(547.) TÚRA ORGOVÁNYRÓL ÁGASEGYHÁZÁRA


Időpont: 2017. június 11. vasárnap
Útvonal: Orgovány - Csíra-szék - Orgoványi-buckák - Ágasegyházi-rétek - Ágasegyháza
Táv: 17 km


Két hét kihagyás után, végre megint túrázhattunk. Hurrá. A vasárnapi idõpont mostanában gyakrabban elõfordul a praxisunkban, mint a szokásos, és bár nem ideális, de örülni kell annak is, hogy egyáltalán mai világban még ráérünk ilyesmivel foglalatoskodni, és ennyi embert egyáltalán meg lehet mozdítani. Aki foglalkozott már ilyesmivel, embereknek progarmmokat szervezni, tudja, mekkora eredmény ez a mai világban. A túra elõtt három nappal még 23-an voltunk kilátásban, a végére aztán, a túra reggelére csak 13-an maradtunk. De önmagában ez sem rossz eredmény.
Csak hatkor volt az indulás, pedig a napi melegre való tekintettel, lehetett volna akár egy órával korábban is. Fél hétig mindenkit összeszedtünk Kecskeméten is, akit kellett, és folytattuk Ágasegyházára, ahol egészen a kocsmáig jutotunk. Itt a szokásos kávé, bambi, aztán Orgovány. Innen indult a túra gyalogos része, és ide kellett délután visszajutni Ágasról a kocsikért. Ezt csak úgy lehetett mgoldani, hogy menetközben egy kocsit Izsákon hagytunk, majd pedig a túra végén átbuszoztunk Ágasegyházáról ide, és innen az ott hagyott egy kocsival, visszementünk a sofõrökkel a maradék autókért Orgoványra, onnan aztán a többiekért Ágasra, onnan pedig haza. Kicsit bonyolultnak hangzik, de az is; olyan katasztrofális ma az országban a buszos tömegközlekedés, fõleg kis falvakba és vasárnap, hogy nem lehetett egyszerûbben megoldani a helyzetet. Sebaj, a lényeg nem ez, hanem a túra!
A túra pedig fél nyolckor indult Orgovány szélérõl, a településtáblától, ahol nemrég még egy kis bolt mûködött, ma már ez sem volt meg. Mint ahogy tapasztaljuk országjárásaink során, egyre több ilyen, sõt: kocsma! is megszûnik. Mivé leszünk, ha már bolt és kocsma se lesz a falvakban?...
Sokszor indultunk már innen neki a réteknek, most is így terveztük. A gabona- és szõlõtáblákat, néhány tanyát mellõzve, lassan ritkultak a civilizációra utaló nyomok, míg végül egy bõ háromnegyed óra elteltével, máris a csatorna mellett és szinte teljes csendben találtuk magunkat, távol a város zajától, de nem mentesen saját zajunktól. Jókedvünk volt, mit tagadjuk, ment a térécselés, sztorizás, szokás szerint. Fényképeztünk, nézelõdtünk is persze, volt mit: a rétek tele virágokkal, s bár nagyon nagy volt a szárazság és ennek nyomai is szomorúan hatottak ránk, azért a természet nem adja meg magát olyan könnyen egy kis aszálynak.
A nemzeti parkos részen, nem elég, hogy szõlõtáblák vannak, újabban már szép területeket foglal magának a "civilizáció" újdonsült bodzaültetvények formájában is, hála a támogatási rendszer mézesmadzagjának. A mezõgazdaság modern alapszabálya, azzal kell foglakozni, amiért jól fizetnek. Még ha egy nemzeti park kellõs közepén is...
A Kolon-tói csatornán átkelve, melyet erõsen és a szokottnál jobban hagytak benádasodni, már tényleg a teljes béke vett minket körül. Közeledtünk a messzirõl is jól látható és csalogató fûzfasorhoz, mely a maga nemében ritkaság, fõleg a homokban. Itt is csak azért van, mert a (egykori) Csíra-szék vize táplálja/táplálta õket, és az ember hagyta õket megnõni, sõt: élni! Így lassan megöregedtek, szinte erdõsort alkotnak, némelyiket két ember se érné át, akkorák. Megöregedtek, dacolnak az idõvel, és afölött talán lenne is hatalmuk, de a szárazság fölött nincs...
A fûzfák alatti turistapihenõ ilyen gazos és elhagyatott még sosem volt, mióta erre járkálunk, alig láttuk meg a padokat, asztalokat, akkora volt a dzsungel körülöttük. Jó lenne kicsit felújítani õket, a füvet pedig legalább egyszer valaki lekaszálhatná. És az itt szokásos, máskor szokszor látott konda se volt sehol, pedig elég nagy mûsort rendeztek már korábbi alkalmakkor a kocák és a malacok, versenyt futva a Csíra-szék szomjoltó vizéért. Ami most nem is nagyon állna a rendelekzésükre, ugye...
