(537.) CSENGŐD - FÜLÖPSZÁLLÁS TÚRA


Időpont: 2019. június 16. vasárnap
Útvonal: Csengõd vá. - "Rác út" - Csonkatorony - Dunavölgyi-csatorna - Fülöpszállás vá.
Táv: 16 km


Kivételesen vasárnapi napon került sor erre a könnyú túrára. Sem a terepet, sem az útvonalat nem akartam bonyolítani, mert szombaton mindenki "kiszórakozta" magát, mára elég volt néhány órányi gyaloglás. A hely amúgy se igényelt nagy távolságokat, a cél Csengõdrõl, a Csonkatorony érintésével, átmenni Fülöpszállásra.
Három autóval három irányból érkeztünk meg a Kurjantó csárda elé, ahonnan rövid kávézás után folytatuk, immár közösen, utunkat Fülöpszállásra, a vasútállomásra. A terv az volt, hogy innen két megállót levonatozunk Csengõdre, majd onnan visszagyloglunk a kiindulási helyre.
Fél nyolc után néhány perccel be is futott a modern kocsikból álló szerelvény, és ahogy a környékbeli vonatos kiruccanásaink során szinte már szokásosnak mondható: ma sem jött kalauz, hogy jegyet vegyünk nála, így ma is a MÁV vendégei voltunk...
Csengõdre bõ tíz perc utazás után értünk. A Nap már sütött, sütögetett, szép fényekkel-árnyékokkal játszadozva a fõutca házai és fasorai között.
Csengõdön még csak egyszer jártunk, bár tavaly, az emlékezetes "Akasztói túra" alkalmával készültünk ide, csak nem érkeztünk meg (részleteket ld. abban a beszámolóban).
A község rendezett, egyszerû utcákkal, ugyanakkor sok régi, egykor kifejezetten módosabb tulajodnosra valló kisebb-nagyobb házaival fogadott minket. És mi egyik szépségben gyönyörködtünk a másik után. A községháza máshol kastély lehetne, és a katolikus templom se számít se kicsinek, se szegényesnek. Feltehetõen a régen is meglévõ szõlõtermesztés és borkészítés anyagilag is sok családot tehetõsebbé tett, és ennek emléke õrzõdik a mai településképen. Úgy tudjuk, ma is van még, vagy éppen mostanában éled újjá, ez a régi szõlõmûvesség, bortudomány. Kívánjuk, hogy Csengõd legyen még gazdagabb és még híresebb, borairól és az itt élõ emberekrõl, mit régen volt.
A falu széle felé haladva még egy kis területû, de ugyancsak régi sírokból álló temetõt vettünk szemügyre, majd a Szent Imre utcán már egyenes volnalban - szinte egész nap - délrõl észak felé haladva, folytatuk utunkat a Csonkatorony irényába.
Igen ám, de az évszak sajátágaiból adódóan, annyira be volt indulva a természet, hogy nem gyõztünk virágok, fák és bokrok hajtásaiban, díszeiben, a végtelen rétek látványában gyönyörködni. Ez némileg lassított a menettempónkon, de végül is nem  rohantunk.
A fûzfás rétek kisebb dombokat rejtettek, alig pár métereseket csak. A Csonkatorony elõtt pedig már szõlõtáblák fogadtak, bennük a tavaszi munkákat végzõ emberekkel.
A rom messzirõl láthatóan, szinte hívogatja az erre járó vándorokat. Mi pedig mentünk, ahogy a lábunk bírta. A kis halmon a környékbeli vizesebb területek fölé magasodó egykori templom, ma is impozáns méretû falakkal õrzi méltóságát és a szent hely emlékét. Itt elidõzve, az embernek nem jut semmi az eszébe, csak a nyugalom és a béke szele lengedez. Ettünk, ittunk, nézelõdtünk, beszélgetünk és még csoportképet is készítettünk. Aztán, szûk fél óra elteltével, elbúcsúztunk a Szent Imre halála emlékére emelt templomtól, és folytattuk utunkat az egykori hadi és kereskedelmi úton, a Rác úton - még mindig, és egész nap, északi irányba.
