FŐOLDAL

   MAGUNKRÓL     CSOPORTKÉPEINK     TAGJAINK     TÚRANAPTÁR     BESZÁMOLÓK     ARCHÍVUM      LÉTESÍTMÉNYEINK    TÚRAKÖR KLUB     ÍRÁSOK      NAPLÓ     MÉDIA     JÁRÓFÖLD 

_______________________________________________________________________________________________________________________


(096.) I. JÉGTÖRŐ MIZSE MARATON


Időpont: 2009. február 21. szombat
Útvonal:
Lajosmizse - Alsólajos - Bene - Felsõlajos - Mizse - Lajosmizse
Táv: 44 km


Ma a túra másnapja van. Még most is nehéz a tegnapi napról írni. Annyira összetett élmény, hogy idõ kell még az ülepedéshez.
Amit már most is el lehet mondani, hogy reggel hat után tíz perccel indultunk neki, a Kollégium elõl. Borika telefonon beteget jelentett, öt gyerek nem jött el, õk talán megijedtek a távtól, így maradt a hét fõs létszám. Szürke felhõk borították az eget, a Nap egyáltalán nem látszott. A Városház téren még félig sötétben készítettem az elsõ fotót, majd az Iskola-tavat kerültük a focipálya felé. Jól haladtunk, tiszta betonon.
A vásártér után, eredetileg földút következett volna, de elkezdõdött egész napos csúszkálásunk a hóból, jégbõl döngölt terepen. Nem volt szívmelengetõ, különösen, ha belegondoltunk, még majdnem negyven volt hátra. A NUSPL-felüljáró után Tomika és Andor leváltak rólunk, vagyis kiszálltak, így öten mentünk tovább. A Koli-tó és a betonutazás még mindig borús idõben, amúgy enyhe idõben ért minket. A Tanya csárdához két óra és húsz perc alatt értünk ki, kerek tíz kilométernél tartottunk ekkor.
A Klábertelep szélén és a Közösön át, Felsõlajosra vezetõ szakasz során megláttuk a havon az árnyékunkat, kifejezetten melegünk lett. Ha nem borított volna mindent hó, azt mondtam volna, kora tavaszi idõ van. Testileg-lelkileg egyre fáradtabban, de még lelkesen vártuk a fél távot jelentõ falu elérését, az általam beígért fél órás pihenõt. Ez hajtott mindenkit, és a másik Tanya csárda állatait sem tekintettük érdekességnek, hanem csak elsuhantunk mellettük. Úgy számoltam, dél elõtt valamivel érünk Felsõlajosra, és tizenegy után néhány perccel ez meg is történt. A kocsmában a pihenõnk csaknem háromnegyed órásra sikeredett, mert egyszerûen nem akartunk tovább menni, ameddig lehetett, húztuk-halasztottuk. A többiek már alkudozásszerû kommunikációba fogtak, miszerint ennyi elég volt, ne tovább, innen már csak vonattal haza, satöbbi. Én a folytatásra sarkalltam mindenkit, elég határozottan. Hát
, részben bejött, részben nem.
A második szakasz következett. Az elõre kalkulált szintidõt tíz órában határoztam meg, de már csaknem fél óra mínuszban voltunk. Ez tovább nõtt, amikor elõre nem tervezett huszonöt percet álltunk a Pusztatemplom elõtt. Ide Borika és Pista bácsi friss lángost és meleg teát hoztak nekünk, csoportképet készítettek rólunk, és borzasztó kedvesek voltak velünk. Baráti gesztus volt, mi legalább is így vettük. Köszönjük nekik, hogy gondoltak ránk. Arról nem õk tehetnek, hogy a lángosok a meleg teával hatalmas gombóccá dagadtak a gyomrunkban, még annyi kedvünk se volt folytatni, mint az elõbb. Ezen a túrán úgy határoztuk el a részvételt, hogy önmagunk legyõzésén kívül semmilyen motivációnk nem volt. Még egy nyomorult jelvény vagy emléklap sem lebegett jutalomként a szemünk elõtt. Csak kevéssé vagyunk magunkkal olyan rossz viszonyban, hogy le akarjuk gyõzni, mégis tovább indultunk. Éppen egy nyolc kilométeres betonutas szakaszon haladtunk, már egy ideje és még egy ideig, amit csak egy néhány száz méteres havas földút szakított meg.
Az erõnk fogyott, lábaink már minden elképzelhetõ ponton és szinten fájtak, izületeink bedagadtak, egyetlen pozitívum volt, hogy vakítóan sütött a Nap. Ez energiát adott, folyamatosan éreztette, hogy velünk van a Nagy Szellem is. Nélküle biztos, hogy nem ment volna.
A Ceglédi útra úgy értünk ki, hogy nem voltunk magunknál, fel sem fogtuk, hogyan sikerült. Az egész túra, amúgy számos mélypontja közül a legmélyebb a Gerébihez bevezetõ két kilométeres betonút volt. Az elején elénk szaladó kutyákat már bottal a kezünkben fogadtuk, és oda is nyomtunk volna nekik, mert nagyon elegünk volt mindenbõl. Soha véget érni nem akaró jó fél óra alatt értünk a kúria kapujába, ahová kis késéssel a Hriazik család autózott elénk, zsíros kenyérrel és forró teával kínálva kis számú csapatunkat. Az eszünkkel tudtuk, hogy nem szabad elfogadnunk, mert akkor vége mindennek, hiába küszködtünk egész nap, itt maradunk és csak úgy jutunk be a faluba, ha bevisznek minket, de nem mondhattunk nemet. Hria és Dani fel is adta, õket tényleg kocsival szállították tovább, Sanyi, Marcsi és én - nem nagy meggyõzõdéssel, inkább csak a küldetés becsületéért - minden erõnket összeszedve, nekivágtunk az utolsó öt kilométernek. 
És csodák csodája: ez volt, legalább is számomra, a legemlékezetesebb, a legpozitívabb élmény. Minden fájdalomtól, hólyagtól és dagadástól függetlenül, lábaim újra nagyokat léptek, pedig egy órája csak tyúklépésben sántikáltam, csaknem négykézláb estem be a Gerébyhez. A puha havon szinte repültem - utolsó öt kilométert ötvenöt perc alatt abszolváltuk -, és tudtam, hogy itt már nem én irányítok, hanem engem irányítanak, visznek, sodornak a természeti és természetfeletti erõk, csak azt akarván, hogy túljussak önnön korlátaimon, hogy erõsebb legyek, mint a félelmeim és szorongásaim. És aki ezt megcsinálja, megtapasztalja, az már sosem lesz olyan ember, mint elõtte volt. Én biztosan, de lehet, hogy mind a hárman új emberek lettünk, hárman, akik végig csináltuk. És azt kívánjuk Mindenkinek, tiszta szívbõl, hogy éljenek át egyszer az életben hasonló kínokat és katarzisokat, egyszerre, ilyen sûrûségben, ilyen váltakozással, mert önmagában sem a kín, sem a katarzis - az õt kiegészítõ párja nélkül - nem ér semmit. Sem az ember egyedül...
 

