(605.) TÚRA A GERECSÉBEN


Időpont: 2019. május 11. szombat
Útvonal: Tatabánya-Turul - Kis-rét - Halyagos - Vaskapu - János-forrás - Csúcsos-hegy - Szelim-barlang - Turul
Táv: 9 km


Egy szép, napsütéses, majdnem egy kicsit túl meleg napon, három autóval, tizenegy fõvel ismét hegyi túrára indultunk. Ezúttal a Gerecsébe, mert ritkán járunk csak arrafelé és meg akartuk mutatni a túratársaknak - és persze az internetes követõinknek is -, hogy méltatlanul hanyagolt hegyvidékünk ez, nagyon sok látnivalóval, hatalmas, nyugodt erdõkkel, amelyek minden évszakban csodálatosak. Májusban, éppen most, virító zöldek.
A hegység mészkõ-dolomit, sok helyen a vasoxid vörösesre vagy egészen vörösre színezte - ezt  hívják vörös márványnak -, szóval, mivel mészkõ hegységrõl van szó, sok barlangja is van, amelyek persze nem olyan hatalmasak és látogathatóak, mint aggteleki vagy budai társaik. Az itteni üregek vagy egyszerû hasadékok, néhány méteres kis nyílások, vagy elképesztõ mélységû és járatformájú, sokszor csak 50 cm-esre összeszûkülõ, máskor nagyobb teremmé nyíló barlangok. És nem is ismeretlenek, mármint szakos körökben, de életveszélyességük, nehezen járhatóságuk miatt, csak képzett barlangászok, erõs védõfelszerelésben, biztosítással járhatják, így gyakorlatilag, néhány tucat, legfeljebb néhány száz ember, aki ismeri ezeket a csodás helyeket a föld alatt.
Van azonban egy híres és bárki számára megtekinthetõ testvérük is, a Szelim-barlang. Másképp hívják liknak is, mivel nem egy zárt fedelû üregrõl van szó, hanem a tetején egy hatalmas lyuk tátong. Az alatta lévõ csarnoknak vannak esõ- és szélvédett részei is, így már õsidõktõl alkalmas és vonzó szálláshely volt az emberiség különbözõ korban itt élt tagjainak. A barlang megtekintését a túra végére terveztük.
A Turul-szobortól indultunk a mai gyaloglásra. Ekkora madár biztosan nincs másik az országban. Bár messzirõl is látszik, autópályáról például, de monumentalitását csak akkor érzi az ember, ha alatta áll. A szobortól szép és tágas kilátás adódott - volna, ha Tatabánya szép városképet mutatna, de nem mutat. Viszont, összességében azért mégsem nevezhetõ csúnyának.
A nagyobb nyüzsgést lassan magunk mögött hagyva, szép lassan kijutottunk a tömegbõl, amely nagyrészt csak a Turul-Szelim-Kilátó hármasért autózik fel a parkolóig, gyalogol 1,5 km-t, iszik egy kávét, eszik egy hotdogot, aztán hazamegy, hogy milyen jót kirándult a család. A gyalogos turisták ezt a részt mihamarabb mellõznék, így tettünk mi is. A Kis-rét, majd a Halyagos tömbje keleti oldalában vivõ jelzésre tértünk, és negyed óra múlva már tényleg semmi sem hallatszott a majálisszerû hangokból.
Az erdõ valami csodás volt, a zöld száz árnyalatával, az esõs napok utáni friss föld szagával, a láthatóan új erõre kapó aljnövényzettel, virágokkal. Gombát viszont alig láttunk, pedig elvileg lenni kellett volna annak is. Sebaj! A turista mindig annak örül, ami van.
A kisebb emelkedõvel járó szakasz végül enyhült, így tartottunk egy tízórai szünetet. Elõkerültek az ennivalók, italok, még egy pokróc is, amire az aprónépek heveredhettek.
A folytatásban lassan, de annál biztosabban ereszkedtünk, és az eddig megszerzett szintbõl, a János-forrásig, szép lassan,  270 métert hagytunk veszni.
Az ösvény szép és ezer virággal pompázó, illatos réteken haladt keresztül, majd egy éles balkanyarral elértük a Vaskapu-völgy mélyebb bevágódását, amely már-már mesébe illõen szép volt.
A völgyben itt is, ott is lezárt aknatetõk, melyek egy-egy olyan barlangjáratot fednek, amelyek életveszélyesek, meredekek, sokszor szinte függõlegesek, és akár, mint a Vértes László-barlang is, kb. 50 méterre végzõdnek az erdõ szintje alatt, vagyis amelyek látogatása csak szakképzett barlangászok számára lehetséges. Így a betonnégyzetek a vasajtóval inkább derítõgödör-hangulatot adtak, bár az itt nehezen lehetne.
