(302.) DARTS-TÚRA PÁLMONOSTORÁN


Időpont: 2011. október 23. vasárnap


A kollégium elõtt hét óra elõtt találkoztunk, Spigi nem jött el, így kilencen, két autóval vártuk az indulást. A túra sajátosságából adódik, hogy nem tudtuk elõre, hova megyünk. Az elõre elkészített Magyarország térképbe még sötétben dobtunk darts-nyilakat. Elõször Palika dobott Mezõkeresztesbe, de az túl mesze volt, így maradt a második dobás: Niki Pálmonostorába állította a hegyet. Indulás hát a Kiskunfélegyházától délre fekvõ községbe, ahol még egyikünk se járt.
Az 5-ös úton egy óra alatt értünk célba. A falu szélén, a névtáblánál csoportkép hogy tudjuk hol is vagyunk, aztán az origó pont: a kocsma megkeresése és sikeres megtalálása. Lassú kezdés, kávézás, majd a feladatok kisorsolása. Annyira nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, és annyira abszurd volt az egész terv, amit végre kellett hajtanunk, hogy fullákoltunk a röhögéstõl.
Azok, akik "nyertek" hozzáláthattak a feladatok kivitelezéséhez: megismerni a falu legérdekesebb személyét, és vele beszélgetni (MARCSI), aztán megkeresni a legszebb helyeket a faluban (PALIKA), túrát szervezni a falu lakosainak részvételével (ADÉL), megtanulni a falu nótáját (NIKI-ZOLI) és valami jelet hagyni magunk után (DANI).
A Marcsival odamentünk a pulthoz és a falu legérdekesebb embere után faggatóztunk. Egyöntetûen Gyovai Anti bácsit ajánlották, aki 91 éves, mindent tud a településrõl, volt a háborúban hadifogságban is, és felszólal ünnepségeken a mai napig. Azt is megtudtuk, hogy a templom mögötti utcában lakik.
Palika Pálmonostora látnivalói után érdeklõdött. Ajánlották a Bagi-féle szélmalmot, de annyira bonyolult helyen, viszonylag nagy távolságra és az esõ miatt erõsen sáros úton lehetett volna csak megközelíteni, hogy ezt az objektumot ejtettük is (megpróbáltuk egy szimpatikus, segítõkész fickó vezetésével a navigációt, de menetközben kiderült, hogy õ sem tudja pontosan, merre is kéne mennünk). Elhangzott még a Péteri-tó neve, ahol madárrezervátum van. emellett döntöttünk.
Adél túraszervezésben nem elég határozott, így ezt a részt Niki próbálta átvállalni, de nem könnyû ez a mûfaj. A szélmalmot megmutatni akaró embert egy elsõ próbálkozásnak ide vehetjük...
A többi próbát meghagytuk késõbbre, mert ideje volt felkelni a kocsmai asztaloktól, hogy végre valami hasznosat is tegyünk. A sikertelen szélmalom-becserkészés után megkerestük a templom mögötti utcában lakó Anti bácsit. A ház kisebb keverés után meg is lett. Marcsinak kellett volna becsöngetni és elmondani, mit akarunk, de egyedül nem merte megcsinálni, így Ircsike segített neki. Anti bácsi felesége elõször gyanakodva fogadott minket, de a férje nem, így elindultunk befelé az udvaron át a konyhába. Erzsike néni éppen pogácsát sütött, jó illatok terjengtek a levegõben...
Anti bácsi mesélni kezdett. Elmondta dióhéjban a falu történetét. Pálmonostora a nevét egy középkori pálos kolostorról kapta, ami mára elpusztult, nyoma sem maradt. Nem ritka dolog ez az Alföldön. Aztán a terület sokáig puszta volt, mígnem Pallavicini gróf meg nem vásárolta, és Heves megyébõl, névszerint Csányból és Hortról dohánytermelõ telepeseket hívott, akik ezt a kultúrát itt is meghonosították és felesbe (fele termésért pénzt kaptak, másik feléért a gróf kapott jövedelmet) beindították a termelést. De érkeztek még a szomszédos Csanytelekrõl és a távolabbi Kömpöcrõl is lakosok. A dohánytermesztés hanyatlásával a földek mûvelés nélkül maradtak, ezért az uraság kiosztotta saját földjeit, és az 1830-as években Péteripusztából kiválva létrejött a mai település õse, melyet az 1900-as évek eleje óta hívnak Pálmonostorának.