A soltszentimrei aszfaltot elérve, azon balra kanyarodtunk, majd egy tehenészet (az egykori Kovács-major) mellett elhaladva, máris a Dunavölgyi-csatorna mellett találtuk magunkat. Itt egy magánhíd(??) kínált átkelési lehetõséget. A híd harminc évvel ezelõtti térképen is szerepel, vagyis építésekor biztosan nem volt magántulajdon. És az egyszeri ember azt se érti, hogy lehet ma az, mert akkor nyilván az alatta folyó csatorna is az kéne, hogy legyen. És hogy lehetne magántulajdon egy folyó?...
Mindegy is, a lényeg, hogy át lehet kelni rajta (még jó...).
A hídtól a csatorna túloldalán folytatuk, de elõbb még a közelben magasodó megfigyelõ toronyba kapaszkodtunk fel, mint  a kiírás szuggerálta: csak saját felelõsségre. Ha saját, ha nem saját, minden esetre az amúgy is jól látszó, lapos puszta, és  a szélein adódó végtelenség érzés, amikor is a kék ég összeér a zöld földdel, fentrõl még erõsebben érzõdik, szinte már sajog. Ez a látvány hegyek között elképzelhetetlen. Mégis az emberek azt hiszik, hogy akkor látnak messzire, vagy a "végtelenbe", ha oda felmásznak vgy inkább autókkal, lanovkával felmennek. De ott sose ér össze a föld és az ég, csak a hegyek karcolják a felhõket. De az nem ugyanaz. Ha belegondolunk, a puszta kivételesebb hely, ahol most vagyunk, mint bármelyik hegyvidékünkön gyalogolni, mert abból sok van, ilyen méretû pusztából, mint ez a felsõ-kiskunsági is, alig néhány van az országban.
Az emberek nagy része abban a hitben él, hogy mind horizontálisan, mind vertikálisan határokat kell feszegetni, vagyis: minél messzebbre és minél fentebb kell menni, ahhoz, hogy valami történjen velünk. Mert mindig másra vágyunk, sosem arra, ami körülöttünk van. Pedig a csodák ott is megvannak, ahol élünk, csak nem hisszük el, nem feltételezzük, nem látjuk. Lehet azért, mert túl közel állunk hozzájuk - fizikailag persze. A csodák, a keresés és a megtalálás, ezek sosem külsõ tényezõktõl függenek, hanem ezek belsõ folyamatok, belsõ lelki kutakodási kényszerek, így tulajdonképpen nem függnek sem távolságtól, sem magasságtól. Így természetesen a megtalálásuk sem. Mert a csodák bennünk vannak, akár a közvetlen környezetünkben. Olyan ez, mint a gyógynövények. Azokból is mindig az egzotikusak vannak elõvéve, távolkeleti meg távoldéli, holott a teremtettt világ lényege, hogy minden éghajlati övnek, nagyobb egységnek megvannak az ott élõ emberek számára gyógyulást adó növényei, fûszerei, tealevelei. Nem is lenne tökéletes a teremtés, hiszen azt feltételezné, hogy egyik szélességi körön meggyógyulhat valaki, ha akar, másikon ne akarjon, mert nincs hozzá fû vagy virág.
Vagy divat manapság távoli zarándokhelyekre és zarándokutakra menni, akár tömegével, busszal, akár szólóban, gyalogosan. Ez persze nem baj, mindeki oda megy, ahova akar. De nem érdekes az, hogy egyedül a Kárpát-medencében több Mária-jelenés, -kegyhely,- és -forrás van, mint egész Nyugat- és Dél-Európában együttvéve? Nem érdekes, hogy csak a karunkat kéne kinyújtani a csodákért, és mégis: idõt, pénzt nem sajálva, messzire megyünk értük? Nem furcsa, hogy - tisztelet a kivételnek -, az embereknek mindig az kell inkább, ami külföldi, menõ nyugati/keleti, vagy bármilyen világtrendbéli, és nem az, ami magyar, emezekkel teljesen egyenértékû és -jogú? Pláne, ha ősibb vagy egyedülállóbb... Furcsa szerzet az ember, az biztos...