A regeliszünet után folytattuk utunkat. Bõ órája indultunk, még sok volt elõttünk. Szerencsére, az egyre melegedõ és égettõbben tûzõ Nap elõl foltokban, erdõsávok és alattuk hûsítõ szellõmozgások adtak enyhet, az egész nap során. Így elviselhetõbb volt a meleg, fõleg azonban a perzselõ napsugarak özöne.
A tájban mindehol szép virágok nyíltak, de az illatos, viszont könyörtelenül szaporodó és más fajokat megölõ vaddohány mégsem hiányzott annyira. Pedig egyre több van belõle is. Mint ahogy szaporodnak a más, teljességgel tájidegen fajok is: olajfûz, aranyvesszõ, és nem nagyon lehet velük mit kezdeni...
Rövid andalgás után, elértük a kicsit keményebb szakaszt ígérõ buckákat. Nem is okozott ez a rész sem csalódást, mert a homok minden szépségét és nehézségét hamar érezni kezdtük; süllyedtünk benne, alig jutottunk egyik lépésrõl a másikra, árnyék semmi, a bõrünkön szinte sercegett a szõr a napsugaraktól, de mindenhol halmok, nyárak, és rengeteg szép boróka. Az egyik legszebb tájképi forma az országban. És szerencsére, szinte minden környékbeli településen van is belõle...
A borókásban találtunk néhány régi kiskunsági határkövet, amik évszázadok óta állnak büszkén, õrizve-jelezve a határt az arra tévedõknek, Orgovány és Izsák, illetve Ágasegyháza között. De az igazság az, hogy nem nagyon téved erre senki. Épp ezért állnak még ma is ezek a régi, faragott oszlopok.
A homokból aztán lassacskán, egyre gyakrabban keresve a tenyérni árnyékfoltokat, kijutottunk megint a rétekre, és a messzirõl hívogató madárfigyelõ torony csábításának engedve, arrafelé vettük  a kanyart. Itt is terveztem egy pihenõt, olyan ebédszünetfélét, de itt már annyira meleg volt, árnyék meg semmi, hogy csak ültünk a tûzõ napon és alig-alig szökkent ki szó fogunk kerítésén.
Pedig volt még hátra szûk két óra gyaloglás Ágasegyházáig. Így utolsó erõinket összeszedve, nekivágtunk a maradék táv leküzdésének (csak elõtte még csináltunk egy csoportképet a toronyból).
A táj ezután se volt csúnya, jóllehet egyre több jelét kezdtük látni az emberi tevékenységeknek, szerencsére azonban nem szemétkupacok, hanem gabonatáblák, tanyák, kerítések, újabb tanyák, keresztek, karámok, gyümölcsfák formájában. Utóbbiaknak külnösen örültünk, mert szép kis almák piroslottak már helyenként az almabokrokon, a legtöbbjük persze  fanyar volt, de szomjoltásra éppen megfelelõ.
A falu szélén pedig már csak egy végeláthatatlan egyenes, és a Kossuth utca 100 fölötti házszámaitól visszaszámolva, egyre közeledtünk Ágasegyháza központjába, ahol semmi mást nem vártunk jobban, mint egy hûsítõ kocsmázást, szusszanást, laza beszélgetést a helyi erõkkel. Ez fél kettõkor meg is lett. A sofõrök közben elbuszoztak Izsákra, onnan Orgoványra kocsikkal, és visszejöttünk a többiekeért, majd elbúcsúztunk egymástól és mindenki ment a maga irányába.
Hosszú, nem könnyû, sõt: fárasztó nap volt, nem a 17 km-es táv, sokkal inkább a homok és a meleg miatt. De bármennyire elgyötörtek is voltunk a végén - a szemek olyan fáradtak voltak, hogy majdnem kiestek a szemgödrökbõl -, szóval bármennyire is elkészültünk az erõnkkel, nem volt olyan közöttünk, aki megbánta volna, hogy eljött. Bánják azok, akik nem jöttek el...
Egy hét múlva új kalandokkal folytatjuk az országjárást.

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba (Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Csóka Annamária (Kecskemét), Dorogi László (Kecskemét), Drabant János (Ladánybene), Juhász Rózsa (Kecskemét), Lövei Csaba (Kecskemét), Löveiné Vadászi Anita (Kecskemét), Nagyné Teri (Ladánybene), Sárai Szabó Csenge (Hetényegyháza), Sárai Szabó Mózes (Hetényegyháza), Tövisháti Ágnes (Felsõlajos) és Varga Istvánné Borika (Lajosmizse).