Statisztika: a 44 kilométeres távot 10 óra és 30 perc alatt tettük meg. Ez bruttó idõ, 1 óra és 40 perc pihenõvel. Ha ezt leszámítom, akkor 8 óra és 50 perc alatt tettünk meg egy maratoni távot. Ráadásul, teljesen önkívületi állapotban, a második szakaszra 4 óra és 20 perc bruttó menetidõ jut, nettó 3 óra és 30 perc, ami alatt 21 km-t  mentünk. Ez utóbbi kerek 6 km/órás tiszta menetátlag. Mindezt 26 km havas-jeges dûlõúton és 18 km betonon.)

 

Minden rokonom!
 

Sántaőz

 

 

Ezen a napon együtt túrázott: Balog Csaba, Balogh Arnold, Hriazik Attila, Hriazik Tamás, Szõrös Dániel, Török Mária és  Veszelszki Sándor.
 

 

6.15 - Városház tér

 

6.50 - Alsólajosi keresztnél

 

7.15 - Dörney-dûlõ

 

9.10 - A Telepi út végén

 

9.50 - Benei út

 

10.45 - Új Tanyacsárda

 

10.55 - Tanya a Közösben

 

11.05 - Felsõlajos központ

 

A kocsmában pihenünk

 

12.40 - Mizse

 

13.10 - Kónya-dûlõ

 

13.20 - Lángos a Pap-boltnál

 

Bekajálunk...

 

13.30 - Pusztatemplomnál

 

14.50 - Ceglédi út

 

15.30 - Uzsonna a Gerébynél

 

15.50 - Geréby-kereszt

 

16.00 - A város határában

 

 

 

 

 

 

Az oldalon szereplõ írások, képek felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.

 

"Vigyázz a Földre! Nem az őseid hagyták rád, az unokáidtól kaptad kölcsön." (indián közmondás)

a© Petőfi Túrakör - Balog Csaba Sántaőz