Ennyi elméleti agymenés után, folytatom az események sorbavételét.
A kilátótól a csatorna mellett haladtunk. nem volt annyira érdekes, mert például a vizes élõhelybõl nem sokat láttunk, de a puszta! Hogy megint ezzel hozakodjak elõ, a puszta 200 méterenként másik látványát-arcát mutatta, más színekkel, éggel hozzá, más földszínnel és növényzettel. Aki kicsit is nyitott az ilyesmire, meglátni ezekben a szépséget és értékelni is azt, az csak kapkodja a fejét egy ilyen, semmitmondónak tekinthetõ útvonalon. És mellé a jó társaság, a beszélgetés, történetek. A tervek megbeszélése, az elõttünk álló programok kivitelezése, stb. És az útszélén mindig világít egy csomó sárga vagy fehér virág, a szél mindig az arcunkba fúj valami jó illatot - a mezõn virágét, a faluban rántott húsét, lévén vasárnap dél van.
Fülöpszállásra beérve, tehát sok virág, színek és finom kajaillatok keveredtek a kis, girbegurba utcákban, melyek már szerkezetükben is mutatják a középkori településrajz fennmaradását, a falu régiségét. Mert itt bizony õsinek mondható kiskun földön jártunk! Jóllehet, a falu mára kissé megszottyadt, mert egy kicsit mindentõl távol van, kevés a munkalehetõség és nem nagyon vannak fejlesztlések, mégis a mai napig érzõdik a régebbi dicsõ múlt, az erõs hagyományok és az egykor itt élõk anyagi-lelki jólétének millió nyoma, építészetben, házakban, terekben, vagy ma akár egy-egy szép fa vagy bokor gondozásában.
És akkor Petõfi és családja nyomairól, vagy az egyik legrégebbi kiskun templom kecses tornyának látványáról - mert már 10 km-rõl is láttuk! -, nem is beszélek.
Viccesen neveztem a helyet a "DVCS-parti Párizsnak". A csatorna egy dolog, helyenként szép faluképet ad a víz és a fûzfák, kis hidak látványa. És a DVCS se régi konstrukció, de mirõl nevezzük el, ha nincs, nem volt másik folyója? A helynek komoly szellemisége van, és reméljük lesz még sokáig, lesz még újra is, és sok öröm, dicsõség lesz még az itt élõ, kiskun leszármazottak osztályrésze a jövõben!
A csoda ma is megtörtént velünk, akik eléggé nyitottak voltunk rá.
Köszönjük a Kiskunságnak, hogy megint szeretett gyermekeiként fogadott minket, és egész nap, szépségeirõl mesélve, a végtelen látóhatáron terelgetett minket, útjain, ösvényein.
Máskor is jövünk, addig jövünk Hozzád látogatóba, míg csak fogadsz, míg csak lábaink bírják!
És ugyanígy fogadna mindenki mást is, aki megtisztelné Õt alázatával és érdeklõdésével - mert akkor a Kiskunság is szívesen látott vendégként viseli gondját bárkinek, egész nap - vagy akár egy egész életen keresztül...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Bakró Emese (Tiszakécske), Balázs Eszter (Kecskemét), Balog Csaba (Lajosmizse), Berenténé Gönczi Ilona (Ladánybene), Bogdánné Ubornyák Bori (Felsõlajos), Dorogi László (Kecskemét), Felker Joe (Kecskemét), Juhász Rózsa (Kecskemét), Oláh Csaba (Tiszakécske) Szabó Zsuzsa (Kecskemét), Szentkúti Ildikó (Kecskemét) és Tövisháti Ágnes (Felsõlajos).