Az összehajló fák alatt, kidõlt óriások közt kanyargó, mélységébõl fakadóan elég sáros és csúszós részen, kicsit lelassultunk, de gyorsabban lehetetlen volt haladni. És annyira szép is volt, hogy nem gyõztünk fényképezni.
A Vaskapu szikláit a horhos aljában értük el, majd nemsokára a kiágazást is a János-forráshoz. Itt már csak kb. 200 m magasan voltunk, és annyira közel Tatabányhoz, hogy szinte éreztük a várost. A kettõ között elhaladó autópálya zajai is be-beszûrõdtek, de szerencsére nem voltak zavaróak, mert az erdõ és a kis völgyek sokat elnyeltek belõlük.
A forrásnál volt egy másik társaság is, de azért jutott asztal, pad és tûzrakóhely is. Nyomban nekiláttunk a fagyûjtésnek, tûzcsiholásnak, amely végül, az erõsen vizes erdõalj miatt, csak teljes csapategységben és mindenki segítségével sikerült. Aztán viszont! Kezdetét vette egy gyermekien önfeledt szalonna- és virslisütés, s bár türelmes gyerekek hiányában a felnõttek nyársaltak csak, mégis olyan áhitattal tettük, mintha mi is gyerekek volnánk még. Mint ahogy a lelkünk mélyén azok is vagyunk...
Csaknem másfél órás, kimerítõ ebédszünet végén, tele hassal, szuszogva, pihegve indultunk neki a legnehezebb résznek, a Csúcsos-hegyre vezetõ kaptatónak. A rázós rész mindössze 700 méter volt, amit a kb. 5-10 méterenkénti megállások miatt, csaknem egy óra alatt tettünk meg. De semmi gond, mindig úgy és olyan tempóban kell haladni, ahogy kiadja a társaság. Nem volt ideális a vérkeringésnek, hogy a szükséges oxigén, az energiák, ami a nagyon meredek, sok helyen csúszós, sziklás ösvény leküzdéséhez annyira kellettek volna, mindenkinek a gyomortáján telejsítettek éppen szolgálatot. De aztán csak felértünk.
A kilátóba már nem is nagyon akaródzott felmennünk, néhányan mégis megmászták, köztük gyerekek is...
Az alatta lévõ réten viszont újabb félórás pihenõ következett, itt már annyira fáradtak voltunk, hogy csak feküdtünk és még beszélni is alig volt erõnk. Egy 8-9 km-es túra is kitehet egy egész napot, kiszívhatja meglett emberek erejét is. Nem így a négy kicsiét, akik szinte végigrohanták az egész napot, és kisebb nyûglõdéseket leszámatva, felnõtteket megszégyenítõ lendülettel, végig jókedvûen, énekelve teljesítették idáig a túrát. Sõt: még a Szelim-barlangig tartó negyed órás sétát is.
Aztán a barlangba érve még mászni is volt erejük, a nem éppen biztonságos belsõ falakon-szinteken. Mi, nagyobbak már csak szûkebben mozogtunk, pislogva szemléltük az amúgy varázslatosan szép lyukat, ahogy hivatalosan hívják, mivel ez egy olyan barlang, amelynek a tetején hatalmas lyuk tátong.
A Szelimtõl már semmiség volt a Turulig visszamenni, ahol a reggeli tömeg négyszerese tartózkodott, kilométer hosszan már üres parkoló rész se volt, egy színpadon gyerekzenekar koncertje várta a mi kölkeinket is, akik még itt se voltak annyira fáradtak, hogy ne mulassanak egy fél órát. Mi közben ittunk egy kávét, pótoltuk a folyadékveszteséget.
Aztán négy óra múltával, csak összeszedtük magunkat, elköszöntünk egymástól, hogy otthon már ne kelljen ezért külön megállni, és a hármas konvoj elindult vissza oda, ahonnan reggel indult.
A gyerekek az autók beindítása után két perccel már aludtak, egészen hazáig.
Megint egy emlékezetesen szép napot töltöttünk együtt azokkal, akik eljöttek a túránkra. Aki ot volt, nem bánta meg.
Folytatásunk következik...

Mindenkinek köszönjük a mai napot, fent és lent!

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Boróka (Lajosmizse), Balog Csaba (Lajosmizse), Balog Szellõ (Lajosmizse),  Drabant Márk (Ladánybene), Drabant Máté (Ladánybene), Jacobi Mónika (Lajosmizse), Jacobi Shay (Lajosmizse), Mátyás Ferenc (Ladánybene), Mátyás Katalin (Ladánybene), Nagy Irén (Lajosmizse) és Sikárné Jolika (Lajosmizse).