulajdonosnak, a csárda építtetőjének jelentett rendszeres bevételt. Így történt ez a Mizsében is.
A régi, középkori Vacsi út a csárda udvarán áthaladva ment tovább Pusztavacs felé - vagy ha úgy tetszik, másik irányban: onnan Kecskemét felé. A csárda, jelentősége megszűntével, elenyészett, talán el is bontották, ám később nagyobb épületet húztak a régi alapokra. Néhány éve ez az újabb ház is összedőlt, de ott maradt a ritkaságnak számító és nagyon értékes, ám egyáltalán nem megnyugtató helyzetű, kb. 250 éves csárdapince, ahol a kocsmáros valamikor a bort és egyéb fontos dolgokat tárolta. És még ma is megvan...
Szóval, a Fehér-tó előtt a régi Mizsei csárdát néztük meg; körülötte ma is kirajzolódik, csupán a növénytakaró által, a több mint 200 évvel ezelőtti csárdatelek. És egy néhány száz méteres szakaszon itt még az eredeti nyomvionalán fellelhető a középkori Vacsi út is, amin a hagyomány szerint törökök masíroztak Buda ostromára.
A hely, bármennyire is megható-meghitt, értékes, és pont ezekért megőrzendő lenne, nem őrzi senki, csak a Gondviselő. Jó lenne neki besegíteni hivatalos és tőkével is rendelekző helyről, mert ha eltűnik, Lajosmizse múltjának egy nagy darabja szakad le visszavonhatatlanul, az egykor hatalmas, ma már erősen olvadóban, fogyóban lévő történelem-jégtáblájáról.
A helytől látótávolságban van egy nagyon szép, füves mező: a Fehér-tó medre. Keleti partján, messziről is jól láthatóan halad a Vacsi út. A tó déli partján két nagy akácfa áll, az egyik nem annyira öreg, de a másik igen. Utóbbi, a Lókötő- vagy Szent Imre-fa Magyarország 10. legnagyobb akáca, törzskerülete 410 cm. Nem élvez helyi védettséget, pedig országosan számontartják.
A Fehér-tó medrébe egyszerűen nem lehet nem-lekanyarodni. Átmenni nem akartunk rajta, de a rikítóan zöld szekérút, mely talpaink alatt húzódott, észrevétlenül lekanyarodott a partról, és egy pillanat alatt máris gyönyörű és főleg nagyon illatos bodzák és olajfüzek között találtuk magunkat. A látvány lenyűgöző volt. Nem először ma, és nem is utoljára. A szép mezőhöz fent olyan kék és fehér egek, felhők keveredtek, amiket még fénykép se érzekeltethet. Ott kellett volna mindenkinek állni és szagolni a mézédes illatokat.
A tómedertől visszakanyarodtunk a Vágó-dűlőre. Előbb egy szép kis tanyát hagytunk el, aztán irtás felgubancosodott akáca-bokrai között haladtunk, jó kilométert. Nem ez volt a legszebb szakasza a sétának.
Aztán végre balra fordulva, hamar visszaértünk a Sáfrán-földre, kiindulóhelyünkre.
Sétánkat két fő emberi tevkénységi forma uralta; egyik: a felnőttek folyamatos beszélgetése, a másik: aprónépeink önfeledt szaladgálása, játéka. Mindkettő a célban is folytatódott. Ezért nem rögtön kászálódtunk az autókba.
Pillanat szülte ötlet szerint, itt nem volt még vége a napnak, hanem hazafelé, bevállaltuk a Pusztatemplomnál megállást is. Ezt eredetileg csak negyed órásra terveztük, demajdnem egy egész órát töltöttünk ezen a másik, fantasztikus helyen. Itt már csak a legek legével lehetne jellemezni a társaság felszabadultságát, a táj szépségét, a hely békéjét, amit ekkora sereggel se sikerült felverni, az ég ezer kékjét és szürkéjét, s mindez a lebukó Nap aranyfestékével megszórva. Sajnos, a képek itt sem adják vissza, amit a helyszínen láttunk.
Már jócskán elmúlt nyolc óra, amikor a csapat utóvédje is hazaindult. Egyszerűen, hiába az este, a másnapi munkanap, az ezer  más dolog, ma nem akaródzott sehogy sem itthagyni ezt a csodát. Mint ahogy máskor sem akaródzik nagyon, más helyeket sem. Ez az országjárás, a túrázás természetes velejárója. Édes teher, mint egy csővázas hátizsák...
Köszönjük mindenkinek a mai napot, fent és lent.
Két hét múlva folytatjuk a Kis Esti Sétákat. Addig tartsatok ki!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse), Drabant Márk (Ladánybene), Drabant Máté (Ladánybene), Erdélyi Lászlóné (Balázspuszta),  Jakobicz Alexandra (Ladánybene), Jakobicz Viktória (Ladánybene),  Jakobiczné Puskás Tímea (Ladánybene), Kisjuhász Anita (Lajosmizse), Kisjuhász Miklós (Lajosmizse), Kovács Natália (Lajosmizse), Kasnyikné Földházi Tünde (Lajosmizse), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Molnárné Hasúr Csilla (Lajosmizse), Nagy Irén (Lajosmizse),  Ozsváthné Hosszú Edit (Kecskemét), Pál Ferencné (Kerekegyháza), Palya Szilvia (Lajosmizse), Selypes Viktor (Lajosmizse), Selypes Zoja (Lajosmizse), Sikár Józsefné (Lajosmizse), Tarnói Csenge (Lajosmizse), Tarnói Zsoltné Olga (Lajosmizse), Tóthné Maráczi Ágnes (Lajosmizse), Trepákné Klárika (Kerekegyháza)  és Vámos Ilona (Kecskemét) és Viczián Tímea (Lajosmizse).