Az alapításkori falu legfiatalabb lakosai Pomázi István kislánya, Marika és Boldogh Ferenc nevû csecsemõk voltak, mindketten 1 évesek, és az a csoda is megtörtént, hogy megérték a község 100 éves évfordulóját, és még abban az évben 101 évesen meg is haltak. Erre Anti bácsi, gyermekkorából jól emlékszik.
Sok mindent mesélt még egy letûnt világ utolsó hírmondójaként. Például, hogy régen a kisgyerekek körében nagy volt a halandóság, és igyekeztek azonnal megkereszteltetni a kicsiket, mert ha e nélkül halt meg valamelyik, akkor nem lehetett a temetõben temetni, csak elkaparni a temetõárokban. Olyan is volt, hogy a pap, némi pénzért halott gyereket is megkeresztelt, a szülõk kétségbeesett kérésére.
Megtudtuk azt is, hogy a községben sokáig nem volt orvos, ezért halott vizsgáló mûködött, vagyis volt egy hivatalos személy, aki megállapította a páciens elhunytát. De három napig senkit se temettek el, mert akadtak tetszhalottak is, akiket halottnak hittek, aztán mégis felébredtek.
Anti bácsi legszemélyesebb történetei mégis a háborúról és hét éves ottlétérõl-fogságáról szóltak. 1941-ben sorozták be a magyar hadseregbe, de csak 1948-ban jött haza, kiadós oroszországi fogság után.
Az idõs ember nagyon megható lelkesedéssel ápolja a falu I. és II. világháborús hõsi halottjainak emlékét. Az õ kezdeményezésére állították fel utóbbiak emlékmûvét a templomkertben, melyet Anti bácsi személyesen meg is mutatott nekünk, miután kivitt minket a község sírkertjébe, és elõbb elvezetett az elsõ világégés helyi áldozatainak emlékére emelt feszülethez. Ez az ember, akinek csak az arca vagy a kezei külön tanulmányt érdemelnének, hatalmas szívvel fogadott, ismeretlen idegenként is, és fogadott hamar bizalmába minket. Üdítõvel és pálinkával kínált, nagyon illatos és jóízû házi törkölyével, amibõl még ma is minden nap megiszik egy-két kortyot. Ahogy mondta, az elsõ pohár gyógyszer, a második pedig orvosság. Azt is elmesélte, hogy sose járt fogorvoshoz, mert ha fájt a foga, pálinkával kezelte a problémát. És fogkefét se használt életében többet, miután a fogságban sokszor fogkefével kellett feltakarítania a helyiséget, ahol éltek.
Sor került még egy kiruccanásra is a Péteri-tóhoz, ugyancsak Anti bácsi vezetésével, de a tanösvény bejárata sorompóval és kerítéssel volt lezárva, eredmény nélkül kellett visszatérnünk a faluba...
Drága jó Anti bácsi! Köszönjük, hogy jó szívvel viszonyult hozzánk, és Isten éltess még sokáig, jó egészségben! És ha Pálmonostorán járunk, benézünk magához, ahogy erre meg is kért minket, és szívesen beszélgetünk ismét egy pohár pálinka mellett, a dagadó kelt tészta édeskés illatában és az emlékek szép képeiben feloldódva...
Kora délután visszamentünk a kocsmába, hogy a másik két feladatot is megkíséreljük teljesíteni, de sem nótát ismerõ embert, sem olyan helyet, alkalmat nem találtunk, ahol a helyi közösségnek egy kis társadalmi munkával viszonozhattuk volna, hogy a mai napra mi is egy kicsit monostoriakká válhattunk. Így egy kávé elfogyasztása után nem maradt más, mint kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk haza.
Mivel az útba esõ Kiskunfélegyháza Petõfi-emlékhely, nem hagyhattuk ki, hogy meg ne álljunk fõterén, és ne keressük fel a szépen sárguló fák között megbúvó emlékeket: a szobrot, az emléktáblákat és az emlékpadokat. A félegyházi séta sikeresebbé tette a nap küldetését, ami nem teljesült maradéktalanul, de talán elsõ próbálkozásnak - mindent egybe vetve - elmegy...

Minden rokonom!
 

Sántaőz

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Berente Adél (Hetényegyháza), Blahut Pál, GYOVAI ANTI BÁCSI (91 ÉVES, PÁLMONOSTORA), Nagy Irén, Polyák Nikolett (Kecskemét), Szekeres Zoltán (Kecskemét), Szõrös Dániel, Török Mária és Varga Istvánné